A zsidók elleni jogfosztás-sorozatnak egy mára már nagyjából
elfeledett állomásához érkezett a Horthy korszak 1942 nyarán. A Kállay-kormány ekkor
fogadtatta el az 1942. évi VIII. törvénycikket, amely kivette a zsidó vallási
felekezetet a bevett egyházak sorából.
 |
| Kállay Miklós felvonul/Fortepan fotó |
Túl volt már ekkor az ország régen Európa első
zsidótörvényén, a numerus clausus-on, vagyis azon a szabályon, amely megszüntette
a zsidók jogegyenlőségét azzal, hogy ravasz módon korlátozta számukat a
felsőoktatási intézményekben. Aztán 1938-tól sorban jöttek az „igazi”
zsidótörvények, jogkorlátozó, jogfosztó szabályok. 1941-ben fogadták el az
úgynevezett faji törvényt, amely nemcsak megtiltotta a zsidóknak minősített
személyek házasságát „nem zsidókkal”, de – jobb szó híján használjuk most ezt a
szót – faji alapon határozta meg, ki számít zsidónak.
Az 1942 tavaszán hatalomra került Kállay-kormány
kétségtelenül kereste a kapcsolatot a szövetséges hatalmakkal, ugyanakkor a németekkel
sem mert ujjat húzni. Ingadozott, ahogy akkor mondták: Kállay kettőst járt.
Ugyanakkor, a törvényhozásban, az igazgatási apparátusban, a hadseregben és a
sajtó jelentős részében felbátorodtak és erősödtek az antiszemita hangok. A
munkaszolgálatra kötelezett zsidó férfiakat számtalan atrocitás érte.
A zsidó vallás recepcióját megszüntető törvény, ha úgy
tetszik, közel sem járt közvetlenül olyan tragikus következményekkel, mint más
zsidóellenes rendelkezések. Ugyanakkor jól beilleszkedik abba a sorba, amely a
zsidók teljes jogfosztásához, kirablásához, összegyűjtéséhez, deportálásához,
majd megöléséhez vezetett.
Miközben a zsidók jelentős része még ekkor is – sőt még két
évvel később is – bízott a magyar állam lovagiasságában, abban, hogy ha ők
hűséges polgárai az országnak, akkor az is megvédi majd őket, a viharfelhők
gyorsan gyülekeztek.
Az egymást követő jogfosztó intézkedések, a megkülönböztetés
azt mutatta a népnek, hogy a zsidókat ki lehet lökni a társadalomból, őket már
nem védi a törvény, hanem üldözi, velük már bármit meg lehet tenni.
Sokszor előkerül, hogy a zsidótörvényeket azért kellett
meghozni, hogy kifogják a szelet a nyilasok és a nácik vitorlájából. Kétségtelen
Kállay nem engedte, hogy sárga csillag viselésére kötelezzék a zsidókat és a
deportálások német követelésének is ellenállt. Dehát sokat mindez nem ért. A
sorra megszavazott, elfogadott rendeletek mind-mind hozzájárultak,
előkészítették a zsidók végzetét.
A magyar történelem szebb lapjaira tartozik, hogy a
kiegyezés után nem sokkal elfogadták a zsidók polgári és politikai
egyenjogúságát biztosító jogszabályt (1867. XVII. tc.), amely megnyitotta az
utat a zsidók társadalmi felemelkedése előtt. Jellemző a kor hangulatára, hogy a jogszabályt
a képviselőház egyhangúan fogadta el és a főrendiházban is csak 4 ellenszavazat
akadt.
Ezek után neves zsidó és nem zsidó közéleti emberek komoly
akciót indítottak, hogy ne csak mint egyének, hanem, mint vallási közösség is
egyenjogúvá válhassanak a zsidók. Vázsonyi Vilmos, Lőw Imánuel, Mezei Ferenc és
Mezei Ernő, Márkus Dezső neve fémjelezte többek között ezt az akciót. Ebben a
korban a keresztény, különösen a katolikus egyház, előjogokat élvezett, és nem
kevesen akadtak, akik szerették volna ezeket megőrizni. Ám mind nyilvánvalóbbá
vált, hogy egy polgári, fejlődő államot nem tarthat a feudális klérus a
fogságában.
1892 elején a pesti hitközség dísztermében fogadták el azt a
határozatot, amelyben a zsidó vallás teljes egyenjogúsítását kérték.
A polgári Wekerle kormány idején sorban születtek a modern
egyházpolitikai jogszabályok, s ha nem is viták, összetűzések nélkül, de végülis
1895. októberében elfogadták az 1895. évi XLII. törvénycikket, amely a zsidó
vallás recepcióját jelentette. Vagyis a zsidó felekezetek a „bevett egyház” kategóriájába
kerültek, a nagy keresztény egyházakkal együtt. Vagyis ezeket a felekezeteket
az állam az oltalmába vette, tagjainak szabad vallásgyakorlást biztosított,
engedélyezte, sőt gyakran támogatta, szociális- és tanintézményeit.
Önkormányzati jogokat adott nekik, belső működésüket nem háborgatta.
Nos, a Kállay-kormány ezt vonta vissza, amikor az izraelita
felekezetet az „elismert” kategóriába lökte. (Kétségtelenül, volt ennél
rosszabb is. A „tűrtek” csoportja, amelyek tagjai folyamatos hatósági zaklatásokat
kellett, hogy elszenvedjenek, főként a kisebb szekták kerültek oda.)
Az „elismert” vallásfelekezetek jóval kevesebb joggal
rendelkeztek és sokkal szigorúbb állami felügyelet alá kerültek, mint a
„bevettek”. Korlátozták ingatlanszerzési képességeiket – a zsidó felekezeteknek
ekkorra már és ekkor még – komoly vagyona volt. Jóval nehezebb volt és állami
akarattól függött, hogy egyházközséget hozzanak létre. Szociális- és oktatási
intézmények többé nem kaphattak állai támogatást. A jogszabály azt is leszögezte,
hogy más felekezet tagja nem térhet át a zsidó hitre. (Az ún. harmadik
zsidótörvény nem sokkal korábban már kimondta, hogy zsidó és nem zsidó nem
házasodhat, sőt ez sok év börtönnel fenyegetett bűncselekménnyé vált – ahogy szexuális
kapcsolatot sem létesíthettek zsidók és nem zsidók. S ezzel legújabb szabállyal
egy utolsó kiskapu is bezáródott.
A Horthy kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök által
aláírt törvény szimbolikus is volt – fontos lépés a teljes kitaszítás felé.
A cenzúrától sújtott korabeli zsidó sajtó azt hangsúlyozta,
hogy mindez semmit sem változtat azon, hogy a zsidó hit szabályait meg lehet és
kell tartani továbbra is, ugyanakkor elismerte, hogy mindez nehezíti a
felekezet kulturális és szociális életét
A „bevett” egyházak vezetői nem különösebbentiltakoztak és
nem fejezték ki szolidaritásukat – és ezek után mondani sem kell, hogy például
politikai kapcsolataikat, főpapjaik felsőházi tagságát sem használták ki arra,
hogy fellépjenek addigi „bevett” egyházi társuk mellett.
Az ország megállíthatatlanul sodródott a tömeggyilkosság
felé.
(Pesti Sólet, 2019, augusztus)
