Egy régi szerelmes levél1903. május 21-én Óbudán már éppen elvirágzott az orgona. A Budai Közúti Vaspálya Társaság által működtetett villamos – amely alig néhány éve váltotta csak föl itt a lóvasutat – hangosan csattogva szaladt el az ablak előtt. Náluk már csak a gyerekek csaptak nagyobb zajt. Bella, Margit, Sándor és Pannika (ki később a nagymamám lett, de ezt, akkor ott, 4 évesen természetesen nem sejthette. Hm.)
Orgona, csattogás, gyerekek egyáltalán nem zavarták kicsiny történetünk hősét. ahogy valószínűleg az sem, mert nyilván fogalma sem volt róla, hogy a város túlsó felén is túl, valahol Újpesten éppen sztrájkba lépnek a jutagyári munkások, nagyobb béreket, munkahelyi biztonságot követelve. Sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy néhány kedves sort véssen e kép hátuljára urának.
Mártogatós tollal ez nem is olyan nagyon egyszerű a fényes, kemény lapon. A paca csúnyán venné ki magát és a hely is meglehetősen kevés. Bár a sorok közül kiolvasható némi szelíd házastársi fenyegetés is („ezt kívánom viszonzásul tőled is), azért a lényeg mégiscsak az, hogy „a te hű Hánikád".
Mondjuk négy kisgyerek és egy rabbi férj mellett, figyelembe véve a kor szokásait, ezt a hűséget a maga valóságában vehetjük akár adottnak is. Mégis, ezen szenvedélyes, és önkéntes vallomás, („szeretetem, hűségem, imádatom") minden bizonnyal jólesett a családi körben csak nagypapaként emlegetett dédapámnak. Ki korának ünnepelt hitszónoka volt. Jelentős tudományos tevékenységet is kifejtett. Tán éppen ezekben a napokban kezdett bele Die Kabbala című, e tárgyban máig megkerülhetetlen művébe. (Hellner Andor könyvnyomdája, Budapest VII. Csányi utca 13, kiadva, Budapest –Ó-Buda, 1906.) De az is lehet, hogy valamely jelentős szombati prédikációjára készült. Akkoriban nem volt még ugye se tévé, se rádió. Hah, borzalmas idők, Való Világ és internet nélkül. Így hát az úri közönségnek megbeszélni valót a helyi pletykákon túl egy egy templomi beszéd adott. S micsoda idők, még a lelkészek is számíthattak sztárnak – no persze a maguk módján.
Nagypapa mindig pompás szónoklatokat tartott. Volt benne tudás, kultúrtörténet, csipetnyi humor, sok báj és némi irónia. A közönsége imádta – ezzel is legalább bársonyon futottak a pecek.
Mikor Óbudáról átkerült a még tekintélyesebb pesti Rumbach utcai templomba, a hívei egy kis dalt költöttek róla, amelyet aztán vidám dizőzök mondén helyeken is daloltak. (Itt van megjött a gumirádler/benne ül a rabbi Ádler, trallala, trallala, lala.) A gumirádler ugye nem más, mint a gumikerekű kocsi, rabbi Ádler pedig az a személy, ki e kép hátán e szép vallomással lett gazdagabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése