Június számunkban a zsidó Nagyváradról szóltunk, s bemutattuk, hogy a közelmúlt felidézésében milyen fontos Heyman Éva naplója.
Külön emlékezetes, a
zsinagógában kialakított kiállítótérben a sarokban egy piros bicikli, kormányáról
egy pár korcsolya lóg le. Mindez utalás a nagyváradi Anne Franknak nevezett
Heyman Évára, aki szintén naplót írt üldöztetéséről. A „piros bicikli” és a
korcsolya volt élete nagy álma – amit nem sokkal azután, hogy megkapott a
csendőrség elkobozott (de minek is kellett az nekik?), hogy aztán a 13 éves
kislányt is elvitessék és megöljék. Édesanyja, Ágnes, a háború után kiadta a
naplót, Éva lányom címmel -majd nem sokkal később öngyilkos lett. A történet
tragikusságát tovább fokozza, hogy Zsolt Ágnes és férje, az ismert író Zsolt
Béla részben a tífusz kórházas trükk segítségével el tudott szökni, de a
kislányt már nem tudták megmenteni. Heyman Évára most egy szép bronzszobor is
emlékezik a Strada Sucevei
melletti Rhédey park (ma
Bălcescu park) ) végénél. S azért
itt, mert ebből a parkból indultak a vonatok Auschwitzba 1944 májusába,
júniusában.
Heyman Béla építész és második férje nevét viselő Zsolt
(született Rácz) Ágnes kislánya 1944 február 13-tól1944 május 30-ig vezette
naplóját a legnagyobb vész közepette. Meglehetősen pontosan látta sorsa
reménytelenségét, mégis újra és újra leírja, mindent megtenne azért, hogy megmenekülhessen.
A naplót az utolsó pillanatban csempészte ki a
gettóból a család szakácsnője, majd adta át a háború után Éva édesanyjának.
A történethez erősen hozzá tartozik, hogy az
édesanya és férje, az író-publicista Zsolt Béla elszökött Nagyváradról az
utolsó pillanatban és Budapestre menekült, ahol borzasztó kalandok árán - lásd
erről Zsolt Béla. Kilenc koffer című könyvét – de életben maradtak. A kislányt
a sorsára hagyták, akit aztán Auschwitzban megöltek. Más kérdés, hogy ha maradnak
a szülők, meg tudják-e menteni a kislányt, vagy ők is áldozatul esnek.
Mindenesetre Éva anyja a felszabadulás után közzétette a naplót, ám annak megjelenését
követően öngyilkos lett, minden valószínűség szerint azért, mert nem tudott
együtt élni azzal a tudattal, hogy sorsára hagyta kislányát.
A naplót sokszor hasonlítják Anne Frankéhoz.
Kétségtelen, drámai leírása mindannak, amin keresztülmentek akkor az emberek, s
a tragikumot tovább fokozza, hogy tudjuk, egy kislány sorai ezek, akit néhány
hónap múlva, még 13 éves korában megöltek. (Anne 1929-ben, Éva 1931-ben
született.)
Az 1947-es magyar kiadás után, már az ötvenes
években Izraelben, a Magyarországról elszármazott történész, publicista és avokadó
termesztő Cvi Erez hívta fel a figyelmet a naplóra és arra, hogy jelentessék
meg héberül is azt.
„Sokáig elszomorítónak és csüggesztőnek tetszett a küzdelem
(az ivrit megjelenésért). Igen, Évi naplója nem hasonlítható össze az
amszterdami kislány, Anne Frank <hátulsó traktusában>> született filozófiájával. Évi nem nőtt
naplójának írásakor a világirodalom halhatatlanjává. De ő a
<<miénk>> a magyarországi zsidóságé, mert múltunkról beszél.” (Cvi
Erez: Heyman Éva és társai, Új Kelet, 1964. november 13., 10 o.)
Idézzünk a naplóból:
„Kis Naplóm, mindenkinek azt mondják, hogy
Magyarországon maradunk, valahol a Balaton környékére gyűjtik össze az egész országból
a zsidókat és ott fogunk dolgozni. De én nem hiszem. Rettenetes lehet az a
vagon és most már nem is mondja senki azt, hogy visznek, hanem azt mondják:
deportálnak. Ezt a szót eddig még nem hallottam és most Ági is azt mondja Béla
bácsinak: Béluskám, nem érted, bennünket deportálnak”
„Pedig kis Naplóm, én nem akarok meghalni, én még
akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én
egy pincében vagy a padláson vagy bármilyen lyukban is kivárnám a háború végét,
én kis Naplóm még a kancsi csendőrtől, aki elv elvitte a lisztet tőlünk, még
attól is hagynám magam megcsókolni., csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni.”
(1944. május 29.)
A héber kiadás megjelenésekor vetette fel az Új Kelet
szerkesztője, Schön Dezső, hogy a megjelent verzióból a közreadó édesanya
minden bizonnyal kihúzott egy részt. A kislány sokat tudott és értett, talán
többet is, mint környezte felnőtt tagjainak egyike-másika. Mégis, egyetlen szó
sem szerepel a sokszor igen kritikus szövegben „élete legnagyobb megrázkódtatásáról”,
egész pontosan arról, hogy anyja és annak férje nem viszik magukkal, amikor
nekikezdenek a szökésüknek. Schön szerint – aki persze maga is elismeri, hogy
miután nem maradt fent az eredeti kézirat – erre nincs ugyan bizonyítéka, de
csak úgy lehet, hogy ezeket a részeket a közreadó édesanya kihúzta a
nyilvánosságra szánt verzióból. Schön az események időrendjét elemezve, Zsolt
Béla könyvét – amely szintén felidézi a történetet – összevetve a naplóval jut
erre a következtetésre.
Később mások is felvetették, hogy az édesanya
belenyúlt volna a szövegbe vagy esetleg maga írta volna azt vagy részleteit. Az
biztos, nagyon pontosan látott a szerző mindent. Frojimovics Kinga egy
elemzésében bebizonyította, olyan személy írta, aki egészen biztosan a
nagyváradi gettó foglya volt – ma a konszenzus az, hogy az írás, ha
szerkesztettek is rajta, eredeti.
Ez a vita természetesen semmit sem von le a történet
értékéből, Heyman Éva a holokauszt gyermekáldozatainak egyik fontos példája, az
események úgy igazak, ahogy ott leírva szerepelnek.
A szövegről az író Dés Mihály ezt mondta egy a Magyar
Narancsban megjelent elemzésében: „Annyira intenzív és drámai, amire még a
holokauszt irodalmában se nagyon akad példa. Olyan szöveg ez, amelyben nincs
egyetlen fölösleges szó és – ami még ennél is meglepőbb – hiányozni se hiányzik
belőle egy se.”
(Pesti Sólet, 2021, augusztus)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése