Vörös farok Kínában

Sanghaji rokonok

Egy távoli nagybácsink, doktort Mandel, a harmincas évek második felében megelégelte Magyarországon azt, ami történik, és elhatározta, kivándorol. Persze sehol nem akarták befogadni, legfeljebb a világ túlfelén lévő Sanghaj adódott, mint egyetlen lehetőség. Jólmenő orvosi prakszisát először a japán megszállás zavarta meg – igaz, itt legalább nem mint zsidót, hanem mint európait a többi európaival terelték gettóba. Aztán kicsit az amerikaiak is lecsukták, mint aki kiszolgálta a japánokat. Jöttek Maoék, ők persze amerikai ügynöknek gondolták – tehát doktor Mandel újra hazát váltott és Stockholm környékén kezdett megint új – és immár békés életbe.
Így aztán, már csak családi okokból is örülök, amikor a helyi angol újságban felfedezek egy nagy hirdetést, a most 84- évében járó Rena Krasno mutatja be legújabb könyvének kínai fordítását-, amely a sanghaji zsidó közösség életéről számol be. (Strangers Always: A Jewish Family in Wartime Sanghai, Pacific View Pr, 2000.)
A város egyik fényűző bevásárló utcájának, a Huaihai útnak, elegáns könyvesboltjában magyaráz már nekem a szerző Rena Krasno, mint láthatóan egyetlen európai érdeklődőnek:
­- A kínaiakkal relatív békességben éltünk, bár a japán megszállás idején, ha nem is európai értelembe vett gettóba zárták a zsidókat, de egy helyre, a zsinagóga környékére költöztették őket. A kínaiak is nagyon szegényen éltek és mi is. Nem volt mit irigyelnünk egymástól. Inkább segítettünk, ha tudtunk. Éltek itt más európaiak is, németek, franciák, vagy éppen Oroszországból elmenekült fehérek. A különbség köztünk csak annyi volt, hogy nekünk semmink sem maradt. Se pénzünk, se útlevelünk, se hazánk.
Krasno asszony könyvének kínai megjelenését a város Hongkou kerületének vezetősége támogatta. Ez az a körzet, ahová egykor a „hontalan statusú menekülteket” telepítették s ahol áll a zsinagóga.
A kerület külügyi referense Chen Jian láthatóan büszke az új kötetre. Szerinte abban a negyedben, ahol a zsinagóga áll, még sok a közös emlék. Jónéhányan akadnak az idősek közül, akik együtt éltek a zsidó közösség tagjaival – s állítja a külügyi funkcionárius – ma is jó szívvel idézik vissza őket. Ennek igazolásául hozza fel, hogy milyen szépen rendbe hozták a zsinagógát.
Adódik a kérdés, miért fontos mindez nekik. A zsinagóga felújítása, a könyv:
- Egyrészt a zsidó közösség története fontos része Sanghaj város történetének. Másrészt nagyon büszkék vagyunk arra, hogy akkor segíthettünk zsidó embertársainkon, amikor szinte az egész világ ellenük fordult. Amikor mindenhol üldözték és gyilkolták őket. Nálunk viszonylagos védettséget élvezhettek. Nekünk kínaiaknak lényeges megmutatni a világnak, milyenek is vagyunk mi valójában. Rena Krasno könyve segítséget ad ahhoz, hogy elmondjuk a mi történetünket.
Az egykori zsidó közösségből nem sok maradt itt, a „régi szép időkben" is talán ha négyezren lehettek– vetem fel neki. Mégis, létezik itt olyasmi, mint sokfelé a világon, ahol szintén nem élnek már zsidók? Antiszemitizmus?
A kérdést kétszer is el kell ismételnünk a kitűnő angolsággal beszélő tolmáccsal, mert Chen Jian nem érti először.
Aztán tapasztalt funkcionárius módjára kivágja magát, mintegy a „vörös farkat" hozzátűzve beszélgetésünk végéhez:
- Tudja, nemrégiben fejeződött be nálunk a pártkongresszus, ahol a főtitkárunk, Hu Jin-tao meghirdette a harmonikus társadalom építésének programját. Ez sok mindent jelent, többek közt azt is, hogy tisztelnünk kell a más embereket, a más népeket is. Csak így élhetünk békében és fejlődésben.
Azzal odalép Krasno asszonyhoz és látható örömmel ölelik meg egymást.
Dési János

Két bohóc közt

Andika, a rémség

Andika, a rémség. Ismerjük jól. Ő az, aki az óvodában mindig megeszi a répafőzeléket. Mit több, szépen kötörölgeti a tányérját, aztán hátratett kézzel várja az óvónéni dícséretét. Amúgy már középső csoportban sem pisil be még véletlenül sem, és nagycsoportra már úgy használja az evőeszközt, hogy őt ültetik legelőre, amikor a nyílt napon dicsekedni akarnak az óvónénik a sikereikkel.
Andika, a rémség. Ő az, aki első osztályban karácsonyra már tud olvasni. Mindig van kihegyezett ceruzája és az uzsonnájával sohasem zsírozza össze a füzeteit. A könyvein nincs szamárfül. Tudja a verset kívülről. A sorban ő az első, a tanító néni párja, akinek megfoghatja a kezét. Felsőben aztán kerületi szavalóversenyt is nyer és nyilvánhogy ötös matekdolgozatot ír. De nem engedi hogy lepuskázzuk róla a megoldást, mert kecses kis kezével eltakarja a lapot. Amúgy körmei mindig gondozottak, ruháján nincsenek koszfoltok, és masnit is hord.
Andika, a rémség. Már a gimnázium első osztályában tudja, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz. Tudatosan készül a pályájára, szakkönyveket olvas. A fiúkat persze lenézi és hangosan sikongat, mikor azok meglesik vetkőzés közben az öltözőben. Mert persze ennek a rémségnek vannak a legnagyobb mellei, de senkinek nem engedi megsimogatni. Az osztálykiránduláson félrehúzódik azoktól, akik kis kualcsból pálinkát isznak. Az esti közös trágárdal éneklésnél faképnél hagyja társait és visszavonul az emeletes ágyakkal zsúfolt szobába, hogy a félhomályban fizikapéldákat oldjon meg. Csak akkor zavarodik össze, amikor a kész példákat mutatná meg a tanár úrnak, aki elhessenti, ugyanis éppen kétforintos alapon ultizik a fiúkkal és közben fröccsöt isznak. Andika ezt otthon elmeséli az anyukájának, aki szintén Andika. Így aztán a mi Andikánkat negyedikre ki is veszik ebből a fertőből, hogy egy elit magániskolában érettségizik le.
Andika, a rémség. Természetesen rögtön államilag finanszírozott helyre kerül egy jobb egyetemen. Szorgosan gyűjtögeti a creditpontjait, mind közelebb kerül a doktori címhez. És a fiatal tanársegéd is csak kotongumi használatával teheti boldoggá. De az első együttlét előtt fel kell mutatnia két hétnél nem régebbi AIDS tesztet is. Andika amúgy már régen vegetáriánus és természetgyógyászhoz jár és csak bioboltban kapható élelmiszereket hajlandó fogyasztani. Amúgy bombázó alakja van. De bulira a legritkábban megy el. Ha mégis, akkor is csak a fiatal tanársegéd kíséretében, italt nem fogyaszt, füvet nem szív. Lassúzás közben nem lehet letapizni, mert a kezünkre üt.
Andika, a rémség az első munkahelyén hamarosan kisfőnök lesz. A rúzs sosincs elkenődve a száján, a kiskosztümje hibátlan, a harisnyáján sohasem szalad le a szem. Humorérzéke ugyan nincs, de a főnök viccein nagyokat kacarász. A ranglétrán szépen halad előre, szőke kislánya születik, aki egyéves korára már feláll és beszél.
Aztán egy nap meglátja a feliratot a háza falán: Andika, a rém. Ekkor fejéhez kap, és így kiált fel: Úristen, valamit elronthattam. Még aznap beáll egy vándorcirkuszba műlovarnőnek, két bohóccal és egy légtornásszal osztja meg az ágyát (az egyik bohóc lány). Inni kezd és csúnyán beszélni is. Sokszor étkezés előtt sem mossa meg a kezét. Külföldi útjairól nem küld képeslapot. Ellenben megtanul ultizni és megszereti a fröccsöt.
Hátralévő éveiben boldogan él.
Dési János

Tanácsházán add fel a reményt

Hivatalba megyünk

Valószínűleg az egykori államigazgatási végzettségem teszi, de ha nekem valami hivatalos ügyet el kell intéznem, akkor már előző nap görcsbe rándul a gyomrom, heveny szívdobogásról panaszkodok mindenkinek és folyamatosan nyugtató italokat kell magamhoz vennem, hogy egyáltalán képes legyek lehunyni a szemem éjjel. (Képünkön mi államvizsgánk huszadik évfordulóján. Aki a tablón feltalálja szerzőnket, jutalmat kap.)
Persze ez a mostani ügy felettébb egyszerűnek tűnt, sőt, minden jel arra mutatott, hogy még a sorállást is megúszom, mert rendes állampolgárhoz illőn, nem fecsérelve feleslegesen a Hivatal drága idejét, előre, interneten lekötöttem az időpontokat.
Mi több, a hivatal előtt parkolóhelyet is találtam egyből, s két perccel a kitűzött határidő előtt, büszkén, öntudatosan, európai polgárhoz méltón, bevonultam.
Tíz perc ha sok, annyit sem kellett várakoznom, amíg kiderült, természetesen megint gondot okoztam a hatóságnak. Ugyanis, egy füst alatt személyit, útlevelet sőt, ügyfélkapú belépési kódot is akartam csináltatni. Ám a „Személyi igazolvány-útlevél ügyintézés" gombra csak egyszer kattintottam rá, pedig ugye a személyi meg az útlevél az kettő, tehát akkor kétszer kell. Ellenvetésemre, hogy a számítógép egyrészt közös feladatnak tartja ezt, másrészt csak kétórás intervallumokban engedi meg a választást és esetleg a tíz órás személyi után csak félt tizenegyre, netán negyed tizenkettőre engedi az útlevelet és ugye az nem egy nagy időnyereség nekem, azt felelték, hogy hát igen. Ilyen a számítástechnika.
Aztán egy kedves hölgy némi magyarázkodás után rábízott egy másik zaklatott hölgyre, aki nagyjából úgy fogalmazott, az egész baj az internet miatt van és most miattam itten csúszás fog fellépni, mert ugye én egy kattintásra két dolgot szeretnék elintézni.
Aztán nekilátott, kitöltötte a számítógépes adatlapot, gondosan kimásolva az adataimat. Amikor a személyivel készen lett, ismét beirogatta ugyanezeket az adatokat egy következő lapra, gondosan, betűről betűre– úgy látszik vagy a számítógép vagy ő nem ismeri a sokkal gyorsabb másolási módot. Harmadszorra, az ügyfélkapu kódjának megszerzésekor már szinte velem ismételte édesanyám nevét. Újra bepötyögött a gépen mindent.
Aztán csekkeket kaptam, ezekkel kellett egy postát keresnem, ott tényleg, ha tizenöt percet kellett várakozni, megy az frappánsan. Tudják, hiszen biztosan adtak már föl pénzt postán.
Innen visszasétáltam a hivatalba – közben persze átfutott a fejemen, hogy vajon miért nem lehet itt bankkártyával fizetni vagy interneten átutalni a pénzt, mennyi szép időt lehetne azzal nyerni. De az egy elidegenedett világ lenne, itt legalább embertársaim között mozgok, nem mindig az a buta gép.
Még megkérdeztem, mikor kapok értesítést az elkészült okmányokról, de persze nem kapok – majd nézzek be ha akarok. És hogy a gyönyörű új számítógépes ügyfélkapum e-mail címére nem jön legalább egy értesítés, hogy mégis, most talán már megvan – az szerintem direkt jó. Mert így akár többször is felkerekedhetek és találkozhatom azzal a sok kedves emberrel ott. És mint tudjuk, az ember alapvetően mégiscsak társas lény.
Dési János

Egy magyar Sanghaj tetején

Szent Péter sírtját is megtalálta

Sanghaj legismertebb építésze a múlt századból természetesen magyar. Mert ki más is kezdett volna neki itt a modern város építésének, mint egy hazánkfia. A Felvidéken született (igen, Szlovákia is büszke lehet ma rá, ez az igazi globalizmus), éppen 115 évvel ezelőtt, január 8-án.
A kalandos történet első fejezetében építészünket, Hudecz Lászlót, ki Budapesten folytatta műszaki tanulmányait, annyi más fiatallal együtt behívták katonának az első világháborúban. Orosz hadifogságba került, Szibériába vitték, ahonnan Sanghaj tényleg csak egy ugrás – az ő esetében állítólag szó szerint, mert leugrott arról a fogolyvonatról, amely a kínai határ közelében szállította éppen.
Arról, hogy aztán miként került éppen ebbe a nyüzsgő, nyitott kínai városba és itt miként sikerült neki új karriert kezdeni keveset tudok – pedig biztosan érdekes ez is.
Az biztos, sok tucat épületet tervezett a városban, sőt a Sanghaj legfontosabb terének számító Nép terén három jellegzetes alkotása is áll. Közülük az egyik, a gyönyörű art deco stilusban 1934-ben készült Park Hotel, sokáig világcsúcstartó volt, talán a nyolcvanas évekig ez számított Ázsia legmagasabb épületének. Ma már persze egyre másra nőnek ki a valóban felhőt karcoló felhőkarcolók, de a Park Hotel, s a mellette épült másik Hudecz mű, a Grand Cinema – ahol 1949-ig igazi Hollywood-i filmeket játszottak - ma is alapvetően határozza meg ennek a beláthatatlan nagyságú térnek a képét. Ahogy az a keresztény templom is, amelyet szintén ő tervezett a fényes üzletekkel teli Nanjing utca sarkára.
A világ egyik legdinamikusabban fejlődő városának tehát meghatározó képét alakította ki Hudecz – kinek élettörténete később is tartalmaz fordulatokat. 1945 után elhagyta Kínát. Később XII Pius pápa megbízta, hogy vegyen részt a Szent Péter bazilika alatt folyó ásatásokban, így lett a szemtanúja annak hogyan találták meg a Szent Péter földi maradványait tartalmazó urnát. Aztán sokáig a kaliforniai Berkleyben élt, 1958-ban huny el, sírját a besztercebányai temetőben lelhetik fel.
De ami a mai Sanghajt illeti, mit tudnak vajon Hudeczről? Nos, egyre többet, hála az agilis magyar főkonzulnak Hajba Tamásnak, aki különösen fontosnak tartja, hogy az itteniek megismerjél, ki az az ember és honnan származik, aki a város oly fontos, jellegzetes épületeinek egész sorát alkotta. Kiállítást szervez például a művekről, vagy pályázatot ifjú mérnök-jelölteknek. Ehhez kitűnő segítséget kapott a Graphisofttól – még egy fontos magyar vonatkozás – a cég három dimenziós tervet alkotó programját most vezetik be errefelé – a tekintélyes Tongji Egyetem építészeti karán már tananyag is. Adódott az ötlet, írjanak ki pályázatot mérnökhallgatóknak, alkossák újra ezzel Hudecz terveit – s legyen bejárható így minden épület nemcsak azon szerencsések számára, akik itt járhatnak, hanem azoknak is, akik csak az interneten keresztül tehetnek egy sétát mondjuk a Park Szálló halljában.
Nem akarok senkit kábítani, a kettő persze nem egészen ugyanaz.
Ám ettől még fontos és nemes Hajba Tamás kezdeményezése – megőrizni egy erre méltó honfitársunk emlékét.

Dési János