A kánikula szent havában - De hol van Eszter?

És Eszter nem jött. Talán ezt szerettem benne. Soha semmit sem csinált úgy, ahogy az jó lett volna. De legalább várhattam rá. Úgyhogy olyan helyeket választottam, ahol bátran álmodozhattam arról, mi lenne, ha mégis ideérne. Ahol a pincér kérés nélkül hozza az új fröccsöt.

Eszter kedvenc virága. Vagy, nem is Eszter?

Az ötödik után már nyugodtan hátradőlhettem. Eszter ma sem jön. Megint bedőltem neki. Legalább az étlapban ne csalódjak.

- Akkor jó tejfölösen a bablevest és legyen benne répa is, és főtthagyma, de azt külön kistányéron, utána egy könnyű borjúpörköltet galuskával, hozzá fejes salátát. De a ropogós közepit, fehér kenyeret, a serclijét, valamint a kisfröccsök, piros savanyúból - mondta vissza gépiesen Karcsi pincér.

- És egy unikumot, mert az a gyomor kéményseprője - szóltam utána, dehát Karcsi úgyis tudta, hogy ha Eszter nem is, de az unikum mindig menetrendszerűen érkezik.

Egyébként kellemes kerthelyiség volt. Néhány törzsalkoholista, egy-két szerelmespár, s pár környékbeli haspók alkotta a törzsközönséget.

De hol Eszter?

A főúr összeszedte a poharakat és bátorítóan csak annyit mondott, hogy az élet sohasem lehet teljes. Lehet, hogy esőt kapunk és csúnya vége lesz ennek az egyébként szépen induló napnak. Ezek a főurak túl sokat tudnak az életről.

Ám akkor varázsütésre mindenki elcsendesedett, a bejárat felé fordult, ahol feltűnt Eszter, aki ebben az ételszagú félhomályban különösen kívánatosnak tűnt.

Ruganyos léptekkel végigszlalomozott az asztalok között: hogy van Józsi bácsi? - kérdezte a törzsalkoholistától. Aki ugyan Jenő volt, de a látvány hatása alatt csak annyit tudott kinyögni, hogy jól kisasszonykám és benyelte az egész fröccsöt. És Eszter csak jött, kerek melle édesen rebbent a blúz alatt.

Végre itt vagy - halászta ki a legjobb, a végére félretett falatot a tányéromból, amint mellém huppanva egy puszit adott. - Szóval ő ATTILA - mutatott a mögötte ácsorgó srácra, akit eddig észre sem vettem. - ATTILA a barátom - mondta úgy, hogy a legkisebb ellenvetést sem mertem tenni-

ATTILA zeneszerző. Dalokat ír.

És mert a művészet tiszteletet érdemel Attilát meghívtam egy italra, aztán ő engem egy másikra. Al capo de fine. ATTILA közelebb húzta hozzám a székét, jó barátjának nevezett és megkérdezte, hogy meghallgatnám-e egy Heltai Jenő versre írt nótáját:

„A kánikula szent havában /Mikor harminchat fok a hő,/Mély tiszteletnek - és csak annak! -/Örvendez részünkről a nő.

Ilyenkor alszanak a vágyak, /Minden kívánság lelohad /S a hővel éles ellentétben /Lehül a bűnös gondolat.

Szívünk étvágya minimális, /nem izgat a legjobb falat, /A hölgyek hasztalan epednek /A könnyű nyári blúz alatt.”

Szóval nagyon berúgtunk ezzel az Attilával. Esztert a kopasz főpincér vitte haza

Horváth Gege a slam poetryn számol le és el velünk

Egy nagyszerű előadás a Mika Tivadarban rendezett slam poetryn. Ahol egy új üstökös világította be a sötét pince mélyét: **

András kiállítása

Az utolsó napok. Tessék rohanni és megnézni: Ráadásul, ha a képre kattintasz, megnyílik az album és ott a többi műalkotás.

András kiállítás

Az utolsó kérdés (a Népszavában)

Gondolatok a könyvtárban

- Jó napot kívánok. Bejöhetek?

Mit kérdez a bácsi? Hülye ez? Hát már bent is van.

- Elnézést az alkalmatlankodásért, de szánna rám pár percet? Szeretnék néhány dolgot kérdezni.

- Nyomjad apafej!

- Parancsol? Ja, hogy, akkor beszélgethetünk.

- Hát.

- Ezt vegyem igennek? Szóval, olvasnak manapság még az emberek?

- Mi az hogy. Rengeteget olvasnak.

- Ez igazán fantasztikus. A mi időkben alig-alig olvastak, talán csak százak vagy ezrek. És miket?

- Képregényt. Azok nagyon baró dolgok. Aztán meg pornográf történeteket az interneten. Meg Győzikéről is sokat.

- És másról nem?

- De. Kelemen Annáról is szoktak.

- Kedves, érdekes asszonyszemély lehet, ha így vonzza a közönséget.

- Igen. Meg azért is vonzza, mert popószexet is vállal az új filmjében.

- Bocsánat fiatalúr, ez nem értem.

- Rá se rántson öregem. Lényeg, hogy nagy műsora van a muffnak.

- A muffnak? Bizonyára így lehet. És szépet, nemeset keresnek e itt honfitársaim?

- Hohó, azt keresnek csak igazán. Ufós történeteket, gyilkosságosat, most a vámpíros a legmenőbb. Ha ideadja a nyugdíjasigazolványát, féláron beiratkozhat és akkor odaadom, mert ilyen baromi jó fej vagyok, a legújabb leszbikus vérszívós sztorit. Pedig arra előjegyzés van.

- Ó, édes barátom, a mi időnkben még nem kaptak a költők és írók nyugdíjat.

- Most sem kapnak. Fizetést sem kapnak. Miért kapnának. Hülyeség. Dolgozzanak a bányában. Majd akkor. Vagy írjanak pornó-vámpíros sztorikat. Az fizet.

- No igen, ismerem én is az ilyetén való dolgokat. A talmi már akkor is kelendőbb volt, amikor pedig még vátesznek hittek sokan minket.

- Ja, így megy ez baszkikám. De haladjunk, haladjunk, nincs nekem erre időm. Van még valami?

- Ment-e a könyvek által a világ elébb?

- Mi elébb?

- Előrébb. Hogy haladt-e?

- Nézz körül ember és kapj a fejedhez. Hát haladt? Egy nagy lótúrost haladt. Firkálgathatsz amit csak akarsz, megmondhatod hetente kétszer a tutit. Semmi. Nem kell az. Minek. Csak szó, szó, szó.

- A rongyos ember bőszült kebele, dögvészt sohajtson a hír nemzetére?

- Én nem politizálok. Tőlem ezek meg is ehetik egymást. Engem nem érdekelnek a hírek. Marhák mind. A híradót se nézem meg, napilapot meg csak akkor látok, amikor krumplit pucolok rá.

- Mi dolgunk a világon?

- Ne filozófáljunk. Szex, drog és rakendroll. Tudod!

- Szagáról ismerem meg az állatember minden bűneit.

- Szépen mondja. Be tudom hozni a vámpíriparba ha akarja.

- Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betűket a sápadt levél halotti képe kárhoztatja el.

- Banyek. Ez jó. Ezt mondhatná a hegyes csöcsű, csábvámpír is. Beleírod és cseng a kassza. Adsz húsz százalékot és elsikáltuk

- Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

- Akkor ezt ledumáltuk. Írod a sztorikat, de minden második oldalra jusson egy hulla ám, és minden elsőre egy rendes dugás. Különben nem vállalom a menedzselésed és akkor aztán éhenhalsz.

- Mi dolgunk a világon?

- Erre is tudom a választ. Sok zsé, meg a csajok. Hogy elmondhassuk: ez jó mulatság, férfi munka volt!.

Néhány szó a nyugger szóról

A kor nem érdem, de nagyon kellemetlen lehet

Ma a nyugger szó, történelmi, irodalmi és metafizikus vonatkozásait tárgyaljuk meg. Bő historikus konszenzusba ágyazva.

Vegyük először a nyugger szó és az idő kapcsolatát. Az idő relatív múlásáról már sokan értekeztek, én most a költőt idézném, aki sorra veszi az éveit, ekképpen:

Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

(Milne: Hatévesek lettünk)

De az élet egyik nagy tapasztalata, hogy a legtöbben aztán lesznek hét, nyolc, de bármilyen hihetetlen ez még hatévesen, kilenc évesek is. És így tovább. Vagyis, mondhatnánk megint a művésszel, de a homokóra csak pereg pereg. Ráadásul, szeretném a homokórát megállítani – de persze az egyrészt nem hagyja magát. Másrészt meg ez egy szép hasonlat – amit ám nem kell komolyan venni teljesen. Ezt csak olyan képletesen értjük. Ugye.

Különben is, azt jól tudjuk máshonnan, hogy rohan az idő, elmúlik az ősz, évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.

Ráadásul ez az idő egy elég gonosz dolog, ahogy Dévényi Ádám barátunk fogalmaz vele kapcsolatban: Itt ül az idő a nyakamon, Kifogy az út a lábam alól.

Száz szónak is egy a vége. Egy szép napon nyuggerré is válhat az ember.

A nyugger szót ma még hiába keresnénk a nagy szótárakban, értelmező kézikönyvekben, talán még a nagy Webster sem tud róla semmit. Dehiszen a nyelv éppen attól élő rendszer, hogy folyton változik, megteremnek benne azok a kifejezések, amelyekre komoly a társadalmi igény. Amikor a Bertáról kiderült, hogy egy nagy liba – akkor Heltai Jenő megalkotta a mozi. S azóta tudjuk, hogy s mert a Berta, s mert a Berta nagy liba, hát elment a mozi, mozi, moziba. Amikor szükséges lett megjelölni azt a szektort, amelyik nem állami, akkor Kellér Dezső ezt elnevezte maszeknak. Amikor korunk nagy nyelvújítója, a köztársasági elnök, arról akart beszélni, hogy felesége őnagysága is szívesen beleveti magát a közéletbe – akkor a nyelvvédő elnök a försztlédi kifejezést alkalmazta a nasasszonyra. Bár ez talán nem teljesen eredeti. De egy elnöktől ez is szép.

És amikor valahogyan meg kellett nevezni azt az embercsoportot, amelyiknek a csirkefar, -hát a kedvenc eledele, nejlondzsörzé ruhában jár és sokszor panelproli is. Viszont jól vissza lehet élni a türelmével és a kiszolgáltatottságával, szóval, mindez így egyben a nyugger. A nyugger, akinek persze kell a szavazata, aztán mehet a levesbe.

A nyugger egyébként gyakran nagyszülő is. Erről is van ám dal: Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, Nagymama lesz, nagymama lesz. A kis unokákkal, jaj de sok baja lesz, Sok baja lesz. Oh yes!

Radnóti Miklós esete - Bálint András estje

"Az én «nemzetem» nem kiabál le
a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó"

Jó tíz éve kezdődött nekem ez a történet – persze, hogy most eszembe jutott, annak mégiscsak az az apropója, hogy száz éve született Radnóti Miklós.

Szóval, jó tíz éve a Szombat című folyóiratnak egy interjút készítettem egyik kedvenc színészemmel, Bálint Andrással, a Radnóti Színház igazgatójával. Aki ráadásul abban az időben a Nemzeti Színház kijelölt igazgatója volt. Azé a Nemzetié, melynek helyén ma is egy csinos Gödör terül el. Hol máshol, mint a Radnóti piciny igazgató irodájában beszélgettünk, többek között arról is, hogy egyes szélsőjobbos hecclapok, arra tesznek sunyi célzásokat, vajon Bálint András elég jó magyar-e ahhoz, hogy a Nemzeti Színház direktora legyen. Hát nem kész röhej, hogy az egyik legkitűnőbb, legnépszerűbb magyar színésszel kapcsolatban ez egyáltalán előkerülhet?

