A következő címkéjű bejegyzések mutatása: karrier. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: karrier. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. december 18., vasárnap

Uma Thurman és én egy jobb partin

Egy jobb partin az igazi sztárt arról lehet felismerni, hogy igen nagy felhajtást tud csinálni maga körül. Kétségtelen, a megfigyelő helyzetét komolyan nehezítheti, hogy időnként az egynyári celebek is igen nagy cécót képesek kavarni. Sőt, bár erről tudományos felmérés nem áll rendelkezésünkre, de empirikus ismereteinkre támaszkodva megerősíthetjük, hogy időnként a harmadosztályú valakik még sokkal, de sokkal nagyobb ramazúriban érdekeltek, mit az igaziak.
Esetünkben a parti, melyet Milánó egy erre a célra kialakított, kifejezetten rongyrázó palazzójában bonyolítottak le, vonzotta az első- és másodosztályú frissességű sztárokat és celebeket, mint lámpafény a muslincákat. Ezen sztárocskák nagy részét nem állt módunkban felismerni, mivel járatlanok vagyunk az olasz Kelemen Annácskák és Győzikék világában. A celebséget csak az érdeklődő fotósok számából próbáltuk kikövetkeztetni ezen a rendezvényen, amelyet egy luxuscikkeket gyártó cég rendezett a nem tudjuk pontosan kiknek. Mi azért ott voltunk, mert mégiscsak jó, ha a vasfüggöny mögül érkező is látja néha, hogy milyen világ ez.
Mindenesetre sokáig a legérdekesebb két idősebb asszonyság volt, kik a rongyrázó palazzo nagytermében üldögéltek, nem messze az italospulttól – ez idáig elég normális – és kedvesen beszélgettek. Lehet, hogy recepteket cseréltek, az unokájuk iskolai előmenetelét tárgyalták meg, vagy arról panaszkodtak, hogy az orvosnál mennyit kell sorbaállni. Nem erősíthetjük meg egyik verziót sem, ugyanis a csak szigorúan ellenőrzött meghívóval való bejutás ellenére, a pamlag két végén egy-egy jelentősebb méretű testőrjellegű egyén őrködött az eképpen partizó nagyikra. Próbáltunk hallgatódzni, az eredmény szerint talán oroszul beszéltek. Talán nem. Mindenesetre, reméljük ők is jól érezték magukat.
Aztán érkeztek kisebb filmszínésznőcskék, feltűnő ruhákban. Némelyeknek – ó Istenem – kilógott az egész pejslije, csak bízni tudunk benne, hogy a felhevült táncolás után nem fáztak meg és nem tüsszögték le a filmes ranglétrán kicsit felettük álló ifjú urakat, akikkel nem is feltűnésmentesen kokettáltak.
Amúgy, a koszt közel sem volt annyira izgalmas. Pedig mi alaposan megpróbáltuk, ha már itt járunk alapon, kétszer végigettük a menüt. Ki tudja, mit hoz a holnap. Ráadásul van annak bája, amikor egy milliós Ferrarival (euróban) érkező úr, akinek outfittjének értéke több mint Zugló teljes évi hajléktalan-elleátásra fordított összege, szinte összeverekedik egy csinos fiatal lánnyal – pár millióba belekerülhetett, amíg a kicsikét partiképesre kihozták – egy amúgy pompásan fűszerezett borjúpörköltért. Galuska nélkül.
A pesti újságíró meg már régen megfigyelte, hogy egy teremmel arrébb, a konyha mellett, oda van készítve jópár adag, kényelmesen be lehet falni. Sőt, kedves leányokat meg is hívhatunk rá, így csajozni még ferraris csóka sem tud itt.
Persze a legjobb rész az volt, amikor bevonult egy szépen mosolygó, igen öntudatos, fiatal hölgy. Nekem ismerős volt, de miután nem sárgába, hanem feketébe volt öltözve, és körötte mindenki életben maradt, c ak később jöttem rá, hogy ő mégiscsak Uma Thurman.
Megjegyzem, ő is afféle liktorokkal érkezett, és egy külön szeparéban helyezték el. Mindenesetre a szeparét gondosan úgy alkották meg, hogy Thurmant is jól szemmel lehetet tartani, meg azt a sok kis celebecskét, aki csak azért puszizkodott vele, hátha akkor rákerül egy fotóra.
Megjegyzem a jól fűszerezett burjúpörkölt a szeparéban is hiánycikknek számított.
De mi a titkot, hogy hol lehet a pörihez hozzájutni, csak egy telt keblű Hamupipőkének árultuk el – hadd történjen vele is valami jó. Ha már a magazinokba alig fog beleférni.

2010. június 21., hétfő

Ennivaló kormány

Az árvízi polgármester

Az árvíz egyik kellemetlen mellékhatása volt mindenképpen, a krokodilok elszaporodása, elsősorban a Hernád völgyében. De máshol is meglepve tapasztalták az emberek, amikor visszahúzódott végre a nagy víz, hogy krokodilok lepték el a kis patakokat is. Ráadásul egy csomó hüllő annyira elszemtelenedett, hogy beköltözött az áradás miatt elhagyott falvakba, a félig összedűlt házakba, az elhagyott pajtákba, sőt néhány egészen gonosz fajzat még a polgármesteri hivatalban is tanyát vert. Az anyakönyvvezető nemzeti szalagjából csinos kis fészket varázsolt magának egy jól megtermett példány. A falu címeréből napellenzőt faragott hozzá, és a testületi jegyzőkönyvekre meg felpolcolta a sajgó farkát, amin a minap keresztülgázolt egy figyelmetlen traktor.

Már egészen otthonosan érezte magát krokodilunk, amikor a harmadik napon – már száradt fel mindenfelé – tisztelettudóan kopogtak és egy fiatalasszony lépett be. Segélyért jött, nagy tisztelettel előadta a nemzetiszín szalagba burkolódzott krokodilnak, mit is akar. Az állat végighallgatta rezzenéstelen arccal, csak akkor csapkodta a rémes pofáját, amikor a tűzrőlpattant menyecske valami olyasmit mondott, hogy ő tudja persze, vannak, akik elviszik az egész segélyt, a rendes embereknek meg nem marad.

Alig ért előadása végére, amikor a krokodil, hamm bekapta a nőt. Napok óta éhes volt már, két hét is eltelt azóta, hogy felfalt egy napközist, akit a szülei elfelejtettek időben hazavinni.

Néhány nap múlva újabb kérelmező érkezett, annak először csak a karjait harapta le, de aztán nem fért a maradék a fridzsiderbe, hát nem törődve diétájával, azt is elköltötte.

A faluban közben terjedt, hogy a „polgi” ugyan harapós ember, de még senki sem panaszkodott rá, azután, hogy találkozott vele. Míg régen mindenki napokig csak azt mesélte, micsoda érzéketlen ez a polgármester, csak a pofája nagy, de semmit nem old meg.

Egyre többen indultak el hát az egykori tanácsháza felé. Ennyi választópolgárt már egyszerűen nem lehetett felfalni. Ráadásul e jegyző is előkerült, aki azt tanácsolta polgármesteri irodában székelőnek, aki nyilván csak maga a polgármester lehet, hogy csináljanak félfogadási időt. Időnként azért adjanak segélyt is, hogy lássanak elégedetten kiérkező embereket is a népek. Hívják párszor össze a testületi ülést, nehogy szó érje a ház elejét – nyilatkozzanak a megyei lapnak, hogy sok támogatásra van szükség, mert nagy volt a baj. Aztán írjanak ki tendert a helyreállításra, majd egyezzenek ügyesen meg a kiválasztott építtető cégekkel, miként tudják a jólfizető munkát meghálálni.

