Gyerekkoromban nagy Illés hívő voltam. Akkoriban még
dinoszauruszok sétáltak a nagykörúton és talán még a tüzet sem találta föl az
ember, szóval, elég régi a történet. Mindenesetre nagy örömmel töltött el, hogy
ki tudtam silabizálni a legkülönfélébb helyeken, falakra firkálva, plakátokra írva,
újságcímlapokon, hogy Illés. Őszintén szólva a zenekar sem volt teljesen
közömbös számomra, de leginkább mégiscsak azért lelkesedtem, mert édesapám
Illés.
Illés és Illés
Aztán egy szép napon nagymamám beavatott a családi titokba.
Nem az Illés együttesről nevezték el apámat. És fordítva, nem apám után hívták
így az együttest.
Apám azért viseli az Illés nevet, mert az ő nagyapja (rövid
fejszámolás eredményeként oda tudunk jutni, hogy az én dédapám) is Illés volt.
Adler Illés – és nagymamám szerint sokkal fontosabb, mint egy beatzenekar – már
ha ő egyáltalán értesült erről a legújabbkori Illésről. A rabbik világában
jártasabb volt, mint a rockegyüttesekében. Amúgy nagymamám mindig a nyakában
viselt egy medált, benne édesapja - Illés rabbi - képével.
Ekkoriban kezdett el érdekelni, az akkor még nagyon
távolinak tűnő – mert egy nyolc-tíz évesnek minden egyformán régi, a
honfoglalás, a szabadságharc, vagy a húszas évek éppúgy, mint a tegnapelőtt –
múlt, a híres rabbival.
Nagymamám történetében az apja szupermanné változott. Akinek
szavára tömegek mozdultak meg, ezrek hallgatták a prédikációt, akinek okos
könyveit máig emlegetik, s akikről hívei még jó fél évszázaddal a halála után
is tisztelettel beszélnek, s a segítségét kérik alkalomadtán. Ez utóbbi elég
sokáig nem akartam elhinni, míg aztán egy szép napon nagymama meg nem mutatta a
temetőben az óriási sírt, rajta a hatalmas sassal, amely védelmezően tárja ki a
szárnyát. S a sírt elborítják a kövecskék, nem egy alá levél dugva, valami
kérdéssel. De nagymama szerint nem lenne illendő azt kipiszkálni onnan és
elolvasni. Merthogy az úgysem nekünk szól. Hanem – ahogy ő hívta az apját – a
„nagypapának”.
Aztán furcsa, régi fotók kerültek elő – akadt, amit itt is
bemutattam. Dédnagymamám, akivel még én is találkoztam, Adler Illés özvegye
írta egy családi kép hátára „nagypapának”: „Egyetlenem! Fogadd e csekélységet
tőlem, örömmel, légy meggyőződve, édes apukám, hogy irányodban szeretetem,
hűségem és imádatom örökké fog tartani. Ezt kívánom tőled is viszonzásul a te
hű Hánikád, Ó-Budán, 1903 május 21-én”. (A történetet a Pesti Sólet 2014.
márciusi számában iram meg részletesebben.) Jegyezzünk meg két dolgot. Az egyik,
ez az imádat és szeretet valóban örökké tartott, dédnagymamám bő negyven évvel
élte túl a férjét -s egész életében büszkén ápolta az emlékét. Pedig nehéz kor
jutott neki, amelyben nem feltétlenül volt életbiztosítás az effajta büszkeség.
A másik, hogy az anyakönyvekben, mint Janka szerepel – ezt a nevet viseli ma
szépunokája, öt generációval később: az én unokám. Aztán felidéztem a
Szombatban dédapám szentföldi útját, aki társaival a huszadik század elején (Dédapámmal
a Szentföldön, Szombat, 2001. május) járt Jeruzsálemben, a Kótelnél és más
szent helyeken és erről gyönyörű, szenvedélyes tudósításokat küldött az
Egyenlőség című lapba.
Utazás a Szentföldre
Nagymamám emlékezett erre az útra – bár aprócska gyermek
volt akkoriban, s mesélt a nagypapa amerikai sokhetes turnéjáról is. Valahol
még meg is őriztem egy képeslapot, amit kapott. Csak annyi szerepel rajta
címzésként, Adler Anna kisasszonynak, Adler Illés főrabbi postájával, Óbuda.
Úgy látszik, akkoriban az volt a szokás, hogy a posta kiviszi a leveleket, még
akkor is, ha a címzés mai szemmel nézve kicsit hiányosnak is tűnik.
Nagymamám kedvelt történetei közé tartozott, hogy egyszer az
Operába ment a család. És József Ferenc, a Habsburg királyi herceg, amikor
meglátta a zsidó felekezet e jeles képviselőjét haptákba vágta magát és hosszan
szalutált. Pannika nagymamám szerint – az ő nevét az egyik unokahúgom viseli –
az egész Opera őket gukkerozta, ki lehet ez a szakállas zsidó, akinek ilyen
fessen köszön egy valódi Habsburg.
A boldog békeidők gyorsan elszálltak. Az első világháború
idején egy darabig katonai főrabbi is volt. (Újabb történet: nagymamám és
anyja, mint a „katonai főrabbi” családtagjai meghívást kaptak IV. Károly
koronázására. A meghívót ma is őrzőm.) Aztán a fiát, aki hadi érettségivel
bevonult, mert tartott tőle, hogy a Barcsayban megbukik az érettségin, kellett
valahogy kiszabadítania a frontról. Aztán a kommün, ahol nem díjazták igazán a
papokat, főleg a nagy népszerűségének örvendő, köztiszteletben álló embereket.
A tanácsköztársaság bukása után pedig azzal volt a baj, hogy zsidó – jó, mi
legyen egy rabbi – és az éleződő antiszemitizmusban könnyű célpontot nyújtott ő
is és az egyetemet éppen megkezdő nagymamám. Akit a derék magyar turulisták
rendszeresen elvertek. Nem tudták megbocsátani, hogy az egyetemre kerül egy
zsidó, egy nő – és ráadásul kitűnőre vizsgázik mindig. Ezért időnként felpofozták
vagy lerugdalták a lépcsőn, ahogy úri kedvük diktálta.
De erről nem sokat mesélt nagymamám. Inkább megmutatta az Egyenlőséget:
„Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr.
Adler Illés főrabbit kísérte utolsó útjára rajongó hívek tízezreinek síron túl
is virrasztó szeretete. (…) lehullott a fejünk koronája”
(Pesti Sólet, 2021 május)
Innen folytatom legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése