Sanghaji számtan

Hetvenmillió. Maradhat?

Sanghajban reggel kilenckor a hőmérséklet árnyékban 38 Celsius fok lenne, ha bárhol is látnánk árnyékot, a napon valószínűleg kiugrana a higany az üvegcsőből ezért ott nem is mérjük. A relatív páratartalom a száz százalék felé jár.

Az expo bejáratánál már jelentős a sor, pár tízezren minimum tolonganak a kapuk előtt. Amúgy a sanghaji expo napi látogatóinak a száma megközelíti a félmilliót, május óta negyvenmillióan jártak itt, az október harmincegyediki zárásig még várnak körülbelül harminc-negyvmillió embert és akkor elmondhatják, hogy hetvenmillióan vagy akár nyolcvanmillióan látták az idei világkiállítást.

A becslések szerint a hetvenmillióból hatvanmillióan kínai polgárok, a maradék ötmillióból másfélmillióan japánok, a világ összes többi népe osztozik a maradékon.

Sanghaj amúgy huszonkét milliós város, Kína meg 1.300 milliós ország – de hát ez úgysem mond sokat, mert túl nagy szám ahhoz, hogy felfoghassuk. Mindenesetre tessék kisétálni szép időben estefelé Sanghaj legszebb, folyóparti sétányára, a Bundra, és akkor nyerhet egy kis fogalmat arról az ember, mi az, hogy tömeg. Megjegyezzük az expóra négy metróvonal épült, majdnem száz kilométer hosszúságban – ezt is csak a miheztartás végett.

És ha már a számoknál tartunk, a kínai embereket nehéz elriasztani bármitől is egy kis sorállással. Ezért aztán, miután vagy másfél órát álltak korlátok közt a tűző napon, hogy bejussanak az expóra, simán nekivágnak egy öt-hat órás várakozásnak, mondjuk az angol vagy a kínai pavilonnál. És közben mosolyognak, jófejek és utána már keresik, hol is a következő sor, amivel megküzdhetnek.

Mondjuk, a magyar pavilonnál. A sor itt is folyamatos, napi negyven-negyvennégyezer látogatót fogadnak, azért csak ennyit, mert többet fizikailag képtelenség beereszteni. Innen már könnyű kiszámolni, hogy eddig majdnem négymillióan jártak a magyar kiállítóhelyen, és az adatokból extrapolálhatunk oda, hogy elérheti a hétmilliót is a zárásig azoknak a száma, akik büszkén jelenthetik, jártak a sanghaji világkiállítás magyar pavilonjában.

Persze a számtan azért nem minden. Mert ha például bezár a magyar részleg, mert a „forradalmi kormány” nem adja oda a szervezőknek azt a pénzt, amely a szerződés szerint járna neki, akkor ugyan nem szűnik meg az emberáradat az angol, a cseh vagy éppen az ENSZ épülete előtt, csak a magyarnál támad egy űr. Ami valószínűleg kevéssé tűnik fel az átlagos ottani látogatónak, talál magának – finoman szólva is – éppen elég látogatót, a világ legnagyobb államai küzdenek a figyelméért. Ha valakinek ez fáj majd, akkor azok mi leszünk itt Magyarországon, tízmilliónyian. Illetve, az is lehet, hogy nem mind a tízmillióan, ugyanis aki igazi Fidesz hívő, az nyilván különösebb argumentáció nélkül is elhiszi, csalás-lopás-hamisítás történik itt. És inkább az édes bosszú, a megszégyenülés, mintsem a sikeres részvétel. Megkockáztatjuk a kiállító kétszáz ország és szervezet majdcsak megoldja nélkülünk is. (Illetve így már csak 199 marad.) Feltesszük a 199 ország és szervezet akad még olyan, amelyik életében történt hatalmi változás, olyat azonban most nem tudunk, amelyik saját vitáját mazochista örömmel próbálja megosztani a nagy nyilvánossággal.

Tudunk mi még újat mutatni a világnak.

Néhány szó a nyugger szóról

A kor nem érdem, de nagyon kellemetlen lehet

Ma a nyugger szó, történelmi, irodalmi és metafizikus vonatkozásait tárgyaljuk meg. Bő historikus konszenzusba ágyazva.

Vegyük először a nyugger szó és az idő kapcsolatát. Az idő relatív múlásáról már sokan értekeztek, én most a költőt idézném, aki sorra veszi az éveit, ekképpen:

Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

(Milne: Hatévesek lettünk)

De az élet egyik nagy tapasztalata, hogy a legtöbben aztán lesznek hét, nyolc, de bármilyen hihetetlen ez még hatévesen, kilenc évesek is. És így tovább. Vagyis, mondhatnánk megint a művésszel, de a homokóra csak pereg pereg. Ráadásul, szeretném a homokórát megállítani – de persze az egyrészt nem hagyja magát. Másrészt meg ez egy szép hasonlat – amit ám nem kell komolyan venni teljesen. Ezt csak olyan képletesen értjük. Ugye.

Különben is, azt jól tudjuk máshonnan, hogy rohan az idő, elmúlik az ősz, évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.

Ráadásul ez az idő egy elég gonosz dolog, ahogy Dévényi Ádám barátunk fogalmaz vele kapcsolatban: Itt ül az idő a nyakamon, Kifogy az út a lábam alól.

Száz szónak is egy a vége. Egy szép napon nyuggerré is válhat az ember.

A nyugger szót ma még hiába keresnénk a nagy szótárakban, értelmező kézikönyvekben, talán még a nagy Webster sem tud róla semmit. Dehiszen a nyelv éppen attól élő rendszer, hogy folyton változik, megteremnek benne azok a kifejezések, amelyekre komoly a társadalmi igény. Amikor a Bertáról kiderült, hogy egy nagy liba – akkor Heltai Jenő megalkotta a mozi. S azóta tudjuk, hogy s mert a Berta, s mert a Berta nagy liba, hát elment a mozi, mozi, moziba. Amikor szükséges lett megjelölni azt a szektort, amelyik nem állami, akkor Kellér Dezső ezt elnevezte maszeknak. Amikor korunk nagy nyelvújítója, a köztársasági elnök, arról akart beszélni, hogy felesége őnagysága is szívesen beleveti magát a közéletbe – akkor a nyelvvédő elnök a försztlédi kifejezést alkalmazta a nasasszonyra. Bár ez talán nem teljesen eredeti. De egy elnöktől ez is szép.

És amikor valahogyan meg kellett nevezni azt az embercsoportot, amelyiknek a csirkefar, -hát a kedvenc eledele, nejlondzsörzé ruhában jár és sokszor panelproli is. Viszont jól vissza lehet élni a türelmével és a kiszolgáltatottságával, szóval, mindez így egyben a nyugger. A nyugger, akinek persze kell a szavazata, aztán mehet a levesbe.

A nyugger egyébként gyakran nagyszülő is. Erről is van ám dal: Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, Nagymama lesz, nagymama lesz. A kis unokákkal, jaj de sok baja lesz, Sok baja lesz. Oh yes!

Az Aurora forradalma

Liborg és Buborg újra támad

A forradalomnak talán még csak gyenge fuvallata volt érezhető a fülkék környékén, amikor Buborg matróz és Liborg kapitány már az Auróra fedélzetéről kémlelte a folyót. Buborg matróz és Liborg kapitány pontosan tudta, hogy forradalom nincsen Auróra nélkül. Nem szerették volna, ha később a történelemkönyvek éppen amiatt kérdőjelezik meg a forradalom létét, mert ők lekésnek hajójukkal az eseményről vagy éppen oda sem mennek. Akkor aztán ez itt minden, csak nem revolució – jegyezték meg hőseink, akik évek óta szolgáltak az Auróra nevű híres egységen. Gyakran hívták őket a világ legkülönfélébb pontjaira, mindent tudtak az első ágyulövés fontosságáról. Arról, miként kell feszíteni a szobrászoknak, modellt állni a hősi festmények megalkotónak, vagy éppen élménybeszámolót tartani a kisóvodásoknak a dicső múltról, vagy éppen beszámolnia vezér nagyságáról.

- Buborg matróz, készítse a hajóágyút, cél a Cári Palota – adta ki a vezényszót Liborg kapitány, amint kikötöttek a Kossuth Lajos téren, éppen a Hapci nevű egység mellett.

Buborg matróz szokás szerint magában füstölgött, hogy neki ebből már elege van. Mindenki itt csak parancsolgat, ő meg lövöldözhet össze vissza, csak azért, mert valaki kitalálta, hogy forradalom van. Így, ahelyett, hogy nyugodtan horgászhatna, már megint történelmet kell csinálnia. „Hogy nem unják ezek meg ezt az állandó forradalmazást? Miért nem képesek nyugton maradni és hagyni a szegény törpéket pecázni”- dohogott magában.

De hát Liborg kapitány, aki törpe létére nagyon határozottan tudott nézni, szigorúan intett neki, hogy na mi lesz már. És a parancs az parancs.

- Ne haragudjon – kiáltott hát át Buborg matróz a Hapcira – melyik itt a Cári Palota? Idegenek vagyunk, és nem tudjuk. Pedig célzott lövést kellene leadnom.

A másik hajón némi tanakodás támadt, aztán arra jutott egy kövér, izzad pólós, akit a többiek Lajosnak szólítottak, hogy lőjék esetleg a Parlamentet, az elég nagy épület, még egy ilyen kis ágyúval is könnyű eltalálni. És amúgy sincs már rá olyan sok szükség.

Buborg matróz a szakállát vakargatta, és úgy gondolta, cseveg még egy kicsit, amíg Liborg kapitány nem figyel rá, mert interjút ad egy tévének.

Kérdezgette hát, hogy milyen forradalom volt itt, Szakmai alapon érdekli a dolog. A Lajos nevezetű a pocakját simogatta, és azt felelte, fogalma sincs, ő tegnap betegállományban volt, neki senki sem szólt erről. Aztán megkerült a Hapci kapitánya, aki politikailag sokkal jobban képzett volt. Ő mondta, hogy fülkeforradalom zajlik itt le. De hogy mi a fülkeforradalom azt ő sem tudta, csak annyit jegyzett meg, hogy húszas damillal, esetleg kukoricával próbálkozzon a kedves kollega, akkor van esély.

Buborg szóhoz sem jutott. Adott ő már le lövést az elmúlt századokban sok tucat forradalomban. Szinte nincs is olyan forradalmi tankönyv, amiben ne szerepelne. De ilyet, hogy fülkeforradalom még sosem hallott.

- Hát ennek semmi értelme – tette hozzá a Lajos nevűnek, meg a kapitánynak. De azok csak a vállukat vonogatták és valami olyasfélét makogtak, hogy és akkor mi van? Miért kell mindennek értelmének lenni. Egy csomó dolognak itt nincsen.

Közben Liborg visszatért az interjúból és látva renitens matrózát ekképpen hördült fel:

Buborg matróz! Vagy lő és akkor lesz forradalom vagy igyunk meg inkább egy kisfröccsöt.

Lajos már hozta is a száraz, fehérbort és a szódáspalackot.

Így maradt el a forradalom.

Ó a Balatoon, régi nyarakoon

Alighanem vihar jő

Mint tudjuk, „ó a Balaton, régi nyarakon…” lalala és trallala. A balatoni nyarak egyik jellegzetessége, hogy mindig eszünkbe jut róla egy még régebbi Balaton, amikor persze még fiatalok voltunk és szépek és kívánatosak és a pocakunkat sem kellett behúznunk a fényképezés idejére. Merthogy nem is volt pocakunk. Akkoriban a sör hideg volt, a tó meleg és a restiben a csapos kedvesen elbeszélgetett velünk. Akkoriban a Balaton-expressz nevű gyorsvonattal közlekedtünk, a helyjegyet napokkal, ha nem hetekkel korábban meg kellett venni a Népköztársaság útja sarkán lévő MÁV irodában, amelynek komoly jellegzetessége volt az állandósult sor, a türelmetlen pénztárosok és a kellemetlen emberszag. A helyjegy amúgy hat forintba került. Akkoriban még taxival mentünk ki a Délibe, régi Volga, szarvasos, a szélvédő előtt kidudorodó nagy, kék sebességmérővel. A sofőr nem segített kivenni a csomagokat – lásd öntudatos proletár – ámde volt hordár, aki öt forintért feltornázta. (Mi pedig átadtuk neki a moszkvai hordárok üdvözletét –e viccet minden egyes alkalommal kötelező elmondani.)

Földváron persze már Pali bácsi várta az embert, triciklivel. Amit, ha jók voltunk, mi is tekerhettünk a csomagokkal, sőt még csöngetni is volt szabad.

Az üdülőben Sári néni a főnök, a férje pedig ebédidőben Üdítő italt árult, amit a vendégek egy része, az idősebbek, csak Bambinak szólítottak. Az ebéd A és B menűre oszlott, ezt két nappal korábban, ikszeléssel kellett kiválasztani. Amelyik gyerek jó volt az ikszelhetett. Aki pedig szépen megette a főzeléket – node ki ikszelt magának főzeléket? – az Sári nénitől kapott jutalom lekváros buktát. A vacsora hideg, este hatkor adják, ha nyolckor megéhezel, szemben van egy lángosos, annak is élnie kell valamiből. Fent a faluban, a kanyarnál, rögtön a Paprika csárda mögött, található a fagylaltos. Jó esti program az is, negyedóra-húsz perc garantált sorbanállás, ámde mire odaérsz, biztosan elfogy a puncs.

A Paprika csárdába egyébként leginkább rákvörösre sült németek járnak, az egyik felük Mercedesszel, ők hangoskodnak és húzatják a cigánnyal, a másik felük Trabanttal, ők viszont inkább magukat húzzák meg. Ám láthatóan a két csoport ismeri egymást, talán még rokonok is.

Van egy kertmozi, rögtön a szovjet hősi emlékmű és a céllövölde mögött. Itt vicces nyári filmeket játszanak, például a Négy muskétást. A nyárra és a szúnyogoka tekintettel a Híradót a Rákoczi indulóval általában elhagyják. Kopott salakon, lécekből összerakott kerti székek, a felnőttek egy része cigarettázik –Munkás, Kossuth, később Sophiane.

A legjobb persze maga a Balaton, lehet benne ugrálni, meg piros vizipisztolyból egymást és a lányokat locsolni. Ha már elkékül a szánk a hidegtől, akkor Kati néni kanasztázik velünk, és lehetőleg el is ver. A játékban nem ismer kegyelmet. Apukánk nyolc milliméteres, fordítós filmre, veszi a fontosabb jeleneteket, így, amint a naplementének integetünk, vagy amint a Beloianisz hajón átmegyünk Tihanyba.

Délután – a kötelező csendespihenő után - lehet pingpongozni, tollasozni és a Gazdálkodj okosan című játékban eggyel több oldalkocsis motorkerékpárt szerezni, mint az öcsénk.

Közben felhúzzák az árbocra a vörös, fonott kosarat és kilövik a vörös rakétát. Alighanem vihar jön.

Göncz Árpád szekrényében

A jó elnök








Már lejárt elnöki mandátuma, amikor valami semmi kis interjúért kellett elballagnom Göncz Árpád köztársasági elnökhöz, kit háta mögött – néha persze a színe előtt is – tisztelői csak Árpi bá’-ként emlegettek.

Árpi bá’ irodája a Parlament melletti irodaépületben volt már akkor. Az ember persze lelkesen ment hozzá, mert Árpi bá’ csudaklasz pasas maradt. Nem szállt fejébe a dicsőség, érzékeny, okos, szellemes és pontos. Mondhatni ideális interjúalany.

A beszélgetés végén a bőven apám korú köztársasági elnök udvariasan megkérdezte, hogy kitalálok-e, majd az előszobájáig kísért, aholis én egy határozott mozdulattal feltéptem egy ajtót, majd ugyanazzal a lendülettel beléptem egy gardróbé-szekrénybe. Eggyel arrébb nyúltam. A fenébe ezekkel a modern irodákkal, itt minden ajtó olyan egyforma.

A köztársasági elnök türelmesen megvárta, míg kimászok a szekrényéből, aztán megmutatta melyik ajtó vezet a folyosóra. Kinyitotta nekem ezt a jó ajtót és többször megkérdezte, egészen biztos vagyok-e benne, hogy kitalálok az épületből. Határozottan állítottam, hogy igen, de a történtek után úgy látszik, nem hitt nekem, hát elkalauzolt a liftig, talán még a gombot is ő nyomta meg helyettem - de ez azért már nem egészen biztos, de az igen, hogy már csuktam az ajtót, amikor utánam kiabált: Szóval a földszinten egyenesen, aztán egy kicsit balra…

A kis történetek a nagy emberekről tudják néha a legtöbbet elmondani.

Pályám legkellemesebb része volt, amikor különféle útjaira követhettem az elnököt. Mégpedig azért, mert már azokban az években is megkopni látszott a rendszerváltó politikusok nagy többségének a nimbusza. (Azt akkor még nem sejtettük, mennyit lehet ebből még tovább koptatni.) De Göncz Árpád mégiscsak azt mutatta, igenis, lehet tisztességesnek, becsületesnek maradni a hatalom csúcsán. Már önmagában életpályája is óriási tekintélyt jelentett. Igenis, van olyan köztünk, aki ezek szerint mégiscsak tudja, hogy melyik a jó oldal és képes odaállni. 1944-ben, 1956-ban vagy éppen 1989-ben.

Kritikusai meg szokták jegyezni: könnyű neki. Az elnöknek nincs valódi hatalma, nem kell kellemetlen döntéseket hoznia, megteheti, hogy csak úgy hercigeskedjen.

Azóta már van némi tapasztalatunk elnök ügyben – láthatjuk, hogy azért az sem olyan egyszerű.

Árpi bá’ – és ebben biztos vagyok – ércnél maradandóbb emlékművet állított népében magának. Még akkor is, vagy éppen azért, mert ez valószínűleg sosem volt célja. Ő azt mondta elnökként is, amit gondolt. Ha van értelme ennek a megjegyzésnek, ő tényleg az emberek elnökeként szolgált államfőként is.

Manapság a politikusok többségéről – a megveszekedett rajongókon túl – azért inkább rosszakat gondolunk. Néha talán túlzunk is ebben. De hát kevés a jó példa.

Éppen ezért kell Göncz Árpádra és az ő életművére büszkének lennünk, felidéznünk.

+

Ez a kép a Népszava szerkesztőségében készült, valamikor elnöki mandátuma vége felé. Mi hívtuk meg, hogy a véleményét kérdezzük erről-arról, mert tudtuk, hogy ez fontos nekünk. Ült az asztalnál és beszélgetett velünk. Nem elmagyarázott dolgokat, nem kinyilatkoztatott, még csak meggyőzni sem különösebben akart. Egy bölcs öregember, akit nem a tisztsége miatt tisztelünk, hanem az embersége, az esze miatt.

Már elment, amikor a folyosón állva megbeszéltük mit mondott, mit gondolunk róla. És akkor Novák Mari, a titkárnőnk azzal vágott közbe, azért szerinte az a legjellemzőbb, hogy amikor bejött a szobájába, és kezet fogott vele, ahogy egy igazi úrhoz illik, bemutatkozott: Göncz Árpád vagyok. Csak így.

Mert attól, hogy valaki elnök, még lehet igazi úr.

Vérnyúl kormányon

Akit lehet, leváltunk

Gróf Tárkonyosshy Eugén, Valóságos és Belső Titkos Tanácsos, az Aranygyapjas rend tulajdonosa, a Szocialista Munka Hőse, a Kiváló Kisdobos cím viselője, a Nemzeti Együttmunkálkodás Apostoli Ura, a Nyomtatott Nagybetűk Felkent Ismerője, a Nép Kedvence, Örökös Miniszterelnök és a többi, délutánonként rágyújtott egy csibukra. Ilyenkor behívta a főlakáj az udvari fényképészeket és a kiválasztott bulvárlapok tudósítóit. Gróf Tárkonyosshy Eugén ilyenkor hegyeseket pökött a pipája mellől, igazolva népies származását, pár előre gondosan kiválasztott anekdotát mesélt a megtiszteltetéstől elalélt tudósítóknak, egyiknek-másiknak megveregette a vállát, majd pár szóban ecsetelte zsenialitását és azt, hogy őt mennyire szereti a nép. Aztán egy pohár snapsszal – mindig elmondta, hogy szigorúan házi fűzet – koccintott a nép egyszerű fiaival. Néha egyik-másik kis Tárkonyosshy is megjelent a fényképezésen, izléses ruhában, szépen fésülve, jó modorral. Aztán a testőrök kirugdalták a fotós nyikhajokat, a főlakáj pedig fertőtlenítette utánuk a terepet. Ki tudja, milyen betegséget hurcolnának be ezek még ide.

Ezután Gróf Tárkonyosshy Eugén visszaadta a csibukot a szárnysegédjének és végre rágyújtott egy nagy havannára. Mostmár volt a látszatnak adva, jöhetnek az élvezetek. Gyakran adott egy pofont ilyenkor a jelenlévő gyermeknek is, nyilván megérdemli a lurkó – ő is csak úgy lett ember, hogy az apja néha-néha lekevert egy-egy maflást.

Aztán behoztak neki egy ketrecbe zárt, lefűrészelt fogú, enyhén korrumpált vérfarkast. Gróf Tárkonyosshy Eugén egy bottal piszkált és ingerelte a rácson át, a farkas a napidíjra és a jó állami ellátásra gondolva vicsorgott és kicsit rázta a rácsot, plusz napidíjért még vonyított is.

Gróf Tárkonyosshy ilyenkor arra gondolt, hogy ő nem is Nyúl Béla (ez volt születéskori neve, de aki elírta, vagy szóbahozta, az könnyen egy kőbányába kerülhetett), hanem a nemzet nagy nyula.

Később bejött a titkár, földig hajolt, és kivágta a nagy udvari pukedlit, majd így szólt: legfőbb Nyulak, nyula, dolgozzunk egy kicsit.

„Örülök, hogy megvan még a kormány” csapott tréfásan oda lovaglóostorával a gróf. És nekikezdett a nagy izzadságos személyzeti kérdéseknek. Mivel hűséges alattvaló mindig kevés, a főpincérét, ezt a kedves link embert, aki mindig egy fröccsel többet számolt, ámde azt igen sármosan, kinevezte főelnöknek. Az ölebét, azt a kis ugatósat, a városi rendőrparancsnoknak, már az anyukáját is ismertre, az is tudta, hogy kell ugatni.

Kellett még egy főbíró is, de senki nem jutott eszébe. Meg különben is olyan mindegy ki az, úgyis az van iten, amit Gróf Tárkonyosshy Eugén akar.

A titkár remegve újabb pukedlit vágott ki és nagy bátran azt mondta: Legmagasságosabb Úr, a Nagybetűk Atyja, Verzál és Capitalhen örökös ura. Már csak a külföld miatt is kell egy bíró ide.

- Ja, hogy a külföld miatt is? – jegyezte meg könnyedén, mert szíve mélyén nagyvilági dáma is szeretett volna lenni – akkor legyen az én kis csizmahúzó legényem. Nem a tülkösorrú, hanem az a másik, aki mindig elolvassa az újságot, amivel a csizmám fényesíti. Az egy művelt ember.

Aztán bekapcsoltatta a titkárrala tévéjét, és ismétlésben megnézett egy hokimeccset.