Illés és Illés, Janka és Janka

 

Gyerekkoromban nagy Illés hívő voltam. Akkoriban még dinoszauruszok sétáltak a nagykörúton és talán még a tüzet sem találta föl az ember, szóval, elég régi a történet. Mindenesetre nagy örömmel töltött el, hogy ki tudtam silabizálni a legkülönfélébb helyeken, falakra firkálva, plakátokra írva, újságcímlapokon, hogy Illés. Őszintén szólva a zenekar sem volt teljesen közömbös számomra, de leginkább mégiscsak azért lelkesedtem, mert édesapám Illés.

Illés és Illés

Aztán egy szép napon nagymamám beavatott a családi titokba. Nem az Illés együttesről nevezték el apámat. És fordítva, nem apám után hívták így az együttest.

Apám azért viseli az Illés nevet, mert az ő nagyapja (rövid fejszámolás eredményeként oda tudunk jutni, hogy az én dédapám) is Illés volt. Adler Illés – és nagymamám szerint sokkal fontosabb, mint egy beatzenekar – már ha ő egyáltalán értesült erről a legújabbkori Illésről. A rabbik világában jártasabb volt, mint a rockegyüttesekében. Amúgy nagymamám mindig a nyakában viselt egy medált, benne édesapja - Illés rabbi - képével.

Ekkoriban kezdett el érdekelni, az akkor még nagyon távolinak tűnő – mert egy nyolc-tíz évesnek minden egyformán régi, a honfoglalás, a szabadságharc, vagy a húszas évek éppúgy, mint a tegnapelőtt – múlt, a híres rabbival.

Nagymamám történetében az apja szupermanné változott. Akinek szavára tömegek mozdultak meg, ezrek hallgatták a prédikációt, akinek okos könyveit máig emlegetik, s akikről hívei még jó fél évszázaddal a halála után is tisztelettel beszélnek, s a segítségét kérik alkalomadtán. Ez utóbbi elég sokáig nem akartam elhinni, míg aztán egy szép napon nagymama meg nem mutatta a temetőben az óriási sírt, rajta a hatalmas sassal, amely védelmezően tárja ki a szárnyát. S a sírt elborítják a kövecskék, nem egy alá levél dugva, valami kérdéssel. De nagymama szerint nem lenne illendő azt kipiszkálni onnan és elolvasni. Merthogy az úgysem nekünk szól. Hanem – ahogy ő hívta az apját – a „nagypapának”.

Aztán furcsa, régi fotók kerültek elő – akadt, amit itt is bemutattam. Dédnagymamám, akivel még én is találkoztam, Adler Illés özvegye írta egy családi kép hátára „nagypapának”: „Egyetlenem! Fogadd e csekélységet tőlem, örömmel, légy meggyőződve, édes apukám, hogy irányodban szeretetem, hűségem és imádatom örökké fog tartani. Ezt kívánom tőled is viszonzásul a te hű Hánikád, Ó-Budán, 1903 május 21-én”. (A történetet a Pesti Sólet 2014. márciusi számában iram meg részletesebben.) Jegyezzünk meg két dolgot. Az egyik, ez az imádat és szeretet valóban örökké tartott, dédnagymamám bő negyven évvel élte túl a férjét -s egész életében büszkén ápolta az emlékét. Pedig nehéz kor jutott neki, amelyben nem feltétlenül volt életbiztosítás az effajta büszkeség. A másik, hogy az anyakönyvekben, mint Janka szerepel – ezt a nevet viseli ma szépunokája, öt generációval később: az én unokám. Aztán felidéztem a Szombatban dédapám szentföldi útját, aki társaival a huszadik század elején (Dédapámmal a Szentföldön, Szombat, 2001. május) járt Jeruzsálemben, a Kótelnél és más szent helyeken és erről gyönyörű, szenvedélyes tudósításokat küldött az Egyenlőség című lapba.

Utazás a Szentföldre

Nagymamám emlékezett erre az útra – bár aprócska gyermek volt akkoriban, s mesélt a nagypapa amerikai sokhetes turnéjáról is. Valahol még meg is őriztem egy képeslapot, amit kapott. Csak annyi szerepel rajta címzésként, Adler Anna kisasszonynak, Adler Illés főrabbi postájával, Óbuda. Úgy látszik, akkoriban az volt a szokás, hogy a posta kiviszi a leveleket, még akkor is, ha a címzés mai szemmel nézve kicsit hiányosnak is tűnik.

Nagymamám kedvelt történetei közé tartozott, hogy egyszer az Operába ment a család. És József Ferenc, a Habsburg királyi herceg, amikor meglátta a zsidó felekezet e jeles képviselőjét haptákba vágta magát és hosszan szalutált. Pannika nagymamám szerint – az ő nevét az egyik unokahúgom viseli – az egész Opera őket gukkerozta, ki lehet ez a szakállas zsidó, akinek ilyen fessen köszön egy valódi Habsburg.

A boldog békeidők gyorsan elszálltak. Az első világháború idején egy darabig katonai főrabbi is volt. (Újabb történet: nagymamám és anyja, mint a „katonai főrabbi” családtagjai meghívást kaptak IV. Károly koronázására. A meghívót ma is őrzőm.) Aztán a fiát, aki hadi érettségivel bevonult, mert tartott tőle, hogy a Barcsayban megbukik az érettségin, kellett valahogy kiszabadítania a frontról. Aztán a kommün, ahol nem díjazták igazán a papokat, főleg a nagy népszerűségének örvendő, köztiszteletben álló embereket. A tanácsköztársaság bukása után pedig azzal volt a baj, hogy zsidó – jó, mi legyen egy rabbi – és az éleződő antiszemitizmusban könnyű célpontot nyújtott ő is és az egyetemet éppen megkezdő nagymamám. Akit a derék magyar turulisták rendszeresen elvertek. Nem tudták megbocsátani, hogy az egyetemre kerül egy zsidó, egy nő – és ráadásul kitűnőre vizsgázik mindig. Ezért időnként felpofozták vagy lerugdalták a lépcsőn, ahogy úri kedvük diktálta.

De erről nem sokat mesélt nagymamám. Inkább megmutatta az Egyenlőséget:

„Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte utolsó útjára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. (…) lehullott a fejünk koronája”

(Pesti Sólet, 2021 május)

Innen folytatom legközelebb.

Jeruzsálemi kalandok villamossal

A szép, új, jeruzsálemi villamos a Herzl-hegyről indul. Itt küzdenek meg először egymással az utasok, mert jó helyi szokás szerint egyszerre rohamoznak a fel- és leszállók, hogy aztán komoly közelharc árán sikerüljön leszállniuk vagy éppen bejutniuk a kocsiba. 

Bent megindul a roham az ülőhelyekért, hogy aztán fél perc múlva a boldog győztes már át is adja a helyét egy két kisgyerekébe kapaszkodó anyukának vagy egy idősebb úrnak. Ilyenkor általában rögtön beszélgetésbe is elegyednek az emberek. Megvitatva a politika, a közlekedés nagy kérdéseit vagy éppen azt, hol tartanak a pészachi nagytakarításban.

A Herzl hegyen mögött működik a Yad Vashem, amely a holokauszt emlékét őrzi, sokan igyekeznek oda a végállomásról, vagy éppen a pesti Dohány templom mellett született, az országot megálmodó Herzl sírjához, vagy a körülötte lévő katonai temetőhöz. Afféle nemzeti emlékhely mellett indul el tehát a villamos, hogy több mint 20 megállójával keresztül szelje át ezt a gyorsan fejlődő-szépülő ma már közel egymilliós várost. Nemcsak lakóparkok, új negyedek épülnek itt mostanában, hanem zöldebbnél-zöldebb, s mi több jól ápolt parkok is.

Megy tehát a villamos. Egy pillanatra nézzünk ki a központi buszpályaudvarnál. Itt épült meg a nemrég elkészült vonat állomása is, amivel bőnegyed óra alatt ki lehet jutnia repülőtérre és Tel Aviv sem több fél óránál – már ha persze túljut a próbajáraton és minden rendben lesz.

A Mahane Jehudánál ne fékezzük magunkat és szálljunk csak le. (Annál is inkább mert a ma már mindenütt működő – sőt a buszokon csak ezzel lehet utazni – elektronikus jeggyel kilencven percig utazgathatunk, járművet is váltva, visszaszállva.) Ennek az állandóan tömött, harsány piacnak a hangulata mindig felvidít. A nyomakodó emberek, a kiabáló árusok. A gyümölcsök- zöldségek végtelen színei. A szagok és a hangok kavalkádja. No és esténként a standok, banánhalmok, oliváshordók helyén csinos sörözők, kocsmák nyitnak. Kicserélődik a közönség. A kaftános, nagyszakállú kacsázó férfiak, a kerekes szatyraikat rángató nénikék és a szájtáti turisták helyett megjelennek a hipszter fiatalok, a vastag pénztárcájú amerikaiak és új élet kezdődik itt.

Ha már van jegyünk pattanjunk vissza a Jaffa utcán, a város egyik fő sétáló utcáján csöngő, dudáló villamosra. Ha Davidka. Itt már kezdődnek a kis, régről ittragadt boltok és a modern üzletek sora. Haladunk a belváros felé. Az V. György király út sarkán egy jó kis pék. Régen itt egy falafeles működött, s ha kietted a pitából a zöldséget, ingyen újratöltötted. A rossznyelvek szerint akkor ment csődbe, amikor megindult a magyar turisták áradata errefelé. De ez nyilván csak városi legenda, szófia beszéd, nem érdemes hitelt adni neki. Még egy megálló, a modern Jeruzsálem legbelebb- belvárosában járunk. A Cion tér környéki kis kávézók, kocsmák, vendéglők – s bár az árak merészen magasak, majdnem mindig dugig tömve mindegyik.

De mi ne hagyjuk elcsábítani magunkat, zakatoljunk csak tovább a város büszkeségével, a villamossal. Következik a városháza impozáns, hófehér épületegyüttese, jókora térrel. Sarkában pedig a világ első és talán egyetlen beton zongoráján játszik általában valami vállalkozó kedvű – többségében remek muzsikus. Hátul felvillan az orosz templom aranyozott kupolája. Ha gyalog lennék biztosan megint odabandukolnék.

De az Óvárosba is jó itt leugrani – már ha a felszállók falanx-sza engedi ezt. Öt perc innen a Jaffa kapu, az Óváros egyik fontos bejárata.

Megbámulom a városháza faln a szabadtéri kiállítás  képeit. Milyen lehetett ez a ma nagy és nyüzsgő város 1967 előtt, amikor ketté volt vágva és egy jelentős része jordán uralom alatt állt. Hol volt a határ, honnan jött a senki földje, s hol volt az a pont, ahonnan talán a Fal sarkáig ellátni lehetett, ha már odajutni nem is.

Ha egyenesen mennénk tovább, aztán a bazársor vége felé egy kicsit jobbra, mindjárt a zsidók legszentebb helyénél, a Siratófalnál találnánk magunkat. De erre érdemes egy külön utat szánni. Jeruzsálem csak akkor ér valamit, ha elzarándokolsz ide. Megsimogatod az ősi köveket, elmormolsz egy imát s bedugott a fényesre kopott kövek rései közé a levelet, amelyre gondosan felírtad a kívánságaidat. És persze a barátaidét is, akik még Pesten megkértek, hogy: légyszi az enyémet is vidd magaddal.

Visszafelé, ha az ember kibámulta magát a sok csoda ember között, jobbra ott a Szent Sír temploma, a Golgota, a kereszténység szent helye. S szerencsésebb napokon az iszlám szent helyére az Al-Aksa mecsethez is fel lehet jutni. Jeruzsálem.

De a villamos nem vár, a következő megálló a Damaszkuszi kapu. Itt sem butaság bemenni és átvágni az arab piacon. Az én kedvenceim a hentesek. A fél birkák és kecskék. Az éles késeikkel félelmetes sebességgel dolgozó hentesek és mészárosok. A gumicukrosok. Na és a gyönyörű ékszerészek, a tip-top sportcipő boltok. A fél órára 50 sékelért bérelhető kereszt a Via Dolorosán.

A világ minden tájáról idesereglett emberek, akik itt már megéreznek valamit abból, mi is az, hogy Jeruzsálem. Amely a régiek szerint a legtöbb szépséget kapta a világban.

A Damaszkuszi kapunál balról indul a Nablusz út - új világ, más arcok, tessék itt is körülpillantani.

A következő megállónál a Mea Sharimban élő, mindig siető és telefonáló kaftános, kalapos, gyakran srámlis urak következnek. A sok-sok kisgyerek, a libegő ciceszek. Egy megálló és egy másik világ.

Robog tovább a villamos a modern Jeruzsálemen keresztül. Magas házak, zölden virító parkok. Építkezés, fejlődés, haladás mindenfele.

S honnan is indultunk? Hát a Herzl hegytől. Herzltől. Onnan, hogy egy Pesten született fiatalember gondolt egy merészet. Önálló, szabad ország kell a zsidóknak is.

Sok-sok megálló kellett hozzá, de megérkeztünk.

(Pesti Sólet, 2019. április)

És sok-sok izraeli fotó itt

A Golgotán, Húsvét idején - sok képpel

Van egy pár hely, amit ki nem hagynék Jeruzsálemben. a Golgota is ilyen. Különösen Húsvétkor - hiszen minden itt történt. A Via Dolorosa, az Ecce homo ív, a keresztrefeszítés, a feltámadás, majd a sír. És persze a milliónyi zarándok és turista. A legkülönfélébb keresztény papok. A kopt és szír szerzetesek, a ferences barátok, a nagyszakállú ortodoxot. 

 Kopt szerzetesek.

 Az Ecce homo ívnél zarándokok

 A hagyomány szerint itt állt a kereszt

 Ha jól emlékszem, legutoljára ötven sékelért lehetett keresztet bérelni

Kótel - arcok a Siratófalnál

És még sok kép Jeruzsálemből

Vagy éppen itt