Pater Jozef Lexmann sokakat rejtett el a templom alatti kriptában
„Pilóta lett
a kassai dominikánus perjel” tudósít egy 1936-os újságcikk, s már ez sejteti,
hogy egy nem mindennapi figurával van dolgunk.
Jozef Lexmann, aki szerzetesként veszi fel a Mikulas
nevet,1899-ben született a Trencsény megyei Bobot településen. Édesapja kovács,
édesanyja 8 gyereket nevelt fel, akik közül ketten szerzetesek, ketten apácák
lettek.
Jozef Budapesten a dominikánusoknál kezdte
tanulmányait – minden valószínűség szerint tökéletesen tudott magyarul – majd
Grazban és Bécsben folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait. 1923-ban
avatták pappá.
Kassára került, ahol nagyon aktívan tanított, vett
részt a pasztorációs munkába. De a gyakorlati dolgokból is kivette a részét,
jelentős szerepen volt a dominikánusok területén lévő élelmiszerpiac korszerűsítésében
és alapítója a Veritas nevű kulturális centrumnak, amit a dominikánus templom
mellett hoztak létre. Később, részben ebben az épületben bújtatja az általa
menekített személyeket, főként zsidókat.
A papok közül az elsők között tanult meg vezetni és
a munkanélkülieknek sofőr iskolát is szervezett. És ami aztán a korban
különösen meglepő volt, ahogy idéztük
már letette a pilótavizsgát is.
Közvetlenül a háború előtt került Prágába. Cseh- és
Morvaország megszállása után németellenes szentbeszédeket tartott, ezért el
kellett hagynia Prágát. Hogy megmentsék a németek bosszúja elől Magyarországra
„száműzték” Sopronba, illetve Vasvárra került. Utalnak dokumentumok arra, hogy
itt sem vált a mind szélsőjobbra tolódó rendszer hívévé, bár szentbeszédei
elvesztek mára – amelyekből talán pontosabban rekonstruálni lehetne gondolatait.
Itt sem maradt sokáig. Még mielőtt a front odaért volna, visszahívták
Kassára. (ezt bizonyítja többek között az először a Pesti Sóletban publikált levelezőlap,
amit a vasvári dominikánus levéltárban találtunk.)
Kassára tehát 1944 késő őszén, a magyar nyilas
hatalomátvétel után érkezett. És hamar felismerte, hogy nagyon sok ember, alapvetően
zsidók, élete került közvetlen veszélybe. Ezért a dominikánus templom alatti
kriptában egy rejtekhelyet alakított ki, megtisztítva az emberi csontoktól,
bevezette az áramot, megoldotta szellőztetés problémáját. Ha éppen nem volt ott
más, akkor a Veritas kultúrházban lehettek a menekülők, itt használhatták a
mosdót és a WC-t, kinyújtózkodhattak. Csak rendezvények idején kellett
visszabújniuk a kriptába. Zsidók, kommunisták vagy éppen szlovákok – akiket a
nyilasok el akartak pusztítani. A Veritas valódi kultúrotthonnak készült, de a
menekültek rejtegetésére is kitűnő szolgálatot tett.
Lexmann az életét kockáztatta az akcióval, hiszen ha
lebuknak, őt is kivégzik. Ráadásul nemcsak a kriptában kellett élhető (!) körülményeket teremtenie,
de meg kellett szerveznie a nagyjából húsz ember mindennapi ellátását is, úgy,
hogy ne derüljön ki, mit is tesz. (A kor drámája: élni, túlélni – csak a
halottak birodalmában a kriptában lehet.)
A dominikánus rend ma ott élő szerzetesei – akik
különösen büszkék bátor elődjükre – úgy tartják, azért volt képes a gyakorlati
problémákat is megoldani, mert igen komoly műszaki-gyakorlati érzékkel
rendelkezett. És ami ennél is fontosabb, bátor volt, aki időnként saját
rendtársai ellenében is tudta, hogy mit kell cselekednie.
Akadnak arra utaló dokumentumok, hogy például magyar
rendtársai között lehetett olyan, aki nem nézte jó szemmel tevékenységét.
Egy rendtársa így írt:
„Kassán állandóan az a rémhír terjed, hogy
Páter Provinciális Miklós Atyát Kassára akarja helyezni )…)nemzetvédelmi
szempontból is vállalnom kellene, hogy most ne kerülhessen ide olyan egyén aki
magyar szempontból veszélyt jelent egy határvárosban. Maradjon ő csak ott, ahol
tót propagandájával senkinek sem árthat, legfeljebb magának…”
A visszaemlékezések szerint körülbelül húsz ember
életét mentette így meg Lexmann. Nem mindenkinek a nevét tudjuk – próbáltak
arra vigyázni, hogy a rejtőzködők is minél kevesebbet tudjanak meg a másikról,
hogy lebukás esetén még véletlenül se tudják egymást beárulni. Akiket biztosan
ismerünk. Dr. Štefan Kaifer, Professor Jozef , Výrostko, Vojtech és fia Šebastián, Ing. Edmund Szenes és fia, Ján,
Rácz Olivér – akinek a fiával mi is beszéltünk többször, Herczog ls Gejza
Jaschko.
Bár
megmentettjei között akadtak, akik miden valószínűség szerint relatíve magas
tisztségekhez jutottak az új Csehszlovákiában, a háború után továbbra is
lelkesen a katolikus életet szervező Lexmann ellen vizsgálatok indultak 1948
elején, vizsgálati fogságba is került Pozsonyban, a vádak között szerepelt az
akkoriban szokásos: amerikai ügynök.
De azt is a rovására írhatták, hogy részese lehetett
egy hazafias mozgalomnak a Rogina-nak (Család).
1950 április közepén Csehszlovákiában is elfoglalták
fegyveresekkel a szerzetesrendeket, s Lexmannt is letartóztatták ismét. Egy
táborba deportálták, s ott is halt meg az az ember, aki néhány éve még maga
mentett másokat. Alig múlt ötven éves.
Ma emléktáblája a Veritas falán látható. Családja és
rendtársai szeretnék elérni, hogy megkapja a Világ Igaza kitüntetést, de eddigi
próbálkozásaik nem jártak sikerrel. Érthetetlen okokból a Yad Vashem az alapos,
jól dokumentált, angol nyelvű anyagra érdemben sosem reagált.
A hős dominikánus történetét
részletesen megírta Salamon Pál történész, levéltáros.
Mikulas Jozef Lexmann születésének 120 évfordulóját nemrég ünnepelhettük. Január 19-én családja, tisztelői emlékeznek rá Kassán.
(Pesti Sólet, 2019. február.)
