A festő és kora
A mi festőnk általában kint ült egy árnyékos passzázsban és leginkább turistákat rajzolt. Portrékat, és kettős portrékat – nem túl sok pénzért. Egyszer egy pár elhívta egy aktra, az valamivel többet hozott a konyhára. Felvetették, hogy esetleg egy pornográf sorozatra is szükségük lenne, nem lennének hálátlanok. Festőnk hát újra elővette az anatómiai atlaszt, vázlatokat skiccelt föl, sőt Zichy Mihály nevezetes albumát is átnyálazta, hogy jól tudjon majd teljesíteni, ha eljön az ideje.
Persze nem jött. A párocska felszívódott, bár egy tréfás kollégája szerint inkább csak áttértek a fotográfiára. Az egyszerűbb, olcsóbb – a fene vigye el ezt a nagy modernitást.
Így hát a mi festőnk minden nap egyre reménytelenebbül öltötte magára a kockás zakóját, s ment teljesen egyforma turistafejeket rajzolni. Mert arra az antropológiai tényre már régen rájött, hogy minden turista, legyen kicsi vagy nagy, kövér vagy sovány, fekete vagy fehér, teljesen ugyanolyan. De hát az üzlet az üzlet. Igaz, miközben a kapásra várt fejében színek kavarogtak, merész formák, furcsa pespektívák, meghökkentő alakok. Olyasmi képek, amelyeket ha papírba önt, a világ bármely nagy kiállítóterme a falra akasztaná – boldogan. Csakhát ehhez idő kellene – és este már, amikor összefutnak a szeme előtt a rémisztő turistafejek, már nem bírt ecsetet venni a kezébe.
Amikor a torz turistapofákat rajzolta, magában tovább szinezte az ő igazi nagy képét. Amit majd nem szomorúan, hanem örömtől repesve alkot majd meg. Azok a napok majd igazi ünnepnek számítanak. Amikor tiszta gatyát és zoknit húz, és a legszebb ünnepi ruháját veszi fel – mert igazi képet csak így lehet csinálni. A magnóból majd Mozart szól, mit szól, dübörög majd. S az arra járóknak földbe gyökeredzik a lába amit a vászonra pillantanak.
Mondanunk sem kell, hogy teltek múltak a hónapok, de Mozartra nem lett szükség.
Ám egy szép napon egy virágmintás, széles ujjú pólót viselő lány kért magáról egy csinos portrét. Mikor megkapta a szokásos egyenképet, nagyot füttyentet. Aztán elhívta egy közeli kávézóba a „Mestert”, ahogy szólította festőnket és elárulta neki, hogy ő egy gazdag arab sejk megbízásából van itt és tehetséges alkotókat kell toboroznia. Egy hatalmas nagy katedrális méretű szobát kell úgy kdiszíteni a sejk egyik palotájába, hogy a többi sejk elsápadjon az irigységtől, ha meglátja. Nem lesz hálátlan Abu – ne izguljon.
A mi festőnknek felcsillant a szeme. Becsomagolta legjobb ruháit, no meg a Mozart cd-t. Másnap beszállt a fekete Rolls- Royce-ba, ami a repülőtérre vitte, ott bekászálódott a nagy magángépbe, ami rögtön a palota mellett landolt. Abu sejk lelkesen köszöntötte, büszke rá, hogy a jövő egy ily tehetségét szerezhette meg, mondta. Aztán bevezették a csillogó palota legnagyobb termébe, s fesőnk dolgozni kezdett.
Harminchárom hét után készült el. Abu meghívta az avatásra a környék összes sejkjét, szultánját és kényurát. Óriási fehér lepel borította a falat. Még a légyzümmögés is hallatszott, amikor lerántotta a leplet a gazda – s az elhűlt közönség 15 teljesen egyforma fejet látott egymás mellett a freskón.
Azóta a mi mesterünk a legkeresettebb művész az országban, aki ad magára, csak nála rendel teljesen egyforma turistafejeket.
Dési János