Az alföldi városka csinos kis helytörténeti múzeumot alakított ki az egykori magtárban. A belépődíj 200 forint, de iskolásoknak, nyugdíjasoknak és katonáknak csak 100. A napfényes vasárnap délelőtt rajtunk kívül ember se nagyon jár az utcákon, a múzeum környéke különösen elhagyott. Az egyszem pénztáros néni a volt magtár hűvösében meglehetős megütközéssel figyeli, hogy miért is akarunk mi ide mégis bejönni. Leszurkoljuk a pénzt, és úgy teszünk, mint akiket különösen érdekelnek az Abony környéki emberek mindennapi használati tárgyai a közelmúltból. Pedig dehogy. Minket az épület érdekel. Amelyről annyit hallottunk. A nagy mérlegről, ami az ajtó előtt állt. A kis irodáról, ahonnan a nagymama anyukája intézte az ügyeket.
De hol van az az eperfa, amelyről annyi történet szólt? És különben is, hova szaladt az a jó fél évszázad? Hova tűntek azok az emberek, akik benépesítik azokat a visszaemlékezéseket? A nagynénik, a nagybácsik,a testvérek, a sógorok kiismerhetetlen sora, akik itt éltek e falak között, s akiknek nagyrésze ki tudja hol vált füstté. A múltnak itt vége van. A magtárban semmi sem emlékeztet az egykori tulajdonosokra. Azokra,akik itt próbáltak boldogulni, éltek s haltak. Kereskedtek, meggazdagodtak és tönkrementek, gyerekeik születtek, iskolába jártak, jók voltak és rosszak. Nincsenek. Tán nem is voltak. Ha pedig nem voltak, biztos az sem igaz, hogy egyszercsak bezárták őket a fatelepre. Az öregeket, a nőket, a gyerekeket. A férfiak akkor már a fronton jártak. A helyi csendőrség tudta a dolgát, puskatussal verte ki az öregeket, a nőket, a gyerekeket az otthonukból. Az embereket, akik nem értették, mi történik velük: hiszen ők mindig minden törvényt megtartottak. Azt gondolták, ha ők hűséges polgárai a hazának, akkor a haza is hűséges lesz hozzájuk. Szerették ezt a vidéket, szorgalmasan dolgoztak. Mind megölték őket. Már ha egyáltalán igaz ez a történet. Mert mindennek semmi nyoma.
Illetve, hopp az első nyom, hogy mégis, egy kis vaskályha a kiállított darabok között: „a mamámé volt, emlékszem ott állt az iroda sarkában, a tetején sütöttük a gesztenyét”. Aztán egy szekrény, felirata szerint „Akasztós szekrény a XX. század első feléből” – „megismerem, ez is a mienk volt, aztán negyvennégyben először valami raktárba vitték”. Ennyi maradt. Meg két sarokkal arrébb a romos zsinagóga. Valamikor büszke oszlopok tartották a timpanont, rajta a kőtáblákkal. Ma mindjárt hanyatdűl az egész. Csak egy rozsdás tábla virít elől: József Attila MGTSZ terményraktára. A tető nagyrészét a szél elvitte, az ablakok bedeszkázva, leszakadva. „Micsoda fényes ünnepségek voltak itt” – ma gyom veri fel a kertet. Ennyi maradt Abonyban nagymama gyerekkorából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése