Az észkijáraton túl

A majom nem a mi ősünk már

Az észkijárat ott található mindjárt a hátsó sarokban, a nagy bárpult mögött. Az észkijáratra egy jókora tábla is fölhívja a figyelmet: „Észkijárat egyenesen”. Az erre tévedők mégis gyakran megkérdezik, merre is az észkijárat, hiába a nagy felirat az ajtón is. Többször előfordult már, hogy valaki a vécébe nyitott be, mert nem vette észre, merre kellene mennie.

Az észkijárat bal oldalán egy csengő lóg, azt kell megrángatni, ha valaki be akar jutni. A jobb oldalon egy szigorú szabályzat, amely szerint, mindenki csak saját felelősségére és megértettük a figyelmeztetést, valamint az esetleges károkért az igazgatóság nem vállal felelősséget és a többi, kelt mint fent, aláírás, pecsét helye.

A környéken egyébként nem ez az egyetlen észkijárat, mégis valahogyan ez lett a legnépszerűbb az utóbbi időben. Talán mert a legesztelenebb.

Megrángatjuk hát a csengőt mi is. Lassan, nyikorogva tárul föl a kapu. Díszmagyarba öltözött őr csattogtatja a bokáját, pöngeti a sarkantyúját, simít egyet a bajszán, hegyeset pök és csak úgy foghegyről veti oda: No hiszen, aztán kendtek nehogy megbánják.

De már nincs visszaút. Egy nagy táblához vezetnek büszkén, ezen nemzeti szín keretben egy veretes szöveg. A díszmagyaros büszkén kacsint ránk: No, legények, fogadjunk, hogy ilyet se láttatok még! Két nyelvész és három köztársasági elnök dolgozott rajta napokig. De meg is érte. Egyetlenegy mondatnak sincs értelme, olyan kacifántosra csinálták. Ja, és a mondatok egyik felében nincs alany a másikban állítmány. És ha mégis lenne mindkettő, akkor biztosan nem egyeztettük ám őket.

De megyünk tovább. Egy kis sovány puskát fog mindenkire, s megkérdi ki fia-borja. Aki bevallja, hogy nyugdíjas, annak elveszi a pénztárcáját, a bankkártyáját és ad neki egy kokit. Aki még nem nyugdíjas, annak az óráját és az ékszereit is elkobozza. S közben a nyugdíjasok éppen olyan boldogan mosolyognak, mint az összes többiek.

De nincs megállás, bekukkantunk egy iskolába. Éppen biológia óra van. Egy kisfiú hatalmas maflást kap, mert azt állítja, hogy az ember őse valami majomszerű volt.

- Ez semmi – legyint kísérőnk – ha látnák a földrajzórát, ott micsoda pofonok esnek meg, amikor valaki azt állítja, hogy nem is lapos a föld. Hát nézzenek kröl: ugyehogy lapos ez-

Arrébb éppen egy nagy boltot fosztanak ki a népek. Magyarázatkérőn nézünk emberünkre: Ja, csak ez egy afféle multi, ezt hetente kétszer, fél négy és fél hat között bárki kirabolhatja.

Nádpálcás ember siet el mellettünk, foghegyről veti oda: Ha meg akarjátok nézni, hogyan páholjuk el a nagytiszteletű bíró urakat, gyertek velünk, az mindig jó móka. Mert utána sorra mindegyiküknek meg kell magyaráznia, miért érdemelte ezt ki. És ha elég nagyokat ütünk igazán ügyes magyarázatokkal állnak elő.

Közben tömeg gyűlik a parton: a vezér, mint oly gyakran, a vízen fog járni. Hiszen ő mindenre képes.

A segédek megigazítják a cölöpöket, amin majd végigszalad, de a közönség már türelmetlen, a cölöpöt nem is akarja észrevenni: lássuk, lássuk, hogy sétál a mi vezérünk a vízen!

A kecskeméti zsiniben nem lesz Hungarica

1944 szégyene kísért

Történetünk két szálon fut. De tudjuk, a párhuzamos szálak előbb-utóbb találkoznak.

1944. június 27-én és 29-én két szerelvény haladt át a kassai határállomáson. A marhavagonokba begyűrt utasok többsége sosem tért haza Magyarországra. Ugyanis, meggyilkolták őket is. E két szerelvényen nagyrészt Kecskemét és környéke halálra ítélt zsidó lakossága tartózkodott.

Még június 18-án Sellyey Vilmos csendőr ezredes szervezte meg az V. és a VI. csendőrkerületben a gettókat és a gyűjtőtáborokat. A kecskemétibe 5413 embert zártak. Kecskemétieket és a környékbeli településeken élőket. A gettók felállításával megbízott csendőrtisztek a polgármesterekkel szorosan együttműködve hajtották végre a tömeggyilkosságok előkészületét.

Mit tudtak a polgármesterek a készülő emberölés sorozatról, amelyhez asszisztáltak, most nehéz megmondani. Mindenesetre, az ő dolguk volt vagononként két-két vödör beszerzése, egy a víznek egy másik pedig az ürüléknek és a vizeletnek. Valamint megfelelő mennyiségű lánc biztosítása , a szökések megakadályozása végett. Feltételezhetjük, hogy Kecskemét polgármesterét különösebben nem kellett győzködni az akció lényegéről. Liszka Béla polgármester már korábban is élen járt a zsidóellenes intézkedések meghozatalában. Így a már gyakorlatilag minden életlehetőségüktől megfosztott polgárait a városnak külön rendeletekkel is korlátozta (17 623/1944. VII. sz rendelet például).

Amúgy Kecskeméten már korábban kiválasztottak hatvan zsidónak nyilvánított kecskemétit, akikkel a város főterén álló nagy zsinagógát akarták leromboltatni, hogy a helyén a német katonáknak istállót alakítsanak ki.

Lévai Jenő Zsidósors Magyarországon című könyvéből az is kiderül, hogy Kecskemét 1346 főnyi zsidó lakosságából a háború utánra 276-an maradtak.

És itt jön a másik szál. Kecskemét főterén az egykori zsinagóga már régen nem zsinagóga. Másik történet ez, hagyjuk most.

De az biztos, mindenféle rendezvényeket szerveznek benne. Így például többeknek feltűnt, hogy hétvégére egy Hungarica névre hallgató együttes tervezett koncertet. Hogy a Hungarica most akkor nyilas/szélsőjobb//náci/jobbikos/”erősen nemzeti érzelmű” és a többi, az hosszabb elemzés tárgya lehetne.

Mindenesetre meglehetősen ocsmány dolog lenne éppen egy templomban, melynek híveit módszeresen legyilkolták, felléptetni a társulatot.

Szerencsére többeknek nemcsak szemet szúrt a dolog, hanem úgy is érezték, tenni kell valamit a szégyen megakadályozására. Én egy facebook-os ismerősöm által értesültem a fejleményekről.

A lényeg, - és szerintem ez a természetes – a polgármestertől az egykori zsinagógát használó TIT vezetőjéig mindenki azt mondta: márpedig a kecskeméti zsinagógában nem lesz efféle koncert.

Hogy azért még van mit tenni az ügyben, azt azért jól mutatja az üggyel foglalkozó laptársunk a delmagyar.hu internetes oldalára érkezett bejegyzések egy része.

És talán éppen e még meglévő gyilkos vélemények miatt is fontos, hogy mindenki akinek a dolga kifejezze: ezeknek a provokációknak nem szabad engedni.

1944 szégyene itt kísért még.

Pécsi rémségek a színházban

Egy törpepár táncol



Pécs Európa kulturális fővárosa. Ezt onnan tudjuk, hogy többen mondták. Sőt, az újság is írta. Akkor tehát ennek így kell lennie, még akkor is, ha Pécs kedves utcáin róva ennek kevés nyomát látjuk. Egészen pontosan, szinte semmi nyomát. Ami természetesen lehet csak a mi hibánk, mert nem pontosan tudjuk, mit is kellene figyelni. Kétségtelen, néhány éve Gratzba vetett el minket a jó sors. Műveletlenül, felkészületlenül érkeztünk, fogalmunk sem volt, hogy Gratz éppen Európa kulturális fővárosa. Ám az ott tartózkodásunk második percében már valami kezdett gyanús lenni, a harmadikban éreztük, hogy itt valami történik, a negyedikben megtudtuk, hogy igen, ez itten kulturálisan főváros, a hatodikban pedig elhatároztuk, hogy megváltoztatjuk a tervünket és még pár napot itt maradunk. Mert ez olyan jópofa. És tényleg az volt. A költői kérdés tehát most csak annyi, ha egy idegen véletlenül Pécsre vetődik, mit vesz észre a második percben és mikor dönt úgy, hogy neki itt még egy kicsit időznie kell. Kétségtelen, akadnak jó kiállítások, a Király utca házfalain híres helybélieket idéznek fel és a többi. És? De hagyjuk a fanyalgást másra, inkább nézzünk valami tényleg kulturális fővároshoz méltót.

A Tiger Lillies Freekshow kap két előadást a Nemzeti Színházban. Valahogy ez az egész úgy van megcsinálva, hogy komoly izgalmat és várakozást okoz már előre is, miközben persze a többségünk korábban még sohasem hallott erről a furcsa produkcióról. Szokás cirkusznak is nevezni –a Cirkusz a színházban minisorozat része – de hát nem cirkusz ez, még akkor sem, ha sok az utalás a porondművészetre. Rémcirkusz a magyar cím. De még csak nem is igazán rémes.

Martyn Jacques énekes persze rémisztő bohócnak van maszkírozva, és valóban elég megdöbbentő, amint liliputiakkal kiegészítve mutatkozik a színpadon. Meg akad erőművész is és légtornász – na, ők tényleg ügyesek – de az egész csak azért van, hogy valahogyan a világ szörnyűségeivel riogassanak, meg az élet értelmetlenségével és egyéb ilyen magasztos művészeti izékkel. Mindezt dalban előadva. Valahol ott a giccs határán éppen. De annyira profi és végülis annyira hatásos a végére ez az egész, hogy sok mindent megbocsátunk. Sőt, még az is felötlik bennünk, hogy esetleg az úgynevezett magas és fennkölt művészet kifigurázása is folyik itten. És ha tényleg az, akkor annak egészen jó.

Mindenesetre ez egy olyan produkció, amelyért érdemes volt Pécsre zarándokolni, meg is telt a színház mind a két előadásra, s ahogy elnéztem a lelkes közönséget, meglehetősen alacsony volt az átlagéletkor. Akkora vastapssal, hogy juhé.

Szóval, ez igen, ez olyan kulturális fővárosos, olyan, amiről lehet majd jobb körökben – ilyenekbe amúgy ritkán járunk – fecsegni. Volt benne szellemi izgalom, valami más, amit eddig még nem láttunk.

Szóval, Pécs, van remény még. Drukkolunk.

(További képek itt.)

Jeruzsálemi zarándoklat, Dédapám a Szentföldön / Most én jövök 2.

A reggeli, sírás miatt, elmarad

A repülőterek mindenütt a világon egyformák. Sorbaállás az útlevélvizsgálatnál, aztán a bőröndök visszaszerzése, cipekedés kifelé. Pálmafák máshol is akadnak, s olyan helyen is jártam már máshol is, ahol szintén nem értem a feliratokat.

De persze, hogy mégis más ide megérkezni. Várnak a barátaim, nemsokára újra ott ülök a pici szobában Zoli bácsival és Klári nénivel. Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol majd egy éve abbahagytuk. Gyuri, aki itt a Sámáj névre hallgat, talán kijön értem.

És annyi érdekes dolog történik itt. Néhány éve egy gépen jöttem egy nagy csomó Oroszországból menekülő emberrel. Ők új hazájukkal találkoztak itt először. A nagy kiabálásban, a hivatalos emberek fontoskodó sürgölődésében álltak egy kupacban. Miközben a kreol bőrű, géppisztolyát hanyagul a hátára vetett srác már vagy öt perce üvöltözött valamit walkie-talkie-jába csak várdogáltak egy csoportban, összebújva. Szemük előtt villogtak a neon reklámtáblák. Egyikük egy spárgával átkötött sakktáblát szorított a hóna alá, a másikuk kopott gitárján babrált valamit - az utolsó kapcsok ahhoz a régi rossz, elhagyni való világhoz.

Két-három nap múlva egy elegáns szállodában láttam viszont őket - vagy egy másik hozzájuk hasonló csoportot. Olyan sok menekülő jött, hogy hirtelen nem akadt elég hely nekik, így akadt akinek luxusszállodában kellett kihúzni az első heteket.

A reggelizőasztalon halomban álltak a finomságok. Kilenc óra ötvennyolckor - két perccel a vége előtt - egy méla pincérfiú még egyszer színültig rakta a tálakat déligyümölcsökkel, lazaccal, jófajta sajtokkal. Állt mellettem egy kis öreg, mellén tucatnyi szebb napokat látott kitüntetéssel, és amikor meglátta a bőségnek ezt a tobzódását, jobb híján sirvafakadt. Miközben a helybéliek meg a kongresszusi turizmuson edződött világfik - akik soha de soha életükben nem nélkülöztek két percig sem - még gyorsan magukba tömtek egy két tisztes falatot. A bácsi csak állt és sírt. Felteszem aznap lemaradt a reggeliről.

(Folytatás ám következik)

Előző részek:

Dédapámmal a Szentföldön, most én jövök http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html

Dédapámmal a Szentföldön http://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

Árnyékvilág

Árnyjáték az életünk, haha, de még milyen

Én kérem, egy árnyék-miniszter vagyok. Ami azt jelenti, hogy hosszú ideje árnyékként követek valakit, aki most éppen miniszter. Na, nem mindig volt ez így. Egy időben árnyék-csecsszopó voltam egy árnyékmellen, aztán árnyék-bölcsis lettem. Jött az árnyék óvoda, ahol egy árnyék fenyőfa volt a jelem. Iskola, egyetem, aztán a mozgalom. Néhányszor átálltunk ide-oda, ahogy ez az árnyékvilágban szokás. Végülis, ki a fene akar árnyékra vetődni.

Megjegyzem, nekem kevés beleszólásom volt abba, ami történik. Most, hogy miniszterek lettünk egy csomó más árnyék kísért és kér mindenfélét tőlem is. De én – mert a magas poszton is megtartottam a jó humorom – csak annyit felelek általában, hogy én már csak árnyéka vagyok magamnak.

Amúgy nem nagyon szoktam beszélgetni az emberemmel, már csak azért sem, mert köztünk, árnyékok közt jár egy bölcs mondás: némelyik árnyék jelentőségteljesebb, mint aki veti. Ráadásul, ki mint vet árnyékot, úgy arat árnyékot. Vagyis, ki mint veti árnyát, úgy alussza álmát.

Mondjuk, előfordult már, hogy hozzám szólt az én vetőm, valami olyasmit mondott, hogy könnyű neked, nincs pofád, ami pirulna. Éppen felelni akartam, hogy, ahogy megfigyeltem az elmúlt években, neked sincs olyan pofád, ami pirulna – de mire ezt kimondtam volna, lekapcsolta a világítást és olyankor mi – a szolgálati szabályzatban megfogalmazottak szerint – eltűnünk. Ugyanis, mi, ellentétben sokakkal, éppen akkor kerülünk elő, amikor árnyékká válunk.

Amúgy sem szeretek belepofázni mások dolgaiba. Nekem nem kell, hogy aztán bizonygassa, ő nem is korrupt, és csak azért kellett némi pénzt átvennie, mert ugye a pártfinanszírozás ügye továbbra is rendezetlen. Meg végülis, joggal várhatják a támogatóink, hogy némi ellenszolgáltatáshoz jussanak, amiért a nehéz időkben is kiálltak mellettünk.

Tőlem aztán.

Mindenkinek a maga baja. Nekem például délutánra általában meg kell nyúlnom. Vagy, a szónoki pulpitus hátsó drapériánán szépen kell feszítenem, aztán annyi.

Én nem árnyjátékozom ezeknek, mert minek.

Gyakran előhozom, hogy, akinek vaj van a füle mögött az maradjon az árnyékban. Nem az a legegyszerűbb?

De az én emberem néha elbízza magát. Körötte buzognak mindenféle alakok, akik folyton csak dicsérik, ajnározzák, nagyszerűsítik. Alminiszterek, főelőadók, pártokosok és egyéni vállalkozók. Én hiába suttogom neki, hogy ne dőlj már be ezeknek, mert Luciferrel szólva, te szülted őket, mint árnyát a fény – de egyszer, amikor meghallotta, csak annyit mormogott: ki is az a Lucifer? Melyik bizottságunk vagy elnökségünk tagja?

Jó, nekem könnyű, mert szélárnyékban vagyok. Nekem mi bajom lehet? Igaz, a jövő nekem sem veti előre árnyékát, de oda se neki.

Az idő nekem dolgozik. Az öreg fát is árnyékáért becsülik. Hát még az öreg árnyékot.

Ha ez a krapek megbukik, majd jön a következő. Kétségnek árnyéka sem vetődik rá, hogy a színes alakok jönnek-mennek. Mi árnyékok viszont mindig a nyomotokban vagyunk.

Ki írta Kádár szolnoki beszédét?

Balla László emlékére

Még állt a nagy Szovjetunió, még a peresztrojkás Gorbacsov uralkodott, még hiábavaló szesztilalom volt birodalomszerte, mikor mi doktor Boros barátommal Kárpátalján kezdtünk neki egy alapos riportsorozatnak.

Itt találkoztunk a minap elhunyt Balla Lászlóval, a Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű napilap nyugalmazott főszerkesztőjével, a Szovjet Írószövetség tagjával, az íróval és képzőművésszel, akoről akkori barátaink azt terjesztették, sokat tud Kádár '56-os szolnoki beszédéről.

Hősi idők járták még akkor, tán egy fél óra múlva már ott ültünk a szobájában. Idézzük fel ismét akkori beszélgetésünket:

- 1956 novemberének első napjaiban az ungvári tankönyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője voltam, amikor három kollégámmal berendeltek minket a pártbizottságra, és közölték velünk, hogy másnaptól a rádiónál dolgozunk. Üzemelni kezdett egy adás az ungvári rádióban, amely Nyíregyháza hullámhosszán beszélt, a nyíregyházi adót elnyomva. Ide rendeltek be minket titkos feladattal, amelyről sokáig egyáltalán nem lehetett beszélni.

• Mi szerepelt a rádió programjában?

- Csak híreket mondtunk, természetesen a TASZSZ híranyagát, és többször beolvastuk a Zsenmin Zsipao híres cikkét, amely akkor a legautentikusabbnak számított a magyarországi helyzet értékelésében. Ezen kívül még zenét sugároztunk. Az anyagokat magunk fordítottuk és gépeltük, ezeket senki másra nem bízhattuk. Járogattak be hozzánk mindenféle emberek, tisztek is, persze nem mutatkoztak soha be. Egyszer megjelent egy alezredes meg egy őrnagy, és az elejtett szavaikból tudni lehetett, hogy Kádár itt van Kárpátalján. Persze teljes bizonyossággal nem állíthatom, hogy így volt, hiszen vele itt nem találkoztam. Kaptam ekkor egy anyagot, kontrollszerkesztésre, azért, hogy nézzem át nyelvi szempontból. Magyar szöveg volt, de megoldásaiból, a nyelvi fordulataiból tudni lehetett, hogy fordítás.

• Mit tartalmazott a szöveg?

- Kádár szolnoki beszédét. Nekem akkor erről még fogalmam sem volt. Én csak nyelvi szempontból fésültem át, de amikor elhangzott, hát akkor már nem volt meglepetés…

• Ön hogyan ítélte meg, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg?

- Oroszul. Pontosabban fogalmazva: minden esetre nem magyarul, hanem valamilyen szláv nyelven.

• Kötelező volt önöknek, hogy végezzék azt a munkát?

• Igen, igen.

• Mi történt volna, ha azt mondja: „Nem vállalom”?

- Nem volt olyan helyzet, hogy ezt lehetett volna mondani. Annál kevésbé, mert az elején még nem tudtuk milyen céllal alakult a rádió.

• Milyen volt a hangulat önök között, akiket berendeltek az ál-nyíregyházi adóhoz?

- Fogcsikorgatva csináltuk a munkánkat, mert hittük, hogy Magyarország valami jobb élet felé akar elindulni. De amikor november 4-én elhangzott a Kádár-beszéd, amikor jöttek az első ellenkező értelmű hírek, amikor megkaptuk a Fehér Könyvet, akkor bennünk megingott a korábbi elképzelés, hogy ez tiszta ügy, forradalom volt. Én őszintén szólva, nem tudtam, hogy hova álljak…