Janikovszky Éva gyerekkori naplójáról Janikovszky Jánossal

Egy nagyon izgalmas könyv, Janikovszky Éva gyerekkori naplója. Illetve gyerekkortól a felnőtte válásig. Éva fiával, Jánossal beszélgetünk az alanti videón.

Závada Pál: Az utolsó üzlet

A szegedi Kisszínházban (amelyik persze elég nagy) játsszák Závada Pál új darabját Az utolsó üzlet-et  Lukáts Andor rendezésében.
A premier képei ezek a szerzővel.
És igen nagy taps volt ám, s nem véletlenül.

SZEREPLŐK

KOHNER ARTÚR – (50) nagytőkés, bankár Kárász Zénó

KOHNERNÉ WEISS HELÉN – (45) Artúr felesége, örökös Szávai Viktória

ÖZV. MAUTHNERNÉ VALÉRIUSZ LOLA – (33) Helén rokona, Artúr szeretője – a „kis özvegy” Menczel Andrea

CHORIN FERENC – (60) iparbáró, Artúr és Helén sógora Jakab Tamás

HANS BECHER – (35) SS-alezredes Vicei Zsolt

(Az életben őt Kurt Bechernek hívták)

RAJCZY BÁLINT – (50) ezredes, repülőtiszt Szegezdi Róbert

WEISS JUDIT – (50) Helén nővére, örökös Szilágyi Annamária

ÖZV. MAUTHNERNÉ WEISS ELZA – (55) Helén nővére, Lexi anyja, örökös – a „nagy özvegy” Fekete Gizi

MAUTHNER LEXI – (30) Elza fia, Lola sógora Krupp Bence

• 
  

  

  
  

  

  
  

  

Boszorkányok a parlamentben

Vigyázz, ha jön a seprű
Boszorkányok márpedig vannak. Ugyanis, konyhája csak azoknak lehet, akik léteznek. Mert a senki, nem mondhatja azt, hogy valaki, anélkül, hogy valaki ne lenne.

A boszorkányok tanyáján mindig nagy a nyüzsgés. Aki szombaton este szeretné ide elhozni a kedvesét, az jól teszi, ha már legalább két nappal korábban helyet foglal.

Aztán, nem könnyű parkolóhelyet találni a sok seprű között, amellyel a vendégek érkeznek. Pedig, mint tudjuk, iszik vagy vezet. Ön dönt. Aki seprűre száll – zéró tolerancia – az egy korty ital nem sok, annyit sem fogyaszthatna. A lapok így is tele vannak a legszörnyűbb ügyekkel. Hogy valaki részegen lefordult a seprűjéről, amikor nekiment egy denevérnek és mind a kettőjüknek annyi lett egy pillanat alatt. Nem ritkán ártatlanok esnek a hétvégén részegen repkedő boszorkák áldozatául. Mert ugye ezek a kis gonosz boszorkák nem bírnak magukkal. Elmennek a Boszorkánykonyhába, táncolnak, gonosz varázslatokat űznek, varanggyá változtatják a főpincért. Elcsavarják az ördögfiókák fejét, azokat magukévá teszik, közben meg nem egy közülük mértéktelenül iszik. Mi több, az utóbbi időben divatba jöttek a mindenféle bódító anyagok, és egyéb varázslatos szerek. Ettől persze a parti végére azt hiszik, képesek hazajutni a seprűjükön.

Amúgy a Boszorkánykonyhában mostanában a nagy kedvencek közé tartoznak a különféle varázskoktélok, amibe ha csak beleszagolsz, máris megcsap a bódulat. S mámorodban mindenféle rosszat kívánsz boszorkánytársaidnak. Mert a boszorkány éltető eleme, élete értelme a gyűlölködés és a rosszindulat. Sajnos, egy egész életen át nem könnyű egyenletes, magas színvonalon gyűlölködni és rosszindulatúnak maradni. Ettől aztán sokan depressziósak lesznek. A boszorkány, ha depressziós, akkor nevet és mosolyog. Társai ilyenkor teljesen hülyének nézik. Ha a helyzet sokat romlik, akkor be is csukják az elmeosztályra.

