Így történt a merénylet a Nemzeti Bank ellen - Matolcsy hősiessége

Egy ködös, holdtalan éjjel sötét kaftánba bújtatott, borostás férfiak gyülekeztek egy csatornafedél fölött, valahol az amerikai nagykövetség melletti utcában. Az egyikük transgender nemű szíriai homokos volt, aki szabadidejében a Magyar Idők című lapban pirossal húzta alá mindazt, ami nettó hazugság volt benne, majd a teljesen vörössé vált lapot kitűzte az Auróra ágyúja mellé harci lobogónak.

A másikuk a kaftánja alatt mindig kockás inget viselt, KDNP-s politikusok kisleányokhoz és kisfiúkhoz fűződő viszonyával viccelt, s hogy tetézze, volt egy cigány barátja is.

Nos, ez a barát, ez a telepi cigány, ez is itt volt velük, elméleti fizikusként végzett, de Los Alamosból hazahúzta a szíve – most már évek óta, mint a társadalom hasznos tagja közmunkán árkot tisztított, szemetet söpört az öt elemit némi protekcióval elvégzett CÖF-ös munkavezető hangos nógatása mellett, aki persze szigorúan megtiltotta, hogy mindenféle krikszkrakszokat firkáljon a rövid pihenőkben a jegyzetfüzetkéjébe, amit  a szemétből kikapart papírdarabok összefűzésével nyert, mert nyilván ezek ellenséges dolgok, amelyeknek nincs helye egy becsületes és munkaalapú társadalomban.

Szóval, meglehetősen vegyesnek volt mondható a társaság. Ráadásul, volt náluk egy feszítővas, egy NAV-hoz bekötött pénztárgép és egy az alkotmány asztaláról elcsent Orbán Viktor beszédeit tartalmazó, dedikált kötet is.

És amikor a borzongató éj homályában a holdat teljesen eltakarta egy sötét felleg, hármas füttyszó hangzott fel az amerikai követség egy világos ablakából, s szinte ezzel egy pillanatban egy ürgebőrbe varrt Wass Albert kötet landolt előttük a kövön.

A kötetben, amelyet láthatóan nem sokan forgattak még, pár betű alá volt húzva. Ezeket összeolvasva először a Felcsút szó tűnt fel, majd a titkos utasítás, Obama, kelt mint fent. Pir burg pár káp aláírással.

Mikor ideértek, egy szemvillanás nem sok, lefeszítették a csatorna tetejét –a roma fizikus azon nyomban eladta egy MÉH használtvas telepen – számolt be az esetről később a közszolgálati tévé -, ahol már ott állt Orbán Viktor időközben feleslegessé vált egész alakos olimpiai szobra.

Egy patkányjáraton keresztül jutottak be a Magyar Nemzeti Bank féltve őrzött épületébe. Ugyan két tüzér dandár, egy lövész hadosztály, egy  páncélos gárdaezred valamint egy rakétás magasabbegység védte aznap éjjel Matolcsy György birodalmát, bizony a gonosz efféle erőivel ők sem bírtak.

Annál is inkább, mert egy fekete macska is csatlakozott hozzájuk, akit társai Belzebubnak szólítottak.

Nos, e kis csapat határozott, biztos léptekkel, de a fal mellett sunnyogva haladt előre, belső árulás következményeként hamar elérve Matolcsy György sztupáját, amit két hatalmas Buddha őrzőt. Belzebub odavillantotta tolvajlámpáját, mire a Buddha szemében lévő vasúti forgalomirányító készülékből kilopott szemafor üveg a Stop Stop szót hunyorogta  a rosszban sántikáló csapat tagjaira.

Tolvajkulccsal kinyitották a  szentély ajtaját, s ott keleti füstölők, Buddha szobrok rejtekén, megkerülve ott a háremben élő, sudár szép aligazgatókat, nemzetközi titkárokat, és feleség jellegüket már régen elvesztett hívogató, fedetlen keblű kereszténydemokrata hölgyeket, besurrantak a legbelső szentélybe.

Itt őrizte a nemzeti bank elnöke, Matolcsy György a Szent Grált, amely leginkább egy eldobott, összegyűrt, kiürített kólásdobozra hasonlított. De a megátalkodott gonosztevőket ezzel nem lehetett becsapni. Tudták, ebből ivott egyszer a legnagyobb kis vezető. S azóta, akinél ez van, az a világ ura.

Körbeállták a szent tárgyat s direkt visszafelé elénekelték az olimpiai himnuszt, miközben hátul még fityiszt is mutattak karmos ujjaikkal.

S a gonosz varázslat bizony megfogant. S a rontás nyomán a  Puskás Akadémia kis híján kiesett az NB 1-ből, Tállai András még a nyomtatott nagybetűket is elfelejtette, a felcsúti vasút elnöki pullmankocsiját megette a rozsda, szalmonellás lett a kolbász Orbán doktor kerítésében, senki sem utalt TAO pénzt a héten a kedvenceknek s még Mészáros Lőrinc sem nyerte meg a lottó ötöst, pedig azt már évek óta mindig ő szokta.

És persze kis híján minderre egy banki pánik is kitört – nyilván erre ment ki   a játék, direkt Obama és Clinton asszony utasítására, akik egy sarki pizzázóból élőben követtek az FB-n az eseményeket, miközben gyermekhússal ízesített fokhagymás-ananászos pizzát szeleteltek maguknak.

De ekkor ott termet fess, magyaros mentében, kócsagprémes fövegben a snájdig Matolcsy György, kezében két közpénzzel, amit rögtön zsebre is vágott és leleplezte az egész összeesküvést.

Így állt helyre a világ rendje egészen a délutáni újabb gyógyszerosztásig.

Humor a Holocaustban

Már a cím is veszélyes: Humor a Holocaustban, vagy talán inkább a Holocaust idején. Pedig igazán komoly munkáról van szó, az izraeli Chaya Ostrower könyvéről, amely alcíme további eligazítást ad a mű tárgyát illetően: Ez tartott minket életben. Mármint a humor, a művészet, az emberiségbe vetett hit.

A szerző, pszichológus-kriminológus, PhD dolgozatában foglalkozott ezzel a kérdéssel a Tel Aviv-i Egyetemen és ezért kapta meg a doktori címet. Könyvben is megjelent elemzése (angolul Chaya Ostrower: Humor int he Holocaust, It Kept Us Alive, Jeruzsálam, Yad Vashem, 2014.) alapjául azok az interjúk szolgálnak, amelyeket éveken keresztül folytatott a haláltáborok túlélőivel.
A beszélgetéseket elemezve jutott arra a következtetésre, hogy a humor afféle lelki ellenállás része volt a szörnyűségekkel szemben a gettókban, a munka- és haláltáborokban. A téma kockázatos, több szempontból is. A tömeggyilkosságok sora, egy nép kiirtásának (majdnem sikeres) története nehezen fér meg a közgondolkozásban a humorral, vékony jégre merészkedik, aki ezzel foglalkozik.

Arról nem is beszélve – arra is vigyáznia kell, nehogy a holocaust tagadói arra használják fel írását, hogy lám, nem is lehetett az olyan szörnyű, ha még viccelődni is kedve volt az embereknek, Ostrower ügyesen kerüli ki ezeket a csapdákat, felemlítve azt, hogy a humor közismerten nagyon fontos szerepet játszik az ember lelki védekező mechanizmusában, s talán ez a leghatásosabb eszközök egyike is a szörnyűségek elviselésében.
Ugyanakkor egy interjújában elmondta, amikor Auschwitzba látogatott, maga is megrendült azon elgondolkozva, vajon szabad e Auschwitz és a humor kérdését egy lapon emlegetni. Egyetemi kollégái is óvták a témától, azt tanácsolva neki, foglalkozzon valami mással, ebből lehetetlen lesz ledoktorálnia. Ráadásul a holocaust ügye Izraelben is szent. Korábban soha, senki nem mert még csak hasonló kérdésben sem publikálni. S tény, hatmillió ember módszeres legyilkolása minden, csak nem humoros. Ugyanakkor – teszi hozzá – tény, a humorérzék és talán a kultúra segíthetett abban a túlélőknek, hogy valahogyan mégis elviseljék azt, ami egyébként emberi ésszel elviselhetetlen. Sok túlélő interjúalany elmondta, hogy talán az egyetlen reménysugarat jelentette az, hogy még létezik emberi humor. A könyvben többen beszámolnak arról, hogy például Birkenauban, a női táborban egész kis daljátékokat, sőt afféle balettokat is megpróbáltak előadni. Van, aki arról beszélt, hogy fogoly kabaré színészekkel és írókkal készítettek előadást, amit aztán a legnagyobb titokban mutattak be éjszaka a barakkban Auschwitzban.

Ahogy az egyik volt fogoly fogalmazott: Bár éheztek, de akadtak olyan pillanatok, amikor úgy érezték a „lelki táplálék” fontosabb, mint a testi, s volt aki még azon az áron is megnézte az előadást, hogy így lemaradt az életmentő ételosztásról. 

Más meg éppen azt mutatta be, hogy egy produkció miként segített neki, elkerülni például a verést. Tudunk magyar vonatkozású történetről is, ha nem is feltétlenül a humorról, de arról szól, miként lehetett a kultúra életmentő a haláltáborban. A nyolcvanas évek közepén Rékai Gábornak volt a Magyar Rádióban egy műsora. Ennek egyik adásában hangzott el, hogy a szerkesztőség arra kérte hallgatóit, akinek van valami különleges története ossza meg velük. Sok más között érkezett egy nagyon meglepő levél is. „1944 nyarán egy vasárnap Auschwitzba bejött egy nő a barakkba, azzal, hogy elénekel nekünk pár dalt, ha meghallgatjuk. Elkezdtek potyogni a könnyeim, annyira nagy volt a kontraszt.” A rádiós zenei szerkesztőnek, Bubnó Tamásnak rémlett, hogy ő már korábban hallott valami efféle történetet. Egy zenetanár mesélt neki effélét. Megkereste hát a hölgyet, aki elbeszélte neki ezt és a riporterrel elvitték a levélíróhoz. Gondolták, milyen érdekes lesz, hogy a két – akkor már meglehetősen idős hölgy - a mikrofon előtt beszélheti meg, az átélt szörnyűségeket. A levélíró valahogy így kezdett bele nagyon kevesen menekültünk meg kész csoda hogy mi igen. Ahogy odaértünk Auschwitzba azonnal beteg lettem, elvittek kórházba. Mire visszavittek a barakkba, már senki nem volt ott, akit ismertem. Idegenekkel kerültem egy barakkba. Augusztus közepétől voltam ott. Teltek múltak a napok, s egyszercsak bejött egy szép fiatal nő és elkezdett énekelni. És –negyven évvel az események után – kibomlik a történet. Az egykori auschwitzi énekes „közönsége” egy tagjával találkozik a mikrofon előtt.

Hiszen ő volt, az, ő énekelt ott a reménytelenség kellős közepén. 

De mit? „Mindenfélét. Először az én barakkomban, hogy ne verjenek addig sem amíg énekelek. Aztán két máramarosi nő elkezdett slágereket énekelni és kitelt az időm. De akkor átmentem más barakkokba is énekelni.” S bár 16 órás sorakozókkal, kényszermunka, gyötörték őket, embertelen körülmények között tartották az embereket. S a Schumann vagy Schubert dalok, ha pillanatokra is, de talán feledtetni tudták a teljesen reménytelen helyzetet.. Később operarészletek is következtek, talán a Carmenből. - Pedig a körülmények finoman szólva, közel sem voltak ideálisak. Körülbelül 500-an élhettek a blokkban, amiben semmilyen bútor sem volt. Akadt, akinek jutott takaró, nem kevesen voltak, akiknek még az sem. Sokszor előfordult, hogy takaró nélkül a puszta földön tudtak csak aludni. Nem volt ivóvízvíz bár, lajton hoztak vizet, , de abból nem lehetett inni. Kávét csináltak belőle, de legtöbbjüknek az sem jutott. Éheztek és szomjaztak. Ha mégis valami minimális ennivaló került, öten-hatan ehettek egy soha el nem mosott csajkából. A nőket kopaszra borotválták. A kápók verték őket. Mosakodásról szó sem volt. „Akinek haja volt, annak joga volt minket ellökni, ahová inni mentünk. De ugyanígy volt a vécénél. Amikor sípoltak 12 ember rohant, vödrök voltak. Azért kezdtem el énekelni, mert állt egy nő a korbáccsal, hogy schnelle schnelle és vertek, és rohanni kellett a vödrökkel a latrinára. Talán, addig sem bánt- amíg énekelek gondoltam.” A többi a könyvben.

(Pesti Sólet, 2017. januári szám)