Jó filmhez jó operatőr kell. Hiszen az ő szemén/kameráján keresztül látjuk a mozit. Csukás Sándor operatőr,, főiskolai docens történetei a fahrt kocsitól a csapón át a főszereplőkig.
2021. június 28., hétfő
Az operatőr szemével - a jó film a csapónál kezdődik? Csukás Sándor
2021. június 15., kedd
A késhegyre menő hitközségi vita
A húszas évek legvégén komoly belső összetűzés rázta meg a magyarországi zsidó hitközségek amúgy sem unalmas életét. A tisztségviselő választások vagy éppen annak eldöntése, ki kerüljön a felsőházba addig is késhegyre menő vitákat hozott, mint ahogy abban is jelentős ellentmondások alakultak ki, mit kellene tennie a magyarországi zsidóságnak az első zsidótörvénnyel, a numerus clausussal szemben.
A sorozatos, a szenvedélyes és a közös fellépést gyakran alapvetően fontos ügyekben is megakadályozó nézeteltérések egyik fontos állomása volt, alakulhat-e Budapesten status quo ante hitközség. Az előzményekhez tartozik, hogy az akkor még nagyon erős, kétszázezer tagot számláló, rengeteg intézményt fönntartó pesti hitközség elnököt választott. A két jelölt küzdelme hamarosan politikai jelentőséget kapott, mert az egyik párt fő kortese a miniszterelnököt adó Bethlen-párti Dési Géza képviselő volt, a másiké a veterán szabadelvű, liberális képviselő, Sándor Pál, aki gyakorlatilag 1901-től 35 évig ült folyamatosan a Parlamentben.
Az elnökválasztást elsöprő többséggel nyerte meg az „ellenzéki” – azaz a miniszterelnök Bethlen Istvánnal nem egy pártban lévő Sándor Pál fémjelezte csoport. Bethlen állítólag csóválta a fejét a történteket meghallva. S jó alkalmat jelentett neki a visszavágásra, amikor egy debreceni látogatása során az ottani képviselő és református püspök, Baltazár Dezső azt a kérést közvetítette felé, hogy járuljon hozzá egy status quo hitközség létrehozására Budapesten. Akkor ehhez, bonyolult eljárás után, állami jóváhagyás szükségeltetett. Az hamar kiderült, ha létrejönne a status quo hitközség, akkor az a neológoktól vinne el elsősorban tagokat, Magyarország legerősebb hitközségét gyöngítené meg, a növekvő antiszemitizmus árnyékában.
Annak, hogy a status quo hitközséget megalapítani kívánók abban reménykedhettek, sokan hozzájuk csatlakoznak majd, alapvetően nem hitbéli, hanem anyagi okai voltak.
Ugyanis, mint már említettük, a neológ közösség számtalan intézményt működtetett, s ezek létrehozására, fenntartására hitközségi adót szedtek – ezt közadók módjára be lehetett hajtani. A tervezett status quo viszont azt ajánlotta, hogy mivel nincsenek intézményeik, ezért alacsonyabb lesz a kötelezően befizetett adó – s ezért sokan csatlakoztak volna. Vérmesebb pillanataikban még az is felvetődött, hogy a neológiát követő hívek háromnegyede is átáll, azért, hogy pénzt takarítson meg.
Logikus a kérdés, miből tartják fönt az intézményeket a maradók akkor, ha eltűnnek az adófizetők. Mint Az Est 1929, augusztusában megírta, a neológok ezekben az években öt új zsinagóga megépítését finanszírozták, két kórházat, nyolc iskolát és rengeteg jótékonysági intézményt működtettek, adókból és adományokból. Ha ezek nincsenek, nyilván olcsóbb az élet – korteskedtek a status quo szervezői. A neológ vezetők viszont egy jogértelmezés alapján azzal vágtak vissza, aki átlép, az öt évig még a régi helyen is köteles adót fizeti, szóval, hosszú ideig nemhogy spórolna, hanem duplán fizetne. Míg a vitapartner azzal a törvény magyarázattal állt elő, hogy az öt éves büntetés, csak azokra vonatkozik, akik más felekezetbe lépnek át, de aki egyik zsidóból a másikba, nem.
A status quo ante hitközséget létrehozni kívánó csoport talán végül azért sem járt sikerrel, mert túlzottan a pénz kártyát játszotta ki. A korabeli szabályok szerint, ugyanis akkor lehetett engedélyezni új vallási szervezet létrejöttét, ha az nem veszélyezteti a már meglévőkét. A neológ hitközség vezetése kapva kapott az alkalmon és arra hivatkozott, hogy ha eltűnnek a tagok, nincs elég adóbevétel, akkor nem tud tovább működni az ő csoportjuk.
Közben persze mindenki megszervezte a maga sajtólobbiját. Az elszakadás-pártiak a kormánypárti Magyar Hírlap rokonszenvére számíthattak inkább, míg az egységpártiak a kor egyik legjelentősebb liberális újságjára a már idézett Az Est-re. A mind jobban elszemtelenedő szélsőjobb pedig kéjesen röhögött a zsidó belvitán.
Közben Dési Géza és Sándor Pál békét kötött, annyiban, hogy rájöttek, egyikük sem jár jól, ha szétszakítják a zsidóság legerősebb képviseleti szervét. De a lavina már megindult.
Ekkor az új neológ hitközségi vezető, Stern Samu találkozót kért Bethlen miniszterelnöktől és őt igyekezett rávenni arra, hogy ne adja meg a kormányzati engedélyt. Bethlen politikusan annyit mondott, hogy ő már megígérté az alapítást párthíveinek. Erre Stern – legalábbis visszaemlékezéseiben azt állítja – találta ki azt a megoldást, hogy indítsák neki a kérelmet a bürokrácia útvesztőjének és a fővárosi közigazgatási bizottság véleményezze, van-e a létrehozandó szervezetnek elég anyagi ereje a működéshez.
A főváros bizottságot küldött ki a helyzet kivizsgálására. Tagjai hosszan osztottak, szoroztak, alaposan megnézték a költségvetéseket. Majd arra jutottak, hogy a status quo ante hitközség szervezői által előterjesztett pénzügyi terv tarthatatlan. Anyagilag csak akkor működhetne az új szervezet, ha rövid idő alatt sok embert elcsábítana a neológoktól (az alapító szándéklevelet csak a neológia tagjai írták alá, ortodox egy se.) Ha az adófizetőket sikerül megszerezniük, akkor a meglévő intézményhálózatból kikerülő diákok, betegek ellátása az államra hárulna, jelentős költséget okozva. Ha azokat hoznák el, akik nem fizetnek adót, akkor meg miből tartanák el a saját szervezetüket – hangzott megállapításuk.
A status quo intézőbizottság egyik válasza az volt, hogy például önálló hitoktatást nem szerveznének, azt továbbra is a neológokkal, ortodoxokkal finanszíroztatnák.
Végül a főváros vállalta a felelősséget, hogy kimondja, anyagilag megalapozatlan az új hitközség alapításának terve. S erre hivatkozva, a kultuszminiszter, illetve a miniszterelnök is visszaléphetett ígéretétől.
A pesti hitközség egy időre megmenekült, de csak azért, hogy rövidesen újabb komoly belső vitákba keveredjen.
(Pesti Sólet, 2021., június)
2021. június 14., hétfő
Szindbád húslevese és a fine dining
2021. június 10., csütörtök
Gábor György barátunk könyvbemutatója
Bemutattuk Gábor György professzor és barát könyvét Gyáni Gáborral, Spiró Györggyel. Vajda Mihállyal és Závada Pállal.
Jó kis este volt.
(E legutóbbi képet Gergely Bea remek gyűjteményéből loptam.)
2021. június 9., szerda
A tanú és ami mögötte van. A múlt ránk kacsint
2021. június 1., kedd
Illés és Illés, Janka és Janka
Gyerekkoromban nagy Illés hívő voltam. Akkoriban még
dinoszauruszok sétáltak a nagykörúton és talán még a tüzet sem találta föl az
ember, szóval, elég régi a történet. Mindenesetre nagy örömmel töltött el, hogy
ki tudtam silabizálni a legkülönfélébb helyeken, falakra firkálva, plakátokra írva,
újságcímlapokon, hogy Illés. Őszintén szólva a zenekar sem volt teljesen
közömbös számomra, de leginkább mégiscsak azért lelkesedtem, mert édesapám
Illés.
Illés és Illés
Aztán egy szép napon nagymamám beavatott a családi titokba.
Nem az Illés együttesről nevezték el apámat. És fordítva, nem apám után hívták
így az együttest.
Apám azért viseli az Illés nevet, mert az ő nagyapja (rövid
fejszámolás eredményeként oda tudunk jutni, hogy az én dédapám) is Illés volt.
Adler Illés – és nagymamám szerint sokkal fontosabb, mint egy beatzenekar – már
ha ő egyáltalán értesült erről a legújabbkori Illésről. A rabbik világában
jártasabb volt, mint a rockegyüttesekében. Amúgy nagymamám mindig a nyakában
viselt egy medált, benne édesapja - Illés rabbi - képével.
Ekkoriban kezdett el érdekelni, az akkor még nagyon
távolinak tűnő – mert egy nyolc-tíz évesnek minden egyformán régi, a
honfoglalás, a szabadságharc, vagy a húszas évek éppúgy, mint a tegnapelőtt –
múlt, a híres rabbival.
Nagymamám történetében az apja szupermanné változott. Akinek
szavára tömegek mozdultak meg, ezrek hallgatták a prédikációt, akinek okos
könyveit máig emlegetik, s akikről hívei még jó fél évszázaddal a halála után
is tisztelettel beszélnek, s a segítségét kérik alkalomadtán. Ez utóbbi elég
sokáig nem akartam elhinni, míg aztán egy szép napon nagymama meg nem mutatta a
temetőben az óriási sírt, rajta a hatalmas sassal, amely védelmezően tárja ki a
szárnyát. S a sírt elborítják a kövecskék, nem egy alá levél dugva, valami
kérdéssel. De nagymama szerint nem lenne illendő azt kipiszkálni onnan és
elolvasni. Merthogy az úgysem nekünk szól. Hanem – ahogy ő hívta az apját – a
„nagypapának”.
Aztán furcsa, régi fotók kerültek elő – akadt, amit itt is
bemutattam. Dédnagymamám, akivel még én is találkoztam, Adler Illés özvegye
írta egy családi kép hátára „nagypapának”: „Egyetlenem! Fogadd e csekélységet
tőlem, örömmel, légy meggyőződve, édes apukám, hogy irányodban szeretetem,
hűségem és imádatom örökké fog tartani. Ezt kívánom tőled is viszonzásul a te
hű Hánikád, Ó-Budán, 1903 május 21-én”. (A történetet a Pesti Sólet 2014.
márciusi számában iram meg részletesebben.) Jegyezzünk meg két dolgot. Az egyik,
ez az imádat és szeretet valóban örökké tartott, dédnagymamám bő negyven évvel
élte túl a férjét -s egész életében büszkén ápolta az emlékét. Pedig nehéz kor
jutott neki, amelyben nem feltétlenül volt életbiztosítás az effajta büszkeség.
A másik, hogy az anyakönyvekben, mint Janka szerepel – ezt a nevet viseli ma
szépunokája, öt generációval később: az én unokám. Aztán felidéztem a
Szombatban dédapám szentföldi útját, aki társaival a huszadik század elején (Dédapámmal
a Szentföldön, Szombat, 2001. május) járt Jeruzsálemben, a Kótelnél és más
szent helyeken és erről gyönyörű, szenvedélyes tudósításokat küldött az
Egyenlőség című lapba.
Utazás a Szentföldre
Nagymamám emlékezett erre az útra – bár aprócska gyermek
volt akkoriban, s mesélt a nagypapa amerikai sokhetes turnéjáról is. Valahol
még meg is őriztem egy képeslapot, amit kapott. Csak annyi szerepel rajta
címzésként, Adler Anna kisasszonynak, Adler Illés főrabbi postájával, Óbuda.
Úgy látszik, akkoriban az volt a szokás, hogy a posta kiviszi a leveleket, még
akkor is, ha a címzés mai szemmel nézve kicsit hiányosnak is tűnik.
Nagymamám kedvelt történetei közé tartozott, hogy egyszer az
Operába ment a család. És József Ferenc, a Habsburg királyi herceg, amikor
meglátta a zsidó felekezet e jeles képviselőjét haptákba vágta magát és hosszan
szalutált. Pannika nagymamám szerint – az ő nevét az egyik unokahúgom viseli –
az egész Opera őket gukkerozta, ki lehet ez a szakállas zsidó, akinek ilyen
fessen köszön egy valódi Habsburg.
A boldog békeidők gyorsan elszálltak. Az első világháború
idején egy darabig katonai főrabbi is volt. (Újabb történet: nagymamám és
anyja, mint a „katonai főrabbi” családtagjai meghívást kaptak IV. Károly
koronázására. A meghívót ma is őrzőm.) Aztán a fiát, aki hadi érettségivel
bevonult, mert tartott tőle, hogy a Barcsayban megbukik az érettségin, kellett
valahogy kiszabadítania a frontról. Aztán a kommün, ahol nem díjazták igazán a
papokat, főleg a nagy népszerűségének örvendő, köztiszteletben álló embereket.
A tanácsköztársaság bukása után pedig azzal volt a baj, hogy zsidó – jó, mi
legyen egy rabbi – és az éleződő antiszemitizmusban könnyű célpontot nyújtott ő
is és az egyetemet éppen megkezdő nagymamám. Akit a derék magyar turulisták
rendszeresen elvertek. Nem tudták megbocsátani, hogy az egyetemre kerül egy
zsidó, egy nő – és ráadásul kitűnőre vizsgázik mindig. Ezért időnként felpofozták
vagy lerugdalták a lépcsőn, ahogy úri kedvük diktálta.
De erről nem sokat mesélt nagymamám. Inkább megmutatta az Egyenlőséget:
„Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr.
Adler Illés főrabbit kísérte utolsó útjára rajongó hívek tízezreinek síron túl
is virrasztó szeretete. (…) lehullott a fejünk koronája”
(Pesti Sólet, 2021 május)
Innen folytatom legközelebb.