„Befejezetlen
múlt” ezzel a prófétikus címmel jelent meg 1986-ban egy könyv, amely az akkori
viszonyok között meglehetősen nagy vihart kavart. A „befejezetlen múlt”-ra
utalt, hogy nem akadt állami kiadó – más akkor meg még nem nagyon volt –
amelyik vállalkozott volna arra, hogy megjelentesse, ámde az már azért az új
idők, ha nem is új szele, de fuvallata volt, hogy azt megengedték, hogy a
szerző magánkiadásban kihozhassa azt a hat interjút, amelyet itt összegyűjtött.
Egy 1994-es visszaemlékezése szerint 1984-ben a cenzúra még nem engedte
megjelentetni és 1986-ban is magánkiadásba száműzték. (Rögtön el is fogyott ötvenezer
példányban, ami egy efféle kötetnél igen-igen nagy szám.)
Olyan dologról
volt szó, amelyről még a Kádár korszakban sem nagyon illet a nyilvánosság előtt
beszélni. Mi történt a zsidókkal Magyarországon? Hogyan fordulhatott elő, hogy
abban az országban, ahol a zsidók jelentős része a leginkább asszimilálódott, a
háború legvégén, a német vereség árnyékában, amikor a szovjet hadsereg már a
közvetlen közelben van, a szövetségesek partraszálltak Normandiában,
összegyűjtenek, kifosztanak, elszállítanak sokszázezer embert, akik nagy részét
aztán nagyipari módszerekkel meggyilkolják.
A könyv hat
interjút tartalmaz – Szenes, mint később elmondta, eredetileg az úgynevezett
Auschwitz jegyzőkönyv sorsát kívánta követni. Vagyis azt, hogy az Auschwitzból
megszökött két fogoly, aki hírt hozott a halálgyárról, jegyzőkönyvét – vagyis a
hírt, milyen sors vár a marhavagonokba zsúfolt emberekre - miként ismerték,
ismerhették meg azok, aki talán tehettek volna valamit a tömeggyilkosság ellen.
Kibővült ez a keresztény egyházak felelősségével – amelyik a kész kötetnek
hangsúlyos része lett.
Olyanokkal
beszélt Szenes, akik közel álltak, vagy valamiképpen részesei voltak az
eseménynek. A nyolcvanas években már maguk sem fiatalok, mondhatni az utolsó
pillanatokban adták tovább, amit ők tudtak.
Az elbeszélt
történelem, az oral history a múlt feltárásának egy fontos eszköze. Nyilván az
elhangzottakat kritikával kell fogadni és összevetni más forrásokkal is, éppen
úgy ahogy az írott dokumentumokban szereplő dolgokat is.
Ráadásul a műfaj
itt interjú, egy gyakorló és igen alaposan felkészült újságíró beszélgetései,
nem történelemkönyv ez egyszerűen, hanem fontos eszmecsere, amelyből nemcsak
valamivel többet tudhatunk meg a múltról, de elgondolkozhatunk a politikusi,
emberi felelősségen – azon, hogy miként fajulhatnak el a dolgok egy magát
kulturáltnak és kereszténynek tartó országban – odáig, amit ma holocaustnak
nevezünk.
A könyvben nem a túlélők
beszélnek, hanem a keresztény egyházak korabeli vezetőinek munkatársai, a
jegyzőkönyv fordítója és a jegyzőkönyv “küldöncei”, és egyháztörténészek: Éliás
József református lelkész a zsidókon is segítő protestáns Jó Pásztor misszió
egyik vezetője, Küllői-Rhorer Lászlóné fordító, dr. Zakar András katolikus pap
Serédi Jusztinián prímás titkára, Török
Sándor író, aki a kikeresztelkedett zsidókat képviselte a zsidó tanácsban,
Hetényi Varga Károly egyháztörténész, aki igen sokat foglalkozott a keresztény
egyházak embermentő tevékenységével és felelősségével, és dr. Kis György
katolikus plébános, a keresztény-zsidó párbeszéd elszánt híve.
A maga korában
viszonylag kevés méltatás jelent meg a könyvről – alaposabb dolgozat 1986-ban
csak a a relative szabadabb Magyarország című hetilapban látott napvilágot, a
szerző Gárdos Miklós, maga is holocaust túlélő. Majsai Tamás írt róla a
Kritikában – ahol korábban pár részlet már megjelent a kötetbe rendezett
interjúkból, és Schmidt Mária írt egy összefoglalót a Magyar Nemzet
könyvismertető rovatába. A Népszabadságban F. R. monogrammal idéztek pár
részletet a kötetből.
Pedig Szenes
Sándor végülis a kor megbízható emberének számított, az 1940-es években
munkaszolgálatos, majd 1944 májusában megszökött, hamis papírokkal bujkált,
majd a szakszervezeti ifjúsági mozgalomban vett részt, volt Dachauban, aztán
Augsburg környékén egy táborban, a felszabadulás után kerül a sajtóba. Előbb
az MSZMP központi lapjának a Népszabadságnak a debreceni tudósítóka volt aztán a Népszabadság egyik szerkesztője, a Társadalomtudományi
Közlemények című folyóirat rovatvezetője volt, s e folyóirat az MSZMP KB
Társadalomtudományi Intézetének a kiadásában jelent meg. Ahogy abban a korban
mondták „megbízható káder”. Talán ez a „hátszél” tette lehetővé, hogy
egyáltalán a könyv megjelenjen.
De úgy tűnik,
ez is kevés volt ahhoz, hogy a többi, tucatnyi a nyolcvanas évek elején készült interjú is
megjelenhessen.
Szenes Sándor
ugyanis nem csak ezt a hatot készítette, amelyik a kötetben van. Sokakkal
másokkal is beszélt, köztük a magyarországi cionista ellenállás tagjaival,
túlélőkkel és őket segítőkkel, a korszakot kutató történészekkel,
embermentőkkel.
Alapos, hosszú
interjúkat hozott össze, nagy szakmai felkészültséggel, célirányosan,
ugyanakkor hagyva az interjúalanyokat beszélni, elmondani a saját verziójukat.
Kérdéseivel segítette felidézni nekik az akkor már jó negyven éves eseményeket.
Igazán alapos munkát végzett.
Ami – mai
tudásunk szerint – soha nem jutott el a nagyközönségig.
Az okokat nem
tudjuk.
Csak azt, hogy a közelmúltban az interjúk még fellelhetőek voltak, gondosan legépelve – már csak egy kiadó kellene, amelyik megszerzi a jogokat – ez sem feltétlenül olyan egyszerű - összerakja a könyvet, jegyzetekkel látja el – alapvető történelmi forrás lehetne. Kár lenne elveszni hagyni.
Csak azt, hogy a közelmúltban az interjúk még fellelhetőek voltak, gondosan legépelve – már csak egy kiadó kellene, amelyik megszerzi a jogokat – ez sem feltétlenül olyan egyszerű - összerakja a könyvet, jegyzetekkel látja el – alapvető történelmi forrás lehetne. Kár lenne elveszni hagyni.
Ajánlgattam
egy két kiadónak az anyagot, az az igazság, hogy eddig még senki sem kapott rá.
Hátha most itt kedvet kap hozzá valaki.
S azért is
gondoltam, hogy megosztom legalább a Pesti Sólet olvasóival ( e cikke redetileg ott jelent meg) ezt a történetet,
hogy maradjon valami nyoma ennek az anyagnak. Ne veszhessen el örökre. Talán
egy jobb korban valaki ráérez, milyen alapvető fontosságúak ezek a
visszaemlékezések és segít abban, hogy a nagyközönség elé kerüljenek ezek az
interjúk – nagyrészt olyan emberekkel, akiket már nincs
módunk újra megkérdezni arról, mi történt.