No answer
Elie Wiesellel, az íróval, először egy filmnovella olvasásakor találkoztam az És-ben. Azt a filmnovellát egyébként nem ő írta, hanem Wiesel könyvéből Jancsó Miklós. A hajnal. Van olyan, hogy az ember azt érzi, ha leteszi a papírlapokat az asztalra, az biztosan beszakad alatta. Aztán elolvastam az eredeti könyvet, megnéztem Jancsó filmjét – és máris szerettem az író Wiesel-t.
Eli Wiesellel, a holokauszt bűneire figyelmeztetés fontos alakjával Auschwitzban találkoztam, egy emlékezésen, az „Élet menetén”. Amúgy a „holokauszt” kifejezésnek a tudatos, kiszámolt, megtervezett, céltudatos és akadályt nem ismerő tömeggyilkosságokra való használata is tőle származik.
Szóval Auschwitzból tudósítottunk Kertész Péter barátommal, akit magunk között csak Öreg néven szoktunk emlegetni. Az Öreg majdnem itt végezte egyébként, Auschwitzban vagy Birkenauban. Strashoffban már be voltak vagonírozva, és hozták volna ide a táborba, ahol nyilván kopaszra borotválták volna őket, esetleg nyilvántartási számot tetováltak volna a karjukba. Aztán beterelték volna a zuhanyozóba őket, ott rájuk engedték volna a Zyklon B gázt, aztán a holttestüket vagy a krematóriumban, vagy ha túl sok volt a munka és oda már nem fértek volna be, a gázkamrák mögött ásott árkokba égették volna el sokszázezer társukéval együtt.
Csakhogy az oroszok lebombázták a vasutat – az Öreg felszabadult és ezt megúszta. (Ötvenhatban mondjuk még elvitték egy kicsit az oroszok – de az egy másik történet.)
Ezt a Strashoff-os történetet már biztosan előtte sokszor elmondta nekem a szürke szerkesztőségi délutánokon a New York palota második emeletén, nyilván olyankor én tiszteletlenül röhögtem és gúnyos megjegyzéseket tettem. De itt azért ez mégsem megy. Nyilván az emlékezés is hatott ránk, meg az előtte való éjen Nowa Hután elfogyasztott tisztes mennyiségű Zubrowka és Wyborowa wodka is. Nem voltunk túl kótyagosak talán, de mégis volt az egésznek valami furcsa, álomszerű jellege. Ahogy Auschwitz romjai felett ott lengenek a Dávid csillagos zászlók – és én egy majdnem Auschwitz túlélővel, az Öreggel, most azon tanakodom, melyikünk is szólítsa meg azt az embert, aki magát ezt a szót erre az egészre megismertette a világgal.
Odafurakodtunk Wieselhez és magyarul köszöntöttük attól a naiv gondolattól vezérelve, hogy ha gyermekkora nyelvét hallja, biztosan kötélnek áll. Először, mintha meg sem hallotta volna. Mikor újra próbálkoztunk – nem volt az olyan egyszerű a nagy tömegben, ráadásul rengetegen akartak a közelébe férkőzni, pár szót váltani vele – megfordult ingatta a fejét. Angolul felelt. Elnézést, de mióta Auschwiztba küldték, nem akar magyarul megszólalni. Valószínűleg nem tette hozzá, csak mi gondoltuk oda a mondatok végére, hogy ha a magyar hatóságok közreműködésével ezt tették családjával és vele, akkor nem.
Pár másodperc zavart csönd után angolul ismételtem meg a kérdést. Péter szerint biztos vacakul mondtam angolul, lehet. Vagy csak tovább sodorta a tömeg. No answer.
