Barátaim!
Misi barátai!
Klára és Gábor!
Január legelején meghalt az
apám.
Annyiban tartozik ez ide,
hogy barátságunk lassan negyven évében azt hiszem ez volt ez első, hogy nem köszöntöttem
fel Misit a szülinapján. Pár napra rá ő is meghalt.
Az elsővel lett vége a
gyerekkoromnak.
A másodikkal az eszmélésem, a
világ megértésére tett kísérleteim korának.
Temetőben szomorú és megható
dolgokat illik a társadalmi konvenció szerint mondani. De elég szomorúak
vagyunk enélkül is.
A veszteséget nem feledteti –
nem is kell, hogy bármi feledtesse -, de a gyászt talán enyhíti, ha felidézzük
Misi barátunk alakját. Ha tudjuk, megőrizzük az emlékét, azt a sok mindent, ami
most már örökre összeköt minket.
Egy holdfényes éjszakán
fentről gurultunk lefelé a tőle tanul fizika törvényei szerint a Gellérthegy
oldalában,. Fent a kopott lámpák félhomályában még felnőtt, kötelességtudó
embereknek is tetszhettünk volna, de ahogy pörögtünk lefelé a domboldalon, erre
már kevesen tették volna le a nagyesküt. Minket persze hogy nem érdekelt ez,
hiszen tudtuk, most vagyunk szabadok, most dobtuk el azokat a felesleges ám
nehezen nélkülözhető civilizációs béklyókat, amelyek nagy részét Misi annyira
rühelli.
Görögtünk hát boldogan
lefelé, s közben azért tudtuk, mert a józanság még ekkor sem hagyott el
bennünket, hogy hamarosan jön, mert jönnie kell egy nagy zökkenőnek, amikor
fenakadunk valamiben, amikor megállunk, amikor elérjük a legmélyebb pontot,
amikor szédülten kell majd feltápászkodunk.
De mennyire fontos ez
félúton?
Csúsztunk hát bele az
önfeledt mélységbe.
Közben azért sejtettük, hogy
az arra járók, a kiránduló nyugdíjascsoport vagy a miattunk szétrebbent párok
szemében két szakadt, koszos, kékre-zöldre ütött fickónak látszunk csak.
És azt is tudtuk, hogy ez mit
sem számít. Mert mi lent is tudni fogjuk, kik voltunk fent.
Nekicsapódtunk egy útban álló
bokornak, egy kő felsebezte a térdünket – de csak nevettünk tovább.
Pedig a végállomás egyre
közeledett.
És közben Misi azt súgta oda
nekem, vagy csak gondolta, a fene tudja abban a nagy kavarodásban, de hogy
egyetértettünk benne az biztos: van még ám aki tudja milyen jó így lefelé zúgni
a szépen kaszált parkon keresztül.
Leértünk tehát, leporoltuk
magunkat és bár éjszaka volt, gyorsan elszaladtunk Klárához, aki addig nem
nagyon gurult ugyan velünk, de nem különösebben lepődött meg, hogy magunkkal
csaltuk. Mondhatni szép és tanulságos este volt.
Hiszen egy történet, mint ez
is, attól, hogy szóról szóra igaz, még lehet metafóra.
Van, akinek fönt is jó, lent
is jó – sőt még útközben is. Csak legyen kivel gurulni.
Persze Misi élete sem volt
folyamatos, hogy a tőle tanult mondást használjam erre: móka és kacagás. Mert
volt benne fogak csikorgatása is jócskán.
Misi pontosan tudta, hogy az
élet kompromisszumot kíván, nagyobb árulásokat vár el tőlünk, ha el akarunk valamit
érni. De ő ezekre nem volt hajlandó.
Ha a világ át is alakul, ő
nem akar változni. Így lett a szemünk előtt egy a világra nyitott, érdeklődő
emberből, aki azt akarta mindig, hogy a közösségnek jobb legyen, lassan egy
befelé forduló, mind zárkózottabb, távolságtartóbb, morgolódó valaki.
Megpróbálta megjavítani a
világot, sokan drukkoltunk neki ebben, még többen szánakozva néztek rá ezért,
mindenesetre a világ köszönettel nem akart jobbá válni.
Itt édesapja és édesanyja
sírjánál idézzük fel, hogy miközben Misi mindig is nagy-nagy szeretettel
beszélt szüleiről, Hamlettel szólva úgy érezte: kizökkent az idő, ó kárhozat,
hogy én születtem helyretolni azt. Egy jó világot képzelt el, a jó emberek
internacionáléjával. Ahol igazság van. Ahol a „jó” természetes és magától értetődő.
Barátként, tanítóként, emberként – nem mintha mindez nem együtt lenne Misi – Newton
tételében, a bor és a szóda helyes higítási arányainak magyarázatakor vagy csak
egy börzsönyi közös kirándulás megszervezésekor – ezt próbálta megértetni
velünk. Legalább velünk.
De az idő bűneit neki sem
sikerült helyretolnia. Sőt, látnia kellett, hogy ezek a bűnök csak szaporodnak
a világban.
Látszatra hát az évek nagyon
megtörték, megváltoztatták. De ez csak a külsőség. Mi, akik legalább egy kicsit
ismertük, be kell, hogy valljuk, hogy mindig is tudtuk, ő nem követte el azokat
a hétköznapokat kényelmesebbé és elviselhetőbbé tevő árulásokat, amelyekre mi,
még ha nevezhetjük magunkat a tanítványainak is, hajlamosak vagyunk.
Nem a világ halad, mi
változunk? Szófia beszéd.
Misi változása a
változatlansága volt, az állhatatossága. S reméltük, hogy talán a kövek
állandósága. Egy biztos pont a mi életünkben, amihez ha szükségünk van rá
támaszkodhatunk, igazodhatunk.
De miért is lenne a világ
ilyen szimpla és egyszerű?
Viszonylagos mozgás – a
fizikában.
Ha valaki egy helyben áll, mi
meg mozgásban vagyunk, akkor a fizika törvényei szerint távolodunk egymástól.
Változatlansága, állandósága
tehát változásnak tűnt. Hiszen mi távolodtunk. Néha szégyenkezve, néha
legyintve, hogy ennyi még belefér. De akkor is. S néha talán az vert éket sokat próbált
barátságaink közé, hogy Misi szemében láttuk meg azt, hogyan követtük el
kisebb-nagyobb, gyakran persze nélkülözhetetlen árulásainkat. És az ilyesmi nem
mindig nagyon kellemes.
Talán még itt is szólok róla,
sokan tudjátok, sokan ugyanígy vagytok itt vele, egy réges rég letűnt korban
diák voltam abban az iskolában, ahol ő tanár. Mindez persze még véletlenül sem
írja le kapcsolatunkat. A barátja lehettem.
Amúgy nem volt olyan óra az
órarendben, amit ő tartott volna nekünk. Ilyen szempontból elkerültük egymást –
mégis a legtöbbet abban az iskolában és persze az utána lévő évtizedekben, tőle
tanultam.
S messze nem hatásvadász
túlzás akar lenni, amikor azt mondom, hogy tulajdonképpen, ha van még bármi
hasznos abból, amit azokban a Madáchos években megtudtam a világról, az mind
Misitől van.
A tankönyvek tele vannak mind
szép és okos dolgokkal, nyilván megtanultátok ezt jó diák módjára, de ha itt
lévő nagykorú barátaimnak holnap érettségiznie kellene, hát a legtöbb tárgyból
simán elbuknánk – s ettől még többségében elég jól megálljátok a helyeteket az
életben. A tananyag átadása a tanulóknak tehát önmagában semmire nem elég.
Misi ezt pontosan tudta
valahonnan, már egyetemistaként többet akart, mint Newton bizonyos törvényeinek
a megértetése – bár kétségtelenül azt tőle hallottam először, hogy egy
matematikai levezetés lehet olyan szép, mint egy Mozart-szonáta, és ezt becs
szóra elhittem neki, még ha megtapasztalni még nem is volt módom.
Misi az önállóságot, a
gondolkodás szabadságát, a szabad akarat jelentőségét mutatta meg nekünk. A
szabadságot, ami a miénk lehet, ha akarjuk.
Akinek volt füle a hallásra,
az tudja miről beszélek.
Misi itt is a nehezebb, de
mint ösztönösen jó tanító, talán az egyetlen igaz utat választotta.
Nem katedráról jövő
kinyilatkoztatásként szónokolt a szép eszmékről - mert ezzel amúgy is tele van
a padlás.
Ha néha egy bádog
kocsmapultnak dőltünk éppen, s úgy hangzott el az ajánlat: gondold végig
először! Szerinted? Tényleg? De jó. – egy új világ nyílt meg előttem.
És lehet a világ még csak egy
16 éves gyereket lát benned – de hisz az vagy -, ám valójában te már
mérlegelni, döntést hozni tudó felelős lénynek tudod magad. Ha hagyják.
Nem, akkor sem nagyon akarták
hagyni. Ha úgy tetszik, Misi mindig lázított minket a fennálló rend ellen, hogy
szerezzük meg a gondolat szabadságát. Gondolkozzunk a saját fejünkkel, s ne
csak azért higgyünk el valamit, mert egy tekintély, akár egy tanár azt állítja,
hogy az úgy van. S az évek ugyan múltak, elmaradt egy csomó minden mögöttünk –
de ebből Misi akkor sem engedett, ha ezért az elvéért gyakran, legyünk
udvariasak, megmosolyogták.
Nem hiszem, hogy különösebben
bántotta volna ez. Tudta, hogy milyen a
világ.
Néhány évig nagyon sokat
beszélgettünk. Sétáltunk a városban, másztunk egy hegyre, hevertünk egy
sátorban, üldögéltünk a nagy Gozsdu udvari családi lakásban, amiről annyi
történetet ismertünk. Beszélgettünk. Néha egészen komoly, felnőtt dolgokról is.
A hitről. Ami sokféle lehet.
Vallásról és ateizmusról.
Hitte-e Istent? Úgy, ahogy
azt papok előírják, valószínűleg nem. De az egészen bizonyos, hogy egy már-már
transzcendentális jó és szép, amit meg kell találnunk, mert van az valahol,
abban a 2 x 2 józanságával hitt.
És én mindig hittem neked.
Drága Misi!
Amikor összebarátkoztunk,
annyi idős voltál, mint most a fiam, én tízzel kevesebb. Óriási távolság
köztünk. Aztán pár év és nagyjából egyidősek lettünk. Tartott ez január 9-éig.
Most átmenetileg megint
messzire kerültünk a semmi és a valami két oldalára.
A hagyomány szerint a világ
addig marad fent, amíg él itt köztünk legalább 36 igaz ember. Hogy kik ezek,
azt senki sem tudja. A tradíció úgy mondja, sem maga az illető, sem a kortársai
nem sejtik, hogy ő azok közé tartozik, akiket utólag a 36 igaz közé sorolnak.
Mi itt a sírodnál már
elmondhatjuk, egy igaz embert ismerhettünk.
