Az emlékek, velünk együtt, gyorsan fogynak. Most próbáljuk kicselezni az időt és őrizzük meg az ez iránt nyilván nem érdeklődő utókornak mindazt, amit lehet. Tardos János, vagy “A Tardos”, azaz a Jani. Sok dolog történt velünk, s most ezeket, először, nekem egyedül kell elmondanom.
Kezdjük az elején. Amikor még nem sejtettem, hogy ebből egy 35 éves végtelen kaland lesz.
Az egykori Magyar Nemzet szerkesztőségében járunk, még a boldogult Lenin körúti New York palotában. A lapot akkoriban szerezte meg, csellel, gánccsal, vencsellővel egy francia cég és hamar nekikezdett a liberális lap átfazonírozásához. Mi ott még akkor nem tudtuk, hogy az álnokság, a gonoszság, a hatalomvágy mire képes. De azért már kezdett kinyílni a csipánk.
A felzaklatott hangulatban közölték, hogy átállunk a “fényszedésre” - így hívták a számítógépes tördelést, nyomáselőkészítést és bevezetik a szerkesztőségbe a számítógépes rendszert. Akkoriban a többség számára a korszellemet a régi NDK mechanikus írógép képviselte és a legtöbb kolléga Rozikának, a részeges, de villámkezű gépírónak szeretett diktálni és így az indigóval sem kellett összekoszolnia a kezét. Komputer, ráadásul Macintosh, mintha egy Föld Mars expedíció technikáját kezdték volna el behordani a füstszagú, büdös szobákba, a szakadozott székek közé, ahol a tévét még 68-ban állították be a csehszlovák bevonuláskor és azóta a csipketerítőt is ellopták a tetejéről.
A számítógépesítést egy nagyképű, szemtelen, bár kétségkívül kedélyes fickó irányítotti, aki persze a franciák embere, valami visszatért disszidens - ezek mind nagyon okosak voltak akkoriban és óriási arccal rendelkeztek. Utasítása nyomán a mi szobánkba - 214-es - is került egy kis Macintosh. Jól mutatott, dísztárgynak ideálisnak tűnt. Ugyanis, mint egy idősebb kollegának elmagyaráztam, másra nem jó, mert klaviatúrát nem kaptunk hozzá. Pár nap múlva valaki észrevette, hogy a gazdasági rovatban játszanak rajta - mi miért maradunk már ki megint valamiből. Így, mint legfiatalabbat engem bíztak meg, hogy szerezzem be a szükséges alkatrészeket. Kiderült, hogy a nagyképű, szemtelen, bár kétségtelenül kedélyes fickóval kell egyezkednem. Aki szerencsére elég hangosan közlekedett a folyosókon ahhoz, hogy meg lehessen találni. Úgyhogy amikor meghallottam, felénk csörtet, kitörtem és megszólítottam:
- Jó napot, kérem, adjon nekünk is egy billentyűt, meg egy egeret, ja és egy dugót a konnektorhoz.
Valami olyasmit felelt, hogy lófaszt kisfiam/öcsi/ifjú kolléga - erre már nem emlékszem pontosan - lófaszt. Aztán valahogy kiderült, hogy a lófaszok nem az igényelt számítógépes alkatrészekre vonatkoznak, hanem a magázásra. Mert ki magázódik egy szerkesztőségben - magyarázta később, mire én azzal feleltem, hogy ki tegeződik a francia megszállók emberével. Ezen később sokat évődtünk, a tasztatúra meglett. Boros Pisti szerint mindez nem hintett konkolyt barátságunk tiszta búzájába. Kár, hogy mi a konkoly, azt egyikünk se tudja azóta sem.
Aztán kiderült, hogy ez a fickó valami Tardos. Többen ismerték még a prefrancia korából, és akkoriban jó fej volt, még ha a Népszavánál dolgozott is. Jó fej, nem jó fej - igyekeztem elkerülni - ráadásul már billentyűnk is volt a Prince of Persiahoz aszem.
A fordulatot egy hajótúra hozta el. Talán az SZDSZ szervezte, hogy elmagyarázza, mi miért. Együtt indultunk el a szerkesztőségből egy nyárvégi délutánon. Lófasz, lófasz - dohogtam magamban. De azért megegyeztünk, hogy bizonyára Radzeer lesz a hajó neve, a kapitányi hídon egy piszkos, szakállas öreggel, aki majd kiadja a “rumot” vezényszót, és akkor bizony rumot kell innunk. Továbbá, kedves bátyuskáját ismertem, Ruszcsukban ugrált a balettban, és azért lett kék a szakálla… Ezt aztán 35 évig nem is hagytuk abba, pedig az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye.
A hajón kiderült, hogy meglehetősen sokakat ismer, és őt is egy csomóan, ez mindig egy újabb pohár felhajtására adott alkalmat. Aztán két remek szerkesztővel ültünk egy asztalnál, Sárdi Pannival és Kasza László Leventével és meglepően érdekes dolgokról esett szó. Mivel most már én maradtam az egyetlen élő tanú, mondhatok, amit akarok.
Göd-felső magasságában házibuliba csapott át a dolog, s amikor újra kikötöttünk a pesti partoknál már tetőfokára volt hágva. Botorkáltam le a hajóhídon, előttem Jani. Egy eladdig ismeretlen, de bizonytalan léptű hölgybe karolva. Egyszercsak, odalökte nekem a lányt - aki nem a meglepetéstől nem tudott szólni, hanem, mert lépéseire koncentrált és barátunk már el is tűnt. Ott álltam a hajóhídon, nekem támasztva egy ismeretlen lánnyal. Valahogy ledöcögtünk. Kati vagy Judit volt talán és igyekezett kedves lenni, csak azután hányt, amiután biztosított róla, hogy simán és egyedül is haza tud menni. És én nagyon kedves fiú vagyok, de hogy hívják a barátomat - és hogy tudná elérni. Mondtam, hogy a barátom Kvasztics Fedor névre hallgat, és most települt haza Ruszcsukból - és rajtam keresztül eléri. Én is nekiindultam, aztán egy gyorsétterem környékén arra gondoltam, hogy broáf. A gondolatot cselekvés követte. A meghitt eseményt csak az zavarta, hogy a szomszéd fülkéből is broáf hangjai szóltak. Aztán a kézmosónál kivel futottam össze? A szomszédos broáf tulajdonosával.
Röviden magyarázkodni kezdett, hogy azért passzolta át nekem Juditot, vagy Katit, mert észrevette, hogy az ő csaja (Judit? Kati?) lent várja és fenyegetően néz. Most viszont kint strázsál a gyorsbüfé ajtaja előtt, esetleg ne keressünk- e egy hátsó kijáratot. Szóbakerült még, hogy másszunk le a villámhárítón, de ehhez előbb ki kellett volna mennünk, megkeresni, hol van, felmenni a tetőre és leereszkedni, így ezt a tervet elvetettük. Felemelt fejjel indultunk, én gondolom azért kellettem, hogy a várható letolás mértékére csillapítóan hassak.
Ekkor idéztük először azt, hogy “Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás” . És valóban, az élet gyakran utánozza az irodalmat. Ez vagy valami más, de összehozta a miénket.
(Hócipő, 2025. január)
