2009. november 8., vasárnap

A mi Nobel díjunk

Minden szép és jó, mindenki örül

Őszintén szólva, a Nobel díjáig nem nagyon olvastam Kertész Imrétől sokat. Talán pár novellát itt-ott, nincs nagyon mit dicsekednem.

Mégis, egyik igen szép napom volt nekem is az, amikor megkapta a díjat.

2002. október 9-én reggeli műsort vezettem a Klubrádióban. Néhány perc maradt már csak az adás végéig. Ahhoz kevés, hogy valami komolyba belekezdjünk, ahhoz sok, hogy márt elköszönjünk. Éppen a kezemben az egyik reggeli lap, ránézek az első címre. Valami olyasmi, hogy ma eldől kap-e Nobel díjat egy hazánkfia. Hű – mondom a mikrofonba, ez milyen jó lenne. Egy igazi, magyar Nobel díj. Ráadásul egy íróé. Vagy valami hasonlót. Gulyás Erika kolleganőm meg olyasmit tett hozzá, hogy az jó lenne, de hát lássuk be, ennek azért olyan nagy sanszot ne adjunk. De így is szép, hogy az esélyesek között lehetünk. Ebben maradtunk valószínűleg. Hogy ez is mennyire szép. Egy magyar író – még ha túlzottan nem is ismerjük – de a világ legrangosabb díjára esélyes. Dagadjon a honfiúi kebel. A viszont hallásra. Közlekedési hírek, hírek.

Már visszafelé autózom a belvárosba, mint mindig, közben telefonálva és a híreket hallgatva, de felfogom, valami olyasmit mondanak, hogy de igen: Kertész Imre magyar író nyerte el az irodalmi Nobel díjat.

Örömömben dudálok egy fürgét! Még ilyet! Azért ha valami nagy győzelem egy országnak, egy nyelvnek, egy kultúrának, akkor ez az. Szerkesztői lelki szemeim előtt sorakoznak a világlapok címoldalai, meg a híradók beszámolói, , egy kis nyelvi közösségből is meg lehet mutatni, hogy lehet a csúcsra kerülni. Meg persze a magyar beszámolók: tessék, néha nekünk is sikerülhet. Milyen jó, hogy van olyan hazánkfia, akire mindannyian büszkék lehetünk.

Éjszaka elolvasom az internetről letöltött Sorstalanság-ot. Én is adnék érte Nobel díjat.

A másnap reggeli műsort Pálinkás Szűcs Róbert barátommal vezetjük. Nem is kérdés, hogy miről szól. Sorra telefonálnak a hallgatók, a kollégák, írók, művészek, filmesek. Mindenki eufóriában és boldogan. Hiszen egy efféle díj tulajdonképpen mindegyikünké, legalább annyira, mint egy olimpiai arany. Vagy még annyiabbra. Mert kevesebbet adnak belőle, mert ez a mi kultúránkhoz, a nyelvünkhöz kapcsolódik közvetlenül. Nem beszélve arról a hendikepről, amit a magyarul írás jelent – és tessék ezen is átlendültünk.

Koltai Lajos például arról beszél, hogy ő milyen rég szeretné a Sorstalanságot megfilmesíteni, mert az tényleg egy remekmű, amelynek vásznon a helye. A könyvkiadó embere biztos benne, hogy mindez sokakat visszatérít, rávesz a magyar regény olvasására. Valaki annak örül, hogy ő már jópár barátjának elmondta, mindéképpen olvassa el ezt a könyvet, de azért így mégiscsak többen fognak majd neki.

Vannak napok, amikor minden klappol, minden szép és jó. Mindenki örül. Ez ilyen.

1 megjegyzés:

Kertész Péter írta...

és felhívtál engem is: Öreg, megvan az első karcagi Nobel-díjas. Ez lett a Herskó Feriről megjelent könyvem címe. Úgy hogy benne Vagy, Jani.