Puhán csukjuk le a szemünket, lélegezzünk kétszer-háromszor jó mélyen és mormoljuk el a varázsszót. Most lassan, nagyon lassan kinyithatjuk a szemünket. Csak semmi meglepődés. Argentínában vagyunk. Miért, nem Buenos Airesbe akartunk röppenni egy kicsiny időre?Gyorsan húzzuk magunkra az estélyi öltönyünket és gyerünk.
Merthogy, mi jut eszünkbe Argentínáról? Egy, kettő. Háromra mindenki együtt mondja: Bélszín, Evita, vörösbor, tangó.
Miután mi most egy tangóshowra megyünk, Buenos Airesben, foglalkozzunk csak ez utóbbival. Az argentinok napi gyakorlata szerint kétféle tangó létezik. Az igazi, a bennszülötteknek, akik éjjel nappal tangót hallgatnak a rádióban; a tévében is külön tangócsatorna üzemel – amúgy pedig, csak egy igazi argentin érzi át azt, hogy mi is az a tangó. Aztán ott a másik fajta tangó, nevezhetjük ezt afféle kereskedelmi tangónak, amely elsődleges célja, hogy a turisták zsebéből varázsoljon ki kisebb-nagyobb összegeket.
Óriási színházterembe hajtanak be minket, csakhogy a zsölyék helyén terített asztalok, vörösbor és bélszín (közepesen átsütve) kerül az asztalra, majd onnan rövidesen a gyomrunkba. Helyben vagyunk.
Evitát ugyan nem látjuk, de másodperceken belül kezdődik a tangóshow. Ennek részleteitől most megkímélem a kedves olvasót. Elég legyen csak annyi, hogy nők és férfiak, jó zenére, határozottan tangóznak –s mi örülünk minden ügyes mozdulatnak, jól eltalált jelenetnek. (Közben még néhány vörös, száraz bor lecsúszik.)
És amikor előrejön egy idősebb bácsi, a zenekar tust húz, a közönség műértőbb része felhördül. A láthatóan sok plasztikai műtéten átesett bácsi ugyanis nem más, mint Argentína, s így az egész világ leghíresebb tangótáncosa. Aki magát egyszerűen csak az évszázad táncosaként szereti nevezni. Ami illő szerénységre vall, ugyanis, 1951-től számolja a karrierjét, amikoris megnyert egy Luna parki tangótánc versenyt. Azóta megállás nélkül mást sem t esz, csak járja a világot, hol itt, hol ott tűnik fel tangóórákat ad, aztán megmutatja, hogy is lehet ezt a színpadon. Szerény számítások szerint is tehát eddig ez már legalább két század, a huszadik és a huszonegyedik tekint le rá úgy mint évszázada legnagyobbjára.
Juan Carlos Copes óriási tapsot kap, amit megmozdul, rosszmájuk szerint már az sem kis teljesítmény, hogy egyáltalán képes kijönni és megpörgetni dús idomú partnernőjét. De ö még ennél is többet akar, bizony, ott tangózik nekünk egy élő legenda, aki állítólag már az ötvenes- hatvanas években nélkülözhetetlenné tette magát, amikor igazi színpadi művészetet faragott a tangóból. Most mondjuk azt, hogy a pampák szele csap meg minket, amikor meglátjuk? Vagy hogy Buenos Aires szegénynegyedeiből értük meg valamit, miközben nézzük? Vagy elég, ha udvariasan az emberi élniakarás egy remek példáját tisztelhetjük benne. Meg még valamit, ifjú kollegái, kik nagyjából az unokái lehetnének, tényleg tisztelettel tekintenek rá – és azért ez szép. Még tapsot is érdemel.
Függöny. Puhán csukjuk le a szemünket, lélegezzünk párat, mormoljuk el a varázsszót.
Újra itthon vagyunk.
Dési János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése