Focilabda kapedliből

Nagyszőllős jellegzetes kárpátaljai posztszovjet városka. Nyomokban még felsejlik a hajdani monarchia viszonylagos jóléte. De a szovjet idők jegyei még messze nem tűntek el, miközben már láthatóak az új idők új építményei is, a szép kávézók, egy-két normális vendéglő, tisztes üzlet – s közte mindaz, ami a szovjet idők igénytelenségét, szegénységét jelentette.

Nagyszőllősön a XVIII. századtól már biztosan élnek zsidók. Szépen gyarapodó, erős közösség volt. Híres haszid rabbik, később sok cionista szervezet. Egyre bővülő intézményhálózat, viszonylagos biztonság jó ideig. Épülő zsinagógák. Az I. világháború után megtelepedik itt és munkát kapnak Galiciából menekülő zsidók, vagy olyan zsidó hadifoglyok, akik itt reméltek biztonságot, munkát, ellátást. Köztük a híres rabbi Hajim Horowitz, akit majd a magyar hatóságok közreműködésével ölnek meg családjával együtt 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban.

A negyvenes évek legelején a város lakóinak bő harmada, több mint 4 ezer ember, tartozik a zsidó közösséghez. A húszas években a 36 tagú városi tanács 11 tagja a Zsidó Nemzeti Párt küldötte, még az egyik polgármester-helyettest is ők adják. De hát ez a demokratikus Csehszlovákia ideje.

A bécsi döntés után a város Magyarországhoz kerül, s ezzel vége az itteni zsidó életnek. Előbb a jogfosztások, sokaknak a halál Kamenyec-Podolszkijban. A többieknek előbb a kifosztás – majd a gettóbagyűjtés, Auschwitz – ahol szinte mindenkit megölnek. A magyar királyi csendőrség és a hivatali apparátus brutális közreműködésével ér véget többé-kevésbé a zsidóság története itt.

Szombat délelőtt van, kedvesen süt a nap. Nekivágok a megmaradt kis utcáknak, ott ahol egykor a gettót berendezték. Akad egy emléktábla, amely a gettót idézi. Sokféle emlékmű van itt, a főtéren a legutóbbi háborúk áldozatainak az emlékműve, az afganisztáni harcoktól a legutóbbi ukrán-orosz háborúig.

A sarkon egy szovjet időket idéző boltocska, üres pultokkal ásítozik – mellette egy másik üzlet, amely még Bécsben is megállná a helyét. A vásárlók az előbbiben nézegetik az üres húsoskampót és a másodlagos frissességű felvágottat – úgy látszik a megszokás nagy úr.

Kicsit beljebb megyek és akkor ugrik elém egy szépen rendberakott épület, nyilvánvaló, hogy a zsinagóga. Megállok a kerítésnél, jobb kezemmel rázogatom a kilincset, zárva. A ballal kapedli után kutatok, hátha szükség lesz rá.

És ekkor látom, hogy jön kifelé egy úr, kapedlival a fején.

-          Git sabesz – köszönök neki.

-          Git sabesz – felel és várakozóan néz.

Eddig egyszerűn ment, de hogyan tovább? Errefelé elég nagy a nyelvi kavarodás. A legegyszerűbb utat választom:

-          Jó szombatot hát, beenged?

Nem is különösebben lepődik meg, nyitja a kaput és tessékel befelé. Ő itt a rasekol, Weiss Miklós úr. Büszkén mutatja, hogy részben magyar állami segítséggel elkezdték az épület felújítását. A szovjet időkben tornateremnek használták és igyekeztek minden olyasmit eltüntetni az 1874-ben felavatott épületről, amely emlékeztetett egykori használóikra, az itteni zsidókra.

A tető készen van, a vízelvezetést megoldották – de bent ma csak a csupasz téglafalak állnak. Mi tagadás, a pucérra vetkeztetett fal, az ablakokon betörő fény egészen különös hangulatot teremt. A pusztulásét és a feltámadásét egyszerre. Vagy legalábbis a reményét. Hiszen kérdés, honnan lesz pénz a folytatásra és az sem egyértelmű még, ki finanszírozza a további munkálatokat. A háborúban álló Ukrajnának belátható időn belül erre nem lesz pénze, a magyar állam már beszállt, s bár a Kárpátaljáról elszármazott zsidóknak például Izraelben is van csoportja, olyan kevesen élték túl a holocaustot, hogy nem sokan akadnak, akik segíteni tudnak.

Mindenesetre, jobb a helyzet, mint amikor tornaterem működött itt, ráadásul azzal, hogy a tető készen van már, megállították a további pusztítást.

A zsidó motívumokat részben régi képek alapján próbálják helyreállítani, részben a miniszobrairól ismert Kolodkó Mihály szobrászművész segítségével igyekeznek restaurálni.

Weiss meséli, hogy amikor kiemelték az ablak-keretet, akkor egy résben szalmával kitömve két labdává egybegyúrt kapedlit találtak. Minden valószínűség szerint a negyvennégy tavaszán a gettóból ide összegyűjtött gyerekek játszhattak ezzel – életükben utoljára – s miután már semmijük nem maradt, így készítettek labdát maguknak. Aztán, amikor elvitték őket, utolsó kincsüket eldughatták – talán ők még bíztak benne, hogy visszajönnek.

Megyünk fel a lépcsőn, egy kis szobában ketten imádkoznak – orosz anyanyelvű zsidók, akik itt kötöttek ki. Az egykor itt élőket megölték, a visszajött maradék a háború után vándoroltak ki, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években. Az utolsó zsidók, ahogy a magyarok,  most mennek el – de az élet nem áll meg. S ha a minjen még nincs is meg, lehet, hogy egyszer feltámad még az élet a nagyszőllősi zsinagógában.

(Pesti Sólet, 2020 augusztus)

Madridi piacon

A madridi piacra szaladtunk ki éppen.

Az iskolacsendőr dárdája

 Az új iskolacsendőr nem veszélytelen fegyver. Bizonyos klasszikusoktól tudjuk – mi, akik minimum érettségiztünk -, hogy ha egy színpadon puska van, az előbb-utóbb el szokott sülni.

Ha egy iskolában megjelenik az iskolacsendőr, akkor ott előbb utóbb lesz gumibotozás, kis bilincselés, talán még könnygázfújás is. Különben minek? Ha iskolacsendőrünknek egyetlen dolga az marad, hogy a nehezen nevelhető, több gondosságot igénylő, agresszív környezetben felnővő gyerekeknek megfújja a tejbegrízét, hogy ne égesse meg a száját vele, akkor előbb utóbb nyilván tetovált pedagógusokat fognak alkalmazni. Vagy jólelkű, kötényes, teltkarcsú konyhásnéniket.

Az iskolacsendőr nem teljesen új találmány. Nem szeretném felesleges ismeretekkel terhelni a szegény új csendőrök fejét, ugyanis, amit most szóba hozok, azt nekik, akiknek nyolc elemi az előírás, nem is kell tudniuk. Ugyanis érettségi anyag, a gimnáziumnak is inkább az utolsó évében kerül elő, hacsak néhány kitűnő Wass Albert és Tormay Cecile ki nem szorította.

Kosztolányi Aurelius című novellája ugyanis a korai iskolacsendőrség veszélyeire hívja föl a maga művészi eszközeivel a figyelmet. Arra, hogy az efféle felfegyverzett fickók mekkora bajt tudnak okozni.

A történet röviden annyi, hogy Marcus Aurelius császárnál megjelenik egy barátja, aki elpanaszolja, hogy eltűnt a 14 éves fia, Avidus, a császár legyen szíves megkeresni és hazajuttatni. Marcus Aurelius hívatja az őrparancsnokot és a centurio elmondja, hogy késő este a Capitolium környékén gyerekek játszottak, szaladgáltak és viccből azt kiabálták Avidusnak, hogy tolvaj, tolvaj. Megjelent az őrség (korának iskolacsendőre) és elkapta a fiúcska grabancát. Aki persze kiabált, hogy ő nem csinált semmi rosszat, eresszék el, talán még rugdosott is – nem szokott hozzá, hogy így bánnak vele.

Sextus, a felfegyverzett iskolacsendőr pedig dárdájával agyonütötte – ugyanis ennél bonyolultabb pedagógiai módszereket nem ismert. Egyszerű katonaember volt, a rendszer egyik szürke oszlopa. Nem véletlenül nem pedagógusnak tanult, mert akkor beírt volna az ellenőrzőjébe (volt a római korban vajon ellenőrző, és ha igen, hány napot igazolhatott a szülő?) vagy elmagyarázta volna neki, hogy nem kiabálunk, nem játszunk, mert itt a rend, csend, fegyelem országát építjük – ahogy a római alaptanterv is írja.

Mondják, akinek kalapácsa van, mindent szögnek lát. Akinek dárdája van, az leszúrandó ellenséget, akinek gumibotja és bilincse, az előbb utóbb keres magának egy bilincselésre alkalmas alanyt. Hadd tanuljon az a gyerek az életnek.

Sokan felháborodnak most azon, hogy elég a nyolc általános is egy iskolacsendőrnek, miközben a fizetésük több lesz, mint egy kezdő tanáré. Valóban, ez nem helyes. Be lehetne vezetni a teljesítménybért. Mondjuk az alsósok elverése kevesebbet érjen, mint a felsősöké. Eldöntendő. Hogy a lányok veréséért kapjon-e annyit, mint a fiúkért? És vajon a szülők elnáspángolása plusszpontot ér-e.

Tehát, a harmadik á-t kétszer kelljen végigvernie, hogy annyi pénzt kapjon érte, mint a nyolcadik b-ért.

Természetesen lehet még finomítani a tételeken, túlkoros móresre tanítása – prémium feltétel. Nagy kérdés, hogy összebilincselt kezű, földre lenyomott ötödikes nyakára térdepelünk-e vagy sem.

Nyilván ez majd azon az egy hónapos tanfolyamon kiderül, amit tartanak nekik.

Mi már megszereztük a tanfolyam anyagát, ezért elárulhatjuk, hogy az első héten a gumibot helyes használatát tanulják majd meg, amelynek egyik fontos pontja, hogy lehetőleg ne hagyjanak látható külsérelmi nyomokat a kedves tanítványon. Ha mégis, sebaj, úgysem szabad nyilatkozniuk. Újságíró felrúgása – Lovagkereszt-gyanús ténykedés.

És ismerjük el, vannak valóban nehezebb gyermekek, vehemensebb szülők, akikkel a kommunikáció egyetlen módja a nyers erő bevetése lehet. Nem mindenki ért a szóból, mit tegyünk. Viszont jobb megelőzni az ilyen helyzeteket – ez közismert. Ezért a rossz szociális helyzetben lévő környékeken működő iskolák esetében, ahol feltételezhető, hogy sok az agresszív, a bunkó, a tahó gyerek és szülő a rendelet egy alpontja szerint, kis kínzókamra építhető. A prevenciónál nincs jobb – ezt a nyolc elemis, egy hónapos tanfolyamon kiképzett is tudhatja. Randevú a vasszűzzel és máris hátratett kézzel ülnek majd a kis lurkók a plebános úr óráján. Ezekben a kis kínzókamrákban lesz majd kaloda, deres, spanyolcsizma, ujjszorító és a felsőbb éves fiataloknál a here áramozása is engedélyezve lesz – persze ezt már csak a fizikatanár felügyelet alatt – nehogy bajt okozzanak elektronikában járatlan csendőreink.

Egyes helyeken lehetőséget adnak majd a tizedelésre is. Végülis rendnek kell lenni. Mondjuk a nyolcadik c-sek közül - akik hát legalább mi ne tagadjuk, túlkorosak, sokszor bukottak - valaki rossz fát tesz a tűzre, akkor az iskolacsendőr az udvarra levezényli az egész iskolát. Négyzetbe állítja a fiatalokat a tanulság végett. Középre kerül a bűnös osztály, Addigra megérkezik a riadóautó is, mert erősítést hívni is joga az iskolacsendőrnek, és minden tizedik gyereknek elveszik az ellenőrzőjét és beírják, hogy magatartás, szorgalom: 1.

Esetleg utána az erre kiválasztott, vagy önként jelentkező iskolatársak el is náspángolhatják őket – hiszen, mint említettük, az iskola az életre készít föl.

És ha visszajön a digitális oktatás esetleg megint, az iskolacsendőr kiszáll lakásra és ott tartja majd fent a rendet. Ellenőrzi a házikönyvtárat és a nála lévő index alapján elkobozza a tiltott irodalmat.

Persze ne legyünk teljesen igazságtalanok. A vitéz Gömbös Gyula Iskolacsendőr Zászlóaljnak minden valószínűség szerint lesznek, lelkiismeretes, emberséges tagjai is. Már miért ne lennének? Ők azok, akik elbújtatják majd a rossz nebulót, akit keresnek már a vonalzóval felfegyverzett pedagógusok, hogy néhány körmöst adjanak neki. Vagy megosztják a cafetériában kapott szerény uzsonnájukat azzal a kölökkel, akit azért utaltak eléjük, mert gyomrának hangos korgása zavarta a többieket a hittanórán.

Szóval, ne adjuk fel a reményt. Az élet bonyolult.

(Hócipő, 2020,  július 29.)