Legyen Lisszabon

A karmester pálcája

Az utolsó éjszaka

Ott hagytuk abba történetünket, hogy Hanna egyik gyereke már iskolába járt, a másik is óvodába. Hannának maradt ideje arra, hogy újra eszébe jussanak a régi barátok.

Hónapokig forgatta a fejében, hogy felhívja Pétert, egykori szeretőjét. Egyik éjjel álmodott is róla, ott a hortyogó férje mellett. Álmában Hanna feszes pólót hordott, nem eresztette el Péter kezét, aki bohócnak volt öltözve, miközben egy ócska vursli körhintája felé futottak.
Tényleg, de szép volt együtt – kászálódott ki a másnapos ura mellől a még sötét szobában, hogy elindítsa a gyerekeket.
Péterrel minden könnyen és vidáman ment – emlékezett így sok év távlatából. Csak Péter egy léha alak. Nem lehetett rá számítani. Így egy szerdáról-csütörtökre virradó éjszaka Hanna otthagyta, mert beleakadt egy meglehetősen jó férjanyagnak tűnő pasasba.
Család, gyerek, férj, tisztes polgári jólét – ahogy azt csak álmodni lehet. Ám Hanna, mint látjuk, mégis inkább Péterről álmodott egyre többet.
Ahogy Péter is Hannáról. Viszonylag sikeres karmesterként sokszor remélte, amikor felemelte a pálcáját, hogy Hanna ott ül a páholyban és drukkol neki. Talán azt is észreveszi, hogy ez a mű róluk szól, az ő kalandjaikról. A nagy, közös szerelmükről írta. Mindent beleadott a fortékba – csak úgy zengett az üstdob. Aztán a lágy pianók, elképzelte, ahogy Hanna finoman megfogja a kezét, vagy éppen ő csókol a lány pihés, kicsit izzadt, de vaníliaillatú nyakába.

Hanna eközben persze otthon inkább AC/DC-t hallgatott, amit a gyerekei bömböltettek és néha magában, titokban egy kis Johny Rotten-t.
Egyszer aztán Péter mégis erőt vett magán, feltárcsázta annyi év után Hannát. Aki kihasználván, hogy férje elutazott–a férj saját asszisztensével csalta, vidéki kiszállásoknak álcázott kéjutakon a nejét – a nagymamára bízta a kölyköket. És elment Péterrel színházba. Már az előadás alatt megfogták egymás kezét. Aztán sokat csókolództak a környékbéli kis utcákon bolyongva. Végül Péter szállodai szobájában kötöttek ki. A portás maestrónak szólította a férfit és azonnal egy üveg pezsgőt küldetett utánuk, 1987-es Moet-et.
Vad éjszaka volt.
Mintha nem múltak volna el az évek – bizonygatták egymásnak hajnalban.
- Látni akarlak rendszeresen – csókolt bele a még mindig pihés, vaniliaszagú nyakba Péter. Hívlak majd. Hívj te is!
Ebben maradtak. És persze nem beszéltek többet. Minek? Azon az éjszakán, ott a szállodában, megértették, az álmaik talán szebbek, mint a valóság.
Hanna nagymama korába ért. Az unokákhoz döcögött a villamossal. Férjétől rég elvált, aki azóta a harmadik infarktusába bele is halt.
És akkor, ahogy kinézett a második megállónál egy ősz hajú, botorkáló bácsikában felismerte Pétert. Kiáltott utána, Péter is visszaintegetett a botjával. De a villamos csöngetett és elindult. Megint elvesztették egymást.

Hanna, útban az unkái felé ettől kezdve mindig figyelte az embereket a megállóban. Az övé többet nem tűnt fel.
- Lehet, hogy mégis hívnom kellett volna a szálloda éj után? - futott át a fején,

Kézpénzt és irodalmat szerető leányok

Költő a kávéházban

Költőnk szeret a kávéházba járni. Pedig a kávéházban gyakran langyos asör, hideg a kávé és drága a virsli. És néha hitel sincs – de mégis.Költőnket itt ugyanis mindig szerkesztő úrnak szólítják, ha borravalótad, akkor akár még művész úrnak is. Ha még több borravalót ad, akkormegkérdik, min is dolgozik, ha pedig még annál is többet, akkor a főúrmeghallgat egy strófát a legújabb költeményből és helyeslően bólogatés cuppogtat, miközben kendőjével a kenyérmorzsákat söpri azabroszról.És kicsit aggódó képpel jegyzi meg, mégiscsak nagy dolog ez a művészetés tetszik-e kérni még egy abszintot. És költőnknek ilyenkor tetszik kérni még egyet, még ha ki nem állhatja az ürmös italt, de megtanulta, a művészet áldozatokat követel. Néha betérnek a cimborák is, ilyenkor gyakran lapalapításrólbeszélnek, folyóiratcímeken vitatkoznak, majd megnézik a meccset éslehamuzzák a padlót. Hébe-korba lányok is csatlakoznak hozzájuk, fiatal, kedves hölgyek, akik nagy rajongói az irodalomnak és a kézpénznek. Imádják a verseket és a könnyű csókot. Többségük abbanbízik, ha engedi keblét megcirógatni, tán még az irodalomtörténetbe isbelekerül.Néha komoly urak futnak be, öltöny, nyakkendő, esernyő, sőt még bőraktatáska is. A sofőrjük kint vár türelmesen, vagy türelmetlenül. Ezekaz urak nem ítéletvégrehajtók ám, legalábbis a szó klasszikusértelmében semmiképpen. Pénzemberek, akiknek már tele a bejzli otthon,ezért elhatározták, hogy akkor most valami nemes célra áldoznának.Ugye kell adni az árvagyerekek részére, a börtönből szabadultleányanyák alapítványának. És természetesen a művészetet is pártolnikell. De hegedűst nem, mert az csak nyenyeregtet, a festő elvárná,hogy kirakjuk a gusztustalan képét, a szobrászból meg fokhagymaszagárad. Még egy színi- vagy balettársulat szóbajöhetne, de ezt a művésznők várható hálája miatta mecénásné őnagysága annyira nem támogatná. Ilyenkor legjobb az irodalom. Azon belül is a költészet, a líra. Sőt, aki megesküszik, hogy maximum epigrammákat végső esetben csak szonetteket ír – és semmi végtelen hősköltemény, meg szabad vers, azmáris fáradhat a pénztárhoz az apanázsért. A mi költőnk még ennél is okosabb, ő mindig a jövő hétre ígéri a kötetet. Az öltönyösök ilyenkormegkönnyebbülnek – na ezt sem kell meghallgatni és megdicsérni – és megnyomják aranyhegyű tollaikat. Néha persze muszáj dedikálni. Hősünk ilyenkor az antikváriusnál szerezvalami olcsó, ámde régi könyvet, a legjobb, ha még föl sincs vágva,van ilyen elég. Egy könyvkötő barátja új táblát tesz rá, pár sordedikáció a szennycímlapra és máris mindenki boldog. Lakásában költőnk egyébként mackóruhába jár, és lesüti a szemét,amikor kedves neje ráüvölt, hogy hol mászkáltál már megint? És azonnalvidd le a szemetet és a kutyát sétálni. És visszafele hozz tíz deka parizert, de vékonyra szeletelve. És utána kérdezd ki attól a kölyöktől a számtant. És ilyenkor költőnk arra gondol, hogy otthon édes otthon és megint akávéházról álmodik.

Dési János

Mi és ki fényesedik nekünk - tiszta jó dolgok

Néhány szó
a cipőpucolás társadalmi összefüggéseiről

Cipőt istenien tudtam pucolni – természetesen ez is az én portfoliómhoz tartozott, mint a száraz kenyér leadása, az üres üvegek visszavitele. Egy időben a gombvarrás is az enyém volt. Ha jól emlékszem, ötven fillért kaptam egy gomb visszavarrásáért, egészen addig, míg a sarkon nyílt egy új fagylaltos és akkor gyorsan minden ingről leszaggattam a gombokat, hogy jobban menjen a bolt. De hát a mohóság megbosszulja magát és el lettem távolítva ebből a jól fizető pozícióból.
A cipűsuvickolásról aztán bizonyos Gáspár törzsőrmester szoktatott le, aki meg volt győződve arról, hogy a Varsói Szerződés harci ereje a bakancsok fényességén múlik. Azt hiszem, nekem máig elévülhetetlenek az érdemeim e katonai szövetség felbomlásában, ugyanis az én bakancsom nem nagyon csillogott – ne kerteljünk, az imperialisták malmára hajtottam ezzel is a vizet. Bár – itt jegyzem meg nagy őszintén – ennek kevésbé katonapolitikai, stratégiai, vagy tán politikai okai voltak, egyszerűen csak nagy hülyeségnek tartottam, hogy fölnőtt embereket naphosszat ilyesmivel – is - szekíroznak.
Leszerelésem után, azon nyomban és demonstratíve végkép leszoktam a cipősuviskolásról. Ez alól ritka kivétel december 6-a. S az is csak kizárólag pedagógiai okokból, serdületlen gyermekeimnek példát mutatni. Ma már a gyermekek serdültek, Úgyhogy a Mikulás vagy belerakja a nekem szánt ajándékát a koszos lábbelimben, vagy sajnálom, viheti, Gáspár törzsörmesternek.
Pár éve, pár kedves kolleganőmtől szép születésnapi ajándékot kaptam. A parti kellős közepén, egyszercsak sárkefét, puha rongyot, krémet kaptak elő és egy pár pillanat alatt kifényesítették a csukámat. Már csak irántuk való tiszteletből sem nyúltam tehát az elmúlt években tisztítószerrel ehhez a cipőhöz. Sem.
Néhány éve, amikor még alig akadt igazi, virtigli szélsőjobbos lap, abban ami mégis működött, s amiben az egykori drámaíró ijesztgette a jónépet, egy „szörnyű" kép jelent meg. Azt bizonyítandó, hogy hová süllyedt a világ. A kép talán Taszáron készült, ahol egy nagydarab katona teszi fel a lábát egy kis sámedlira és az előtte kuporgó alak, pucolja a csizmáját. Namost, a „szörnyűség" az volt, hogy a cipőpucoló fehér, míg a cipőt pucoltató fekete ember volt. Én elmés kis cikkben világítottam rá – akkor még reméltem, érdemes ezekkel a figurákkal is vitatkozni -, hogy jó irányba halad a világ, mit kell az ilyesmin fennakadni.
Lisszabonban – hol mostani képünk készült – még mélyebb értelmet nyert a dolog. Az utcai cipőpucolók egy része fehér, más része fekete, a koszos cipősök egy része fehér más része fekete. És a koszos cipősök legfeljebb a cipőkrém színével foglalkoznak, ahogyan a cipőpucolók is. És senki nem von le a szolgáltatást igénybe vevő és a szolgáltatást nyújtó bőrszínéből semmiféle következtetést. Vagyis, mégiscsak jó hiányba halad a világ, merthogy az ilyet észre sem kell már venni. Lisszabonban legalábbis.


Dési János