Településünk – mondanom sem kell – rövidesen prosperálni kezdett. A krokodil átszokott a konzervre és csak a falu renitenseit ette meg – de azokat is csak grillezve, olíva olajjal, mert úgy egészségesebb. Igaz, közben a krokodil behívta krokodil barátait a faluba, az egyik a napközi otthon vezetője lett, a másik a rendelő igazgatója, a harmadik úszómester a tanuszodában – de persze senki nem mert szólni. És nem is akart. Jól elvolt ebben a dagonyában – ahol rend, csend, fegyelem uralkodott.

Legújabb híreink szerint a krokodil az országos politika felé kacsingat, már a miniszterelnöki posztot is kinézte magának, ahogy fogalmazott: rengeteg ennivaló embert látott a kormányban.

2009. április 29., szerda

Boszorkányok a parlamentben

Vigyázz, ha jön a seprű
Boszorkányok márpedig vannak. Ugyanis, konyhája csak azoknak lehet, akik léteznek. Mert a senki, nem mondhatja azt, hogy valaki, anélkül, hogy valaki ne lenne.

A boszorkányok tanyáján mindig nagy a nyüzsgés. Aki szombaton este szeretné ide elhozni a kedvesét, az jól teszi, ha már legalább két nappal korábban helyet foglal.

Aztán, nem könnyű parkolóhelyet találni a sok seprű között, amellyel a vendégek érkeznek. Pedig, mint tudjuk, iszik vagy vezet. Ön dönt. Aki seprűre száll – zéró tolerancia – az egy korty ital nem sok, annyit sem fogyaszthatna. A lapok így is tele vannak a legszörnyűbb ügyekkel. Hogy valaki részegen lefordult a seprűjéről, amikor nekiment egy denevérnek és mind a kettőjüknek annyi lett egy pillanat alatt. Nem ritkán ártatlanok esnek a hétvégén részegen repkedő boszorkák áldozatául. Mert ugye ezek a kis gonosz boszorkák nem bírnak magukkal. Elmennek a Boszorkánykonyhába, táncolnak, gonosz varázslatokat űznek, varanggyá változtatják a főpincért. Elcsavarják az ördögfiókák fejét, azokat magukévá teszik, közben meg nem egy közülük mértéktelenül iszik. Mi több, az utóbbi időben divatba jöttek a mindenféle bódító anyagok, és egyéb varázslatos szerek. Ettől persze a parti végére azt hiszik, képesek hazajutni a seprűjükön.

Amúgy a Boszorkánykonyhában mostanában a nagy kedvencek közé tartoznak a különféle varázskoktélok, amibe ha csak beleszagolsz, máris megcsap a bódulat. S mámorodban mindenféle rosszat kívánsz boszorkánytársaidnak. Mert a boszorkány éltető eleme, élete értelme a gyűlölködés és a rosszindulat. Sajnos, egy egész életen át nem könnyű egyenletes, magas színvonalon gyűlölködni és rosszindulatúnak maradni. Ettől aztán sokan depressziósak lesznek. A boszorkány, ha depressziós, akkor nevet és mosolyog. Társai ilyenkor teljesen hülyének nézik. Ha a helyzet sokat romlik, akkor be is csukják az elmeosztályra.

Nos, ehelyett inkább eljönnek a Boszorkánykonyhába, becsapnak, könnyed kézzel, lazán a gallér mögé egy ilyen koktélt. És az még szinte le sem ér a gyomrukig, már érzik azt a kellemes, bizsergető érzést, amitől azonnal képesek egy vaskos sértést odavágni a másiknak. Vagy csak leszólni a cipőjét. Még egy pohárka elfogyasztása után már a kartárs haját kritizálják, aztán a jellemét, a politikai állásfoglalását, netán a szexuális orientációján gúnyolódnak. És olyanokat gagyarásznak, hogy ez annyira hülye boszorkánynak, lassan elmehetne embernek is. Ez olyan súlyos sértés errefelé, ami vért kíván. Ilyenkor gyakran pofozkodnak, vagy molotov koktéllal dobálódznak. S miközben a kiérkező járőrök rutinosan szétválasztják őket, úgy sziszegik egymásnak a legaljasabb sértéseket. S ilyenkor mindegyikük boldog és elégedett.

Sajnos, mostanában ritkulnak ezek a víg hétvégék a Boszorkánykonyhában. Egyre több törzsvendéget elcsábított a politika.
A múltkor a parlament parkolójában már alig maradt hely a seprűmnek.

2008. szeptember 28., vasárnap

Rém ronda turistafejek a sejknek


A festő és kora


A mi festőnk általában kint ült egy árnyékos passzázsban és leginkább turistákat rajzolt. Portrékat, és kettős portrékat – nem túl sok pénzért. Egyszer egy pár elhívta egy aktra, az valamivel többet hozott a konyhára. Felvetették, hogy esetleg egy pornográf sorozatra is szükségük lenne, nem lennének hálátlanok. Festőnk hát újra elővette az anatómiai atlaszt, vázlatokat skiccelt föl, sőt Zichy Mihály nevezetes albumát is átnyálazta, hogy jól tudjon majd teljesíteni, ha eljön az ideje.
Persze nem jött. A párocska felszívódott, bár egy tréfás kollégája szerint inkább csak áttértek a fotográfiára. Az egyszerűbb, olcsóbb – a fene vigye el ezt a nagy modernitást.
Így hát a mi festőnk minden nap egyre reménytelenebbül öltötte magára a kockás zakóját, s ment teljesen egyforma turistafejeket rajzolni. Mert arra az antropológiai tényre már régen rájött, hogy minden turista, legyen kicsi vagy nagy, kövér vagy sovány, fekete vagy fehér, teljesen ugyanolyan. De hát az üzlet az üzlet. Igaz, miközben a kapásra várt fejében színek kavarogtak, merész formák, furcsa pespektívák, meghökkentő alakok. Olyasmi képek, amelyeket ha papírba önt, a világ bármely nagy kiállítóterme a falra akasztaná – boldogan. Csakhát ehhez idő kellene – és este már, amikor összefutnak a szeme előtt a rémisztő turistafejek, már nem bírt ecsetet venni a kezébe.
Amikor a torz turistapofákat rajzolta, magában tovább szinezte az ő igazi nagy képét. Amit majd nem szomorúan, hanem örömtől repesve alkot majd meg. Azok a napok majd igazi ünnepnek számítanak. Amikor tiszta gatyát és zoknit húz, és a legszebb ünnepi ruháját veszi fel – mert igazi képet csak így lehet csinálni. A magnóból majd Mozart szól, mit szól, dübörög majd. S az arra járóknak földbe gyökeredzik a lába amit a vászonra pillantanak.
Mondanunk sem kell, hogy teltek múltak a hónapok, de Mozartra nem lett szükség.
Ám egy szép napon egy virágmintás, széles ujjú pólót viselő lány kért magáról egy csinos portrét. Mikor megkapta a szokásos egyenképet, nagyot füttyentet. Aztán elhívta egy közeli kávézóba a „Mestert”, ahogy szólította festőnket és elárulta neki, hogy ő egy gazdag arab sejk megbízásából van itt és tehetséges alkotókat kell toboroznia. Egy hatalmas nagy katedrális méretű szobát kell úgy kdiszíteni a sejk egyik palotájába, hogy a többi sejk elsápadjon az irigységtől, ha meglátja. Nem lesz hálátlan Abu – ne izguljon.
A mi festőnknek felcsillant a szeme. Becsomagolta legjobb ruháit, no meg a Mozart cd-t. Másnap beszállt a fekete Rolls- Royce-ba, ami a repülőtérre vitte, ott bekászálódott a nagy magángépbe, ami rögtön a palota mellett landolt. Abu sejk lelkesen köszöntötte, büszke rá, hogy a jövő egy ily tehetségét szerezhette meg, mondta. Aztán bevezették a csillogó palota legnagyobb termébe, s fesőnk dolgozni kezdett.
Harminchárom hét után készült el. Abu meghívta az avatásra a környék összes sejkjét, szultánját és kényurát. Óriási fehér lepel borította a falat. Még a légyzümmögés is hallatszott, amikor lerántotta a leplet a gazda – s az elhűlt közönség 15 teljesen egyforma fejet látott egymás mellett a freskón.
Azóta a mi mesterünk a legkeresettebb művész az országban, aki ad magára, csak nála rendel teljesen egyforma turistafejeket.
Dési János

2007. szeptember 28., péntek

Púp vagy a tevémen


A tudós sikere és tevéje

A teve a sivatag hajója. Teve van egypúpú, van két púpú, van négy púpú, sőt több púpú – bár ez utóbbi nagyon ritka. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a négypúpú sem túl elterjedt, különösen ezen éghajlati öv alatt. Egészen pontosan, négy púpút csak ketten láttak eddig. Az egyikük nagyon ittas állapotban – bár ő minden valószínűség szerint csak egy kétpúpút figyelt meg, de azt duplán. A másikuk azóta komoly tudományos dolgozatot írt belől, nagy karriert futott be. A komoly dolgozat, benne sok külföldi szóval, először csak egy bulvárlap hátsó oldalán jelent meg. De rövidesen meghívták emberünket egy reggeli tévéműsorba. S miután kiderült róla, hogy képes korán kelni és a pirkadattal együtt hosszan beszélni úgy, hogy még a médiahatóság sem talál kivetnivalót benne, hát rendszeres vendége lett a reggeli tévéprogramoknak. Hamarosan már nem csak akkor hívták, ha négypúpú teve ügyben volt szükség gyors, határozott, de szellemes válaszokra, hanem akkor is a több púpú ügyekről volt szó. Aztán egy uborkaszezoni langymeleg hajnalban egy merész szerkesztő kétpúpú ügyben is berendelte a stúdióba szakértőnket, azzal a felkiáltással: barátocskám, ez neked semmi sem lesz, teve az teve. Majd a riporter kérdez tőled valamit a koalíciós vitákról, meg a gárdáról is talán, s te bátran beszélj csak a tevéidről, ahogy szoktad. Senki nem fogja észrevenni, hogy egészen másra felelsz, ez nálunk teljesen mindennapos.
Innentől kezdve természetesen nem volt megállás. A bulvárlapok lesifotósokat küldtek emberünk után, hogy titokban örökítsék meg, amint Győzikét vagy Ágicát vagy valakit tevegelni visz. Az ilyen titkos akciókat általában már egy héttel előre eltervezték, kibérelték a szükséges állatokat, a stylist kiválogatta a szereplőknek a legelőnyösebb ruházatot, a sminket elvégezte az utolsó simításokat. A jelentett előre csak egyszer-kétszer kellett elpróbálni, hiszen a profi az profi. És akkor elkészültek a lesifotók, akadt olyan, amely egész dupla oldalt is betöltött. Ezután persze emberünk meghívásokat kapott a sztárok izgalmas életéről szóló magazinokba is, amelyekben néha még a tevékről is szó esett. De mind többször arról, hol frizéroztat, a kis vagy a nagy mellek állnak közelebb a szívéhez és iga-e hogy gyermekkorában egyszer leesett a biciklijéről is, miközben Szécsi Pált hallgatott.
Közben egy jelentős riporter lekötött egy életút interjút vele, két kötetben látott napvilágot a mű – hősünknek sok dolga nem volt mindezzel. A jelentős riporter ugyanis két slapajjal megíratta az élettörténetet, amely nagyrészt az iternetről lelopott pornografikus jellegű történetekből állt. Mondanunk sem kell, tomboló siker, pénzhegyek, filmszerep és lehetőség egy nagy sláger eléneklésére is.
Közben a tudomány berkeiben is új szelek kezdtek fújni. A tudománypolitika irányítói szerint nem szabad elefántcsonttoronyban zárva élni, nyitni kell a közönség felé, a tudomány attól még tudomány, hogy sokan érdeklődnek iránta. Így hősünket felkérték, hogy legyen az akadémia rendes tagja. Székfoglaló előadásán tevészünk, a tudóstársak ütemes tapsától kísérve ezt énekelte el: Teve van egypúpú, van két púpú, van négy púpú, sőt több púpú
Dési János