Magyar szemtanúk Londonban

London központjában, alig egy macskairamodásnyira a nevezetes Piccadilly Circustól, a Royal Academy of Arts elegáns termeiben látható még október másodikáig az a reprezentatív kiállítás, amely a magyar fotóművészet jeleseit mutatja be. Szemtanú: magyar fotográfia a huszadik században a címe tárlatnak. És persze a világszerte közismert fotósokkal csábítanak a városszerte kihelyezett óriásplakátok. Brassai, Robert Capa, Andre Kertész, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi.

Szerencsére még ennél is jóval szélesebb a kínálat. Kezdve Balogh Rudolftól vagy Vadas Ernőtől és a magyaros stiltől, a szociofotós Esher Károlyon át egészen a maiakig, hiszen például Bánkuti András, Féner Tamás, Korniss Péter, Kerekes Gábor, Benkő Imre, Fejes László képeiből is látható válogatás.

A magyar fotográfiát bemutató összeállítás egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a világhíressé vált művészekből senki sem maradt Magyarországon, többségük nem is önként ment el, hanem kényszerült elhagyni szülőhazáját. Minderre persze magyarázat a magyar történelem viharos menete – a kiállításon manapság már szokatlanul korrekt módon foglalják össze a változó esem

ényeket.

(És még egy fontos dolog. A londoni Royal Academy of Arts termeiben kiállítottak közül legalább hárman iskolatársaim voltak – persze sok-sok évtized különbséggel – az egykori Barcsay, ma Madách Imre gimnáziumban. A Capa testvérek, Robert és Cornell, valamint Féner Tamás.)

Egy átlagos, napsütötte kora délután, annyian nézelődnek itt, hogy bizony várni kell, amíg továbbléphetsz a

következő fotóig. Így van idő hallgatódzni, s ebből a nem reprezentatív adatfelvételből az derül ki, a többség helybéli, különösebb köze Magyarországhoz nincs.

Próbáljuk hát ilyen szemmel nézni az összeállítást. Hogy mit mond mindazoknak ez, akiknek egy távoli ország alkotóinak képeit gyűjtötték össze.

A fotók egy jelentős része – főleg a Brassai, Capa, Kertesz, Moholy-Nagy, Munkácsi csapaté – mindenképpen nemzetközi. Nem is Magyarországon készültek, szerzőik nemzetiségéről legfeljebb a képaláírás árulkodik. Mind az öten megújítói voltak saját műfajuknak, olyasmit hoztak létre, amit sok évtized multával is megmaradt. Capa háborús képeit valószínűleg mindenki látta már, Kertész kiállításai nagy sikerrel járják be a világot – figyelem, közeleg Magyarország felé -, Moholy-Nagy több műfajban is jelentős és Munkácsi zsenialitását lassan saját hazájában is kezdik felismerni.

Aztán ott lógnak a falon a Balogh Rudolf féle alkotások, mint amin az alföldi pásztor, csibukolva nagy subájába burkolódzva, kutyáival nézi a végtelen magyar rónát. És érdekes megfigyelni, hogy nagyjából ugyanazekben az években készíti el André Kertész a Szatirikus táncos című képét, amelyen egy csinos, nem is feltűnően túlöltözött, ámde gyönyörű hölgy pózol egy sezlonyon. Úgy, hogy valahogy Picasso képei jutnak azonnal eszünkbe, pedig ennek a táncosnőnek nem is a homloka közepén van a szeme. Igaz, ez a kép Párizsban készült.

A pásztor a kutyákkal – nagyon helyes állatok – ma már egy sosem volt világ, idillikus lenyomata és ez még itt Londonban is érződik. Míg Kertész képe olyan, hogy bármelyik képeslap szerkesztője– már ha még maradt ilyen valahol – megnyalná utána mind a tíz ujját.

A kiállított kortárs képeket inkább jellemzi már a szociofotós vonal. A „létező szocializmus” árnyoldalainak megmutatása az első nyilvánosságban sokáig a játékfilmesek és a bátor fotóriporterek privilégiuma maradt.

A kiállításhoz méltó katalógus készült, s jónéhány fotót akár képeslap formátumban is meg lehet vásárolni. Éppen úgy mint a nagyoknál.

A tárlatot Magyarország európai uniós elnöksége alkalmából szervezték – a kevés elnökségi siker egyike tehát ez – és fő szponzora az OTP volt. A képek jelentős részének a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum a tulajdonosa. A kurátorok Colin Ford az angliai Nemzeti Méfia Múzeum alapító igazgatója, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és Sarah Leah a házigazda Royal Academy of Arts képviselője voltak.

(Szemtanú, magyar fotográfia a XX. Században. Royal Academy of Arts, Burlington House, Piccadilly, London W1J OBD)

11/09/ 2001 New York - and later

Missing – Eltűnt

A metró-bejáratnál nagykalapos, talán még coltot is hordó rendőrök vizslatják az embereket. Lent, miközben Manhattan felé robogunk, a szembenülők mind-mind újságot olvasnak. Ahányan annyifélét, de mindegyiknek a címlapján valami olyasmi szerepelt, hogy újabb repülőgéprablások várhatóak, és Oszama bin Laden még mindig fenyegeti az Egyesült Államokat. Amúgy nem sok minden utal New Yorkban arra, hogy alig néhány napja itt szörnyű tömeggyilkosság történt, amely az egész világot megrázta. Mert persze általában a terrortámadásról beszélt mindenki, de azért az élet megy a maga természetesen kerékvágásában tovább, hát mit is csinálna.

Aztán, ahogy feljövünk az alagútból és bandukolunk a World Trade Center romja felé, egyre inkább alakult át a kép. Szirénázó tűzoltóautók vágtatnak és az emberek megállnak az út mellett és megtapsolják őket. Katonai teherautók furcsa egyenruhásokat szállítanak, akik aztán leugrálva, fegyvereiket gúlába rakva fontoskodva kordonokat állítgatnak ide-oda. FBI feliratú dzsekit viselő emberek intézkednek oldalt. Aztán egyszercsak a furcsa egyenruhások szétkapják a kordont és a bámész tömeg némán nyit utat a hatalmas teherautóknak, amelyek konvojban szállítotják el a törmeléket a még mindig füstölgő romokból. Némán, lehajtott fejjel, sokan könnyes szemmel – mert mindenki tudja, hogy azok a romok többezer ember sírjává váltak a minap.

A romok háta mögött, a betört kirakatokat fedő fatáblákon, a kerítéseken fényképek. Missing! Eltűntek. A rokonok, a barátok keresik az övéiket. Eltűntek. Nem meghaltak, elpusztultak, meggyilkolták őket. De hiszen a világ látta élő, egyenes adásban, amint a második repülőgép is nekicsapódik a toronynak. Amint az kigyullad, aztán testek zuhannak alá a felhőkarcoló magasából, majd összedűl az az épület, amely az Egyesült Államok erejét, gazdagságát, technikai fölényét mutatta. Azt, hogy a szabad polgárok csodákra képesek.

És akkor eltűnik a haverunk, az apánk, a szeretőnk, a gyerekünk?. Csak úgy?

Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan előkerülnek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na, megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem? Vagy talán csak ájultan fekszik valahol, mit sem tudva magáról. Nem lehet csak úgy erről a napsütötte világról a semmibe zuhanni.

Itt van például Kenny Lira. Még nincs harminc éves. Eltűnt. Milyen büszke volt arra a jó állására, amelyet a Genuity, Inc cégnél kapott. Mennyit mesélt arról a SoHo füstmentes kocsmáiban a szájtáti barátoknak, hogy micsoda élmény minden nap a 110. emeletről nézni munka közben ezt a hatalmas és mégis oly kedves várost. Az utolsó hír róla, hogy a becsapódás után, még valaki hallotta, hogy a 83. emeletre lejutott. Kenny kerülj elő, a két kis keresztlányod nagyon vár. Mit mondjak nekik, mikor jössz?

Vagy itt van a plakát Roger Mark Rasweiler-ről. Missing. Eltűnt. Reménykedő családja állítólag a támadás délutánján, mikor már órák óta hiába hívta telefonon és kereste a környéken, a fél várost teleaggatta vele. Mark 53 éves kockázatelemző a Marsh & McClennan nevű cég alelnöke. Nem jár be minden nap az irodába. De szeptember 11-én mégis beugrik Flemingtonból, bár már előző nap is benézett, korholja is Susan a felesége, hogy minek megint, az a kövér társad, az fogadjunk ma sem megy be. Neki van esze. „Á, dehogy” – legyint Mark. „Én szeretek felmenni oda. Csoda egy hely”. A támadás első híre hallatán Susan, még reménykedik. Hátha nem is ért oda a 100. emeleten lévő irodájába. A metró gyakran hosszú percekig elakad az alagútban, vagy valahova Mark beugrott reggelizni, ahogy ez elő szokott fordulni vele. És akkor éppen lekéste a támadást. Talán nem volt még bent, esetleg csak a közelben és megsérült a lezúduló törmeléktől. Missing. Elveszett – de ha keressük, meglesz.

Fia és két lánya először háromszáz, aztán még ötszáz kis plakátot nyomtat. Aki megtalálta a papát, azonnal jelentkezzen. Barátok segítésével gyorsan kirakják a szórólapokat, aztán rohannak a kórházakba, az ideiglenesen felállított segélyhelyekre, az óvóhelyekre. Valahol meg kell a papának lennie. Mert egy papa nem tűnhet csak úgy el.

A városi legendák ismerői szerint Rasweiler „Eltűnt” plakátja az első. Aztán sorra-sorra függesztik ki a még reménykedők a sajátjukat.

„Két 28 éves, kedves ikerlányomat keresem. Eltűntek. A kilncvenhetedik emeleten dolgoztak. Aki tud arról, merre találom őket, azonnal hívjon a következő telefonszámon…”

Missing. Eltűntek. De hiába láttuk a tévében, hiába érezzük a füstölgő romok még mindig kesernyés szagát, hiába halljuk, amint eldöng egy-egy óriási teherautó fém és üveghegyekkel megrakva. Hiába nem jött haza Kenny, Mark és a két 28 éves iker. Meg kell lenniük valahol. Mert csak így eltűnni – azt nem hisszük, hogy el lehet.