2016. május 16., hétfő

Magyar múzeum Cfáton


 Az izraeli Cfaton működik a

 „Magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeuma”.


Cfat helyes, kis város, bár kétségtelenül nem esik a magyarországi turisták főbb célpontjai közé. Jópár órás autóúttal lehet elérni Jeruzsálemből vagy akár Tel Avivból is. Ennek ellenére érdemes erre kanyarodni, ha valakinek van ideje. A város is érdekes, nyugodtan el lehet a meredek, kanyargós utcákon bóklászni egy napocskát és a kicsiny múzeum is felettébb tanulságos képet mutat.
Valóban nem érdemes egy nagyon nagy intézményre gondolni, ám jól áttekinthető, tanulságos – és átfogó képet mutat a magyar nyelvterületről  elszármazott zsidókról. 


Ráadásul Lusztig Éva és férje Joszef,  akik nemcsak az alapítók közé tartoznak – ugyanis magánemberek lelkesedése hozta össze ezt a gyűjteményt - ,de hosszú ideig vezették is a múzeumot, ma is sok időt töltenek ott és magával ragadó az a lelkesedés, ahogy bemutatják a kiállítást.
Ők ketten éppen az államalapítás napján érkeztek meg Izraelbe. (Arról, hogy mikén élték túl a holokausztot, s hogyan kerültek Izraelbe majd egy másik alkalommal számolok be a Pesti Sólet olvasóinak, az biztos, felettébb izgalmas, sok szempontból már-már hihetetlen a történet. Szóval, csak türelem, jön majd ez is)


Éva – aki nagyon keményen dolgozott azért, hogy tanár lehessen Izraelben – több okot is felidéz, miért gondolták, hogy szükséges az emlékezés e háza. Az egyik, hogy döbbenten tapasztalta, hogy relatíve új bevándorló tanítványai nem ismerik a „nagymama” „nagypapa” szót ivirtül. Eleinte arra gyanakodott, csak a szókincsük szegényes, de aztán kiderült, mindent megértenek mondjuk a Piroska és a farkasból, csak éppen ezt nem. Nem kellett sokat gondolkoznia az okokon. Hamar kiderült, hogy a legtöbb családban a nagyszülők nem élték túl a zsidógyilkosságok sorát. A családok viszont még Izraelben sem szívesen beszéltek ekkoriban még a szörnyű múltról. Az elveszetteket még csak nem is említették.
Aztán az Izraelben szokásos nagy ünnepen,a családok napján is kérdezgették a tanítványai, hogy az ő családjuk miért ilyen kevés tagból áll, mikor látják itt maguk körül másokét, akik bizony jó sokan összejönnek ilyenkor. S mikor azt ajánlotta tanítványainak, hogy kérdezzék meg otthon a szüleiket, a szülők többsége felháborodott. Nem akarnak beszélni az elmúlt tragédiákról, ne kényszerítse a tanító néni őket a fájdalmas emlékezésre.



Az utolsó lökést pedig az adta, hogy amikor a házaspár nyugdíjba ment, meghívták Izraelbe a világon szerteszóródott egykori barátaikat. Büszkén vezették őket körbe az országban, számtalan múzeumot is megnéztek közösen. Már elmenőben voltak az ismerősök, amikor talán az utolsó vacsorán megjegyezték, milyen érdekes, hogy a magyar zsidókról szinte semmit nem láttak sehol. Pedig nemcsak az Izraelben különösen nagy tisztelettel övezett Herzl Tivadar származik Budapestről, de több százezer magyar érkezett az évek során Izraelbe.
Hamar eldöntötték, ha más nem csinálja meg, miközben érezhetően szükséges lenne egy a múltat bemutató múzeumra, akkor majd saját erőből megoldják.
Sokan csatlakoztak a kezdeményezéshez. Mindössze a kiállítandó anyag, a pénz és a szakértelem hiányzott a megvalósításhoz. Ám az első felhívás után nagyon gyorsan megindult az adományok áradata, s ahogy Éva ma mondja: „Láttuk, hogy tényleg bűn, ha nem csináljuk meg ezt a múzeumot és mi nem akartunk bűnösök lenni”.


Hamarosan találtak egy muzeológust, aki több hónapos afféle házi egyetemen kiképezte az önkénteseket, tanárokat, orvosokat, tisztviselőket, üzletembereket a szakmára. Éva büszkén teszi hozzá, hogy akadt köztük olyan, aki aztán „igazi” egyetemen is diplomázott és azt mondta, a cfati kurzuson, hála az oktató és a hallgatók lelkesedésének, sokkal több mindent lehetett megtanulni.
A múzeumot amúgy ma is jelentős részben önkéntesek működtetik, a Lusztig házaspár, amely a vezetést már átadta a fiúknak, még most is napi 4-5 órát dolgozik itt.
A múzeum egy nagyobb családi házban működik, amit a Szochnuttól kaptak, de mint mondják, egy ötször ekkora épültet is könnyedén meg tudnának tölteni a kelet-európai zsidó élet tárgyi emlékeivel. Mindezt kiegészíti egy archívum és egy igen átgondoltan fejlesztett könyvtár.
A magyarországi zsidó vallási, kulturális, társadalmi élet tisztes keresztmetszetét tekintheti át itt az érdeklődő – akiből, mint mondják – van jócskán. Hitközségekre lebontott komoly adatbázissal rendelkeznek – ami sajnos még nincs fent az interneten – ahol az e vidékről elszármazottak, illetve utódjaik kutathatnak a gyökereik után.



Éva boldogan meséli, hogy nagyon sokaknak tudnak segíteni, akik a saját vagy a családjuk múltját szeretnék megismerni. A leghátborzongatóbb annak az idősebb úrnak a története, aki hosszas vívódás után jött el hozzájuk. Egészen kisgyerekként került Izraelbe, a szülei meghaltak, ő semmire sem emlékezett magyarországi életéről. Egyetlen „emléke” egy fénykép, rajta egy pici fiúcska, ő maga, s a kép hátán egy felirat. „Tomika, Budapest”. Ennyi volt a múltja. De még az édesanyja nevére sem emlékezett.


A szerencsének, a jól képzett munkatársaknak és a gyűjteménynek köszönhetően lépésről lépésre mégis feltárult a múlt. Egy náluk lévő fotó




albumban ráleltek a kép másolatára, onnan kiderült az édesanya neve, s innen már nem volt annyira reménytelen felkutatni, kik voltak a szülei, miként haltak meg a holokauszt idején, s miként mentették ki az árva „Tomikát” Izraelbe.
Persze a legtöbb látogató története nem ennyire szívszorítóan romantikus. Ha valaki arra jár, ne hagyja ki, se a gyűjteményt, se azt, hogy elbeszélgessen a Lusztig házaspárral. M




(Köszönet  Sosanna és Samaj Spitzernek, a beszámoló elkészítéséhez nyújtott segítségükért.)

2016. május 2., hétfő

2016. május 1., vasárnap

Mire jó a Kiút program

Molnár György a Kiút igazgatósági tagja arról, miért lehet jó hálót adni néha hal helyett. A mélyszegénységben élők között is vannak olyanok, akik tudnak és akarnak vállalkozni, milyen jó ha van, aki tud nekik segítséget adni. Interjú a Klubrádióban.


(És bocs a salytóhubáért az elején, de az már így marad)