Nos, ehelyett inkább eljönnek a Boszorkánykonyhába, becsapnak, könnyed kézzel, lazán a gallér mögé egy ilyen koktélt. És az még szinte le sem ér a gyomrukig, már érzik azt a kellemes, bizsergető érzést, amitől azonnal képesek egy vaskos sértést odavágni a másiknak. Vagy csak leszólni a cipőjét. Még egy pohárka elfogyasztása után már a kartárs haját kritizálják, aztán a jellemét, a politikai állásfoglalását, netán a szexuális orientációján gúnyolódnak. És olyanokat gagyarásznak, hogy ez annyira hülye boszorkánynak, lassan elmehetne embernek is. Ez olyan súlyos sértés errefelé, ami vért kíván. Ilyenkor gyakran pofozkodnak, vagy molotov koktéllal dobálódznak. S miközben a kiérkező járőrök rutinosan szétválasztják őket, úgy sziszegik egymásnak a legaljasabb sértéseket. S ilyenkor mindegyikük boldog és elégedett.

Sajnos, mostanában ritkulnak ezek a víg hétvégék a Boszorkánykonyhában. Egyre több törzsvendéget elcsábított a politika.
A múltkor a parlament parkolójában már alig maradt hely a seprűmnek.

Festmény a viszkisüveg mellől

A káposztára még emlékszem

Az én barátommal már a művészetekről társalogtunk, felettébb kulturáltan Az asztalon két-három kiürült borospalack, néhány tucat csikk jelezte, hogy már kibeszéltük a közös barátainkat, megtárgyaltuk a nőügyeket – mire eljutottunk, nem sokkal éjfél tán a festészethez.
Én azzal dicsekedtem, hogy a pompásan felújított szegedi REÖK házban micsoda nagyszerű kiállítást láttam, Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet tárlatát. És még – nagyképűen persze – azt is hozzátettem, hogy a Szüts Miklós milyen kedves ember, ismerem is, egyszer az ATV-ben elsőosztályúan okos interjúalanyom volt. A barátom egy kicsit bárgyún nézett erre – és egyáltalán nem tűnt olyannak, aki irigykedik azért, hogy én ily kitűnő művészembereket ismerek. Aztán megkérdezte, hogy viccelek-e, de kivételesen rettentő komolyan inkább csak dicsekszem – mondtam neki. Ekkor azt ajánlotta, térjek át esetleg a málnaszörpre, mert ennek nem lesz jó vége. Ugyanis éppen az előtt az interjú előtt két-három nappal nála váacsoráltam. Emlékszel? – kérdezte. Hogyne, feleltem töltött káposzta volt, amit a bejárónénid főzőtt és hozzá valami igen finom viszkit kortyoltunk.
- Na, és kik voltak még ott azon a vacsorán?
- Na kik?
- Hát Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet – tőlem ismered te őket, nem a tévéből.
Akkor hát ezt is tisztáztuk. Mondjuk, ezt most jó alaposan megjegyzem újra, hogy alkalomadtán majd valaki másnak eldicsekedhessek vele, hogy én híres festőművészekkel szoktam együtt töltött káposztázni. Sok tejföllel.
De ha már a festészetnél tartottunk, akkor egy kicsit áradoztam a képekről. És abbéli véleményemnek adtam hangot, hogy ritkán csap le rám az az érzés, hogy én ezt a képet nagyon akarom – de itt többször is.
Majd színes szavakkal megpróbáltam lefesteni, melyik kép tetszett nekem a legjobban. Mondtam, nem bánnám, ha valahol a szobámban lóghatna.
Erre a barátom megint megkérdezte, hogy teljesen hülye vagyok-e vagy csak ugratom. És tessék, ez egy barát.
Miért ugratnám. Akkor inkább teljesen hülye vagyok.
Akkor ezt valóban ő csak megerősítheti. Ugyanis az a kép, ami nekem úgy tetszett ott a kiállításon az övé. Ott függ a könyvespolcánál, mellette meg ott a viszkisüveg a bárszekrényben – ha így már emlékeznék rá.
Így már emlékszem, na ja.
Felszab tér. Itt, ezen a szegedi fényképen a jobb oldalon látható, s amikor bezár a kiállítás, a kép visszakerül az én barátom viszkisüvege mellé.
Járunk majd oda nézegetni.
Dési János