Talán így jutottunk el Radnóti sorsáig. Radnóti naplója is szóba került. Idézek az akkori beszélgetésünkből:

- 1986-ban mondtam ezt először, amikor még meg sem jelent a napló. Gondoltam, ha megkérdi mi az én viszonyom a zsidósághoz, ezzel fogok válaszolni. Radnóti álláspontja ugyanis nagyon közel áll az enyémhez. „A szobám falán három «családi kép» van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: «a nagybátyád?» vagy «a rokonod?» Igen, - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, «zsidó felekezetű» vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem «szellemiségem» és «lelkiségem» és «költőségem» meghatározójának. Magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én «nemzetem» nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.

Pár éve a Parlamentben Radnóti díjakat osztottak. Bálint Andrást hívták meg, hogy emelje az ünnepség fényét. Akkor is ezt a – zseniális Radnóti estjén azóta is elhangzó – részletet idézte.

A fene vigye el, de hát ez még mindig olyan aktuális.

(Bálint András naplója a Radnóti naplójáról)

Kézpénzt és irodalmat szerető leányok

Költő a kávéházban

Költőnk szeret a kávéházba járni. Pedig a kávéházban gyakran langyos asör, hideg a kávé és drága a virsli. És néha hitel sincs – de mégis.Költőnket itt ugyanis mindig szerkesztő úrnak szólítják, ha borravalótad, akkor akár még művész úrnak is. Ha még több borravalót ad, akkormegkérdik, min is dolgozik, ha pedig még annál is többet, akkor a főúrmeghallgat egy strófát a legújabb költeményből és helyeslően bólogatés cuppogtat, miközben kendőjével a kenyérmorzsákat söpri azabroszról.És kicsit aggódó képpel jegyzi meg, mégiscsak nagy dolog ez a művészetés tetszik-e kérni még egy abszintot. És költőnknek ilyenkor tetszik kérni még egyet, még ha ki nem állhatja az ürmös italt, de megtanulta, a művészet áldozatokat követel. Néha betérnek a cimborák is, ilyenkor gyakran lapalapításrólbeszélnek, folyóiratcímeken vitatkoznak, majd megnézik a meccset éslehamuzzák a padlót. Hébe-korba lányok is csatlakoznak hozzájuk, fiatal, kedves hölgyek, akik nagy rajongói az irodalomnak és a kézpénznek. Imádják a verseket és a könnyű csókot. Többségük abbanbízik, ha engedi keblét megcirógatni, tán még az irodalomtörténetbe isbelekerül.Néha komoly urak futnak be, öltöny, nyakkendő, esernyő, sőt még bőraktatáska is. A sofőrjük kint vár türelmesen, vagy türelmetlenül. Ezekaz urak nem ítéletvégrehajtók ám, legalábbis a szó klasszikusértelmében semmiképpen. Pénzemberek, akiknek már tele a bejzli otthon,ezért elhatározták, hogy akkor most valami nemes célra áldoznának.Ugye kell adni az árvagyerekek részére, a börtönből szabadultleányanyák alapítványának. És természetesen a művészetet is pártolnikell. De hegedűst nem, mert az csak nyenyeregtet, a festő elvárná,hogy kirakjuk a gusztustalan képét, a szobrászból meg fokhagymaszagárad. Még egy színi- vagy balettársulat szóbajöhetne, de ezt a művésznők várható hálája miatta mecénásné őnagysága annyira nem támogatná. Ilyenkor legjobb az irodalom. Azon belül is a költészet, a líra. Sőt, aki megesküszik, hogy maximum epigrammákat végső esetben csak szonetteket ír – és semmi végtelen hősköltemény, meg szabad vers, azmáris fáradhat a pénztárhoz az apanázsért. A mi költőnk még ennél is okosabb, ő mindig a jövő hétre ígéri a kötetet. Az öltönyösök ilyenkormegkönnyebbülnek – na ezt sem kell meghallgatni és megdicsérni – és megnyomják aranyhegyű tollaikat. Néha persze muszáj dedikálni. Hősünk ilyenkor az antikváriusnál szerezvalami olcsó, ámde régi könyvet, a legjobb, ha még föl sincs vágva,van ilyen elég. Egy könyvkötő barátja új táblát tesz rá, pár sordedikáció a szennycímlapra és máris mindenki boldog. Lakásában költőnk egyébként mackóruhába jár, és lesüti a szemét,amikor kedves neje ráüvölt, hogy hol mászkáltál már megint? És azonnalvidd le a szemetet és a kutyát sétálni. És visszafele hozz tíz deka parizert, de vékonyra szeletelve. És utána kérdezd ki attól a kölyöktől a számtant. És ilyenkor költőnk arra gondol, hogy otthon édes otthon és megint akávéházról álmodik.

Dési János

Enci és a költészet

A dalban elmondott vers

Azt olyan jó mondani, hogy ah, kit érdekel manapság a költészet? Kérem szépen a vers halott, csak néha támad föl egy-egy pillanatra, de inkább még úgy se. Ilyennel kétféle ember áll elő. Az egyik, akit tényleg nem érdekel a költészet, és mégiscsak meg kell magát vigasztalnia. Nem ő bunkó, hanem ugye a világ a rossz, amely nem érdeklődik a vers iránt. A másikfajta meg persze versszerető, esetleg maga is versíró – de hát egyrészt a közönség távolmaradását is magyarázni kell valahogy, másrészt a kit érdekel „manapság" a költészet? kérdésben benne foglaltatik az a válasz is, hogy talán tegnap még fontos volt a dolog és akkor lehet, hogy holnap ismét az lesz. Csak ki kell bírni addig, ki kell várni.
Persze akadnak olyanok, akik nem várnak, hát persze, hogy nem. Inkább összevegyítik mondjuk a dalt a verssel – szerveznek ebből egy jó kis sorozatot, sört is mérnek közben, meg még kóser szilvát is lehet inni, és máris van közönség. Hoppla. A Sziámi együttes, Müller Péter vezetésével, évek óta szervezi az amúgy egyáltalán nem költői című Songwriters klubot. Sokáig a Trafó nevű műintézményben, legközelebb, most vasárnap a Merlinben. És kiderül, hogy akad komoly érdeklődés a versre. Bee.
A dolog úgy működik, hogy minden hétre hoz a Sziámi együttes egy új dalt, meghív vendégművészeket – aki még nem volt ott a műfajból, az le is húzhatja magát, mert akkor keveset ér – és még egy költő is eljön, aki vagy maga adja elő a versét vagy a fellépő zenekarok megzenésítik neki és eldanolják. Miközben a a nagyérdemű lelkesedik és esetleg húz még egy jó nagyot a poharából. Vagy nem lelkesedik és úgy húz a pohárból. Ez végülis az irodalom szempontjából majdnem mindegy.
Fellépett itt már Bródy Jánostól Karafiáth Orsolyán át a Quimby zenekarig és vissza Hazai Attila vagy Bárdos Deák Ágnes is. A sor hosszú, és úgyis biztosan sokakat kihagyunk, kész sértődés lesz ebből még.
A legutóbbi előadáson egy sarokban megbújva a költő Kemény Istvánt véltük felfedezni, amint a költő Vörös István társaságában ez utóbbi versét hallgatták, amit a mi dalospacsirtánk,a Sziámi zenekar oszlopos tagja, Záhonyi Enikő, baráti körben Enci néven is közismert, interpretált. Vagy inkább énekelt el. „A Kant utca végén” ez a vers címe, és a költő azt az érdekes kalandját foglalja össze, amikoris egy Kantról nevezett berlini utcában pornofilm forgatásba botlott. Kedvcsináóul legyen elég ennyi: „Egy film készül nyilván,/sej, a Kant utca végén,/lámpa csillog ott fönn/ és bent erkölcsi törvény.
Lábuk között törvény,/de még csak borotválják,/az egyik jelmezt vesz,/kirúzsozza a száját.”Lalala
És persze közben dörög a dob, cseng-bong a gitár, brummog a basszus és zongorázik a zongorista.
Fél szemmel közben a színpadra sandítunk és azzal a fél szemünkkel a művésznőt fixírozzuk bátorítólag, hogy csak így tovább, miközben a másik fél szemünkkel a költőt figyeljük, hogy ő vajon mit szól hozzá, százak bólogatnak a vers ütemére – mondjuk többen vagyunk itt mint egy kortárs verseskötet példányszáma.
Na ez a Songwriters, ez a zene hatalma.
Dési János