A legizgalmasabb nap

A Troli presszóban hajnalig

1988. június 27-e talán az év legizgalmasabb napja volt számomra. Pedig 1988 amúgy sem telt unalmasan. Mint egy azóta már az enyészetté lett lap – a Magyar Nemzet – ifjú munkatársa, pártalapításokról, gyűlésekről, tüntetésekről tudósítottam, nagy számban. S mint mindenki körülöttem, én is azt éreztem, itt most nagy dolgok történnek. Talán éppen a történelem alakul a szemünk láttára – mégha ezekben a napokban nyilván nem is mondtuk ki, nem is tudtuk tán, hogy ami éppen folyik, az maga a rendszerváltás.
1988. június 27-ére szervezték meg az első nagy és majdnem legális, nem a hatalom inspirálta nagygyűlést, tüntetést, a budapesti Hősök terére, a lerombolni szándékozott romániai falvak védelmében. Persze, akadtak már komoly megmozdulások, a vízlépcső ellen, vagy éppen március 15-én, de éreztük, ez a Hősök terei minden korábbinál nagyobb, jelentősebb lesz.
A mából visszanézve már csak azért is, mert igazán „népfrontosra" sikeredett a szervezés. A felhívást aláírók között volt az MDF éppen úgy, mint az SZDSZ elődjének számító Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Szabó Dezső Emléktársaság vagy a Klubtanács – jónhány más civil szervezettel egyetemben.
Többhetes előkészítő munka után, június 20-án a Török utcai borozóban számolt be Csurka István arról, hogy egy kisebb küldöttség élén tárgyalt Fejti Györggyel, az MSZMP KB titkárával. E tárgyaláson dőlt el, hogy a hatalom nem fogja a tüntetést megakadályozni, de persze támogatni sem. A tüntetés-szervezők cserében megígérték, hogy mindent elkövetnek azért, ne legyenek soviniszta felhangok, rendszerellenes kijelentések, vagy utcai rendbontások. (Ah, azok, a boldog, szép, idők.)

Bár sokan tartottak attól, hogy botrány tör ki, a népek fegyelmezetten viselkedtek, méltósága volt az egésznek. Jó hangulata. Még nem ráztak öklöket, nem gyalázkodtak és nem fröcsögtek eltorzult arcú budai úriasszonyok. Ez nem a futbalhuligánok eseménye volt még, nem a rombolásra vágyóké, hanem a komolyan változást akaróké. Ez nem csak a romániai falvak sorsa miatt volt fontos. Legalább ilyen lényeges célja lehetett a szervezőknek megmutatni, jelentős és fegyelmezett embertömeg ért velük együtt, hajlandó hívó szavukra az utcára menni. Itt egy olyan erő alakul ki, amelyet bizony komolyan kell vennie az elkényelmesedett hatalom képviselőinek is.
De azért ne andalodjunk teljesen el. Hogy a hangulat azért 27-én még feszültebb legyen, a rendőrség kiadott egy nyilatkozatot előtte, amely szerint „tudomásukra jutott, hogy állampolgárok különböző csoportjai" demonsdtrációt szerveznek. És tessék jól viselkedni. Aztán egy nappal a tüntetés előtt a Hajdú János vezette A Hét is a provokáció elleni védekezésről szólt. A nagy tömegek valószínűleg innen értesültek az egészről.
Hányan jöttek el? A becslések 40 ezer és 100 ezer között szóródtak – mindenesetre sokan.
Mi eleinte Diurnis (Bodor Pál) körül vonulgattunk, mert akadtak olyan hírek, hogy miután ő a Szabad Európa Rádió (vagy a BBC- nem is tudom már) román adásában beszélt erről, esetleg provokálják, valami bántódás éri.
Aztán persze szétszóródtunk dolgozni, én Csoóri Sándorral készítettem egy miniinterjút. .A szerkesztőségbe stoppal értünk vissza, Szendrei kolléga szólított le egy autóst, a sofőr nagy megtiszteltetésnek vette, hogy közreműködhet a szabad sajtó munkájába. Boros és Javorniczky kollégák vezetésével hamar össze is jött egy kolumna. Aztán ültünk a kopott New York palota béli szerkesztőség halljában, a tévé előtt és vártuk, hogy mi lesz. A döntést.
Nem lett semmi a lapban. Talán egy rövid hír.
Mikor szétszéledtünk, én a tüntetés egyik szervezőjével a Troli presszó nevű közeli intézményben múlattam hajnalig az időt, akkor kisétáltuk a Blahára és megvettük a lapokat. A Magyar Hírlapban talán egy kép jelent meg.
Aztán egész héten ment a huzavona. Végül a szombati számban megjelent a mi egész oldalas összeállításunk erről a nagy-nagy tüntetésről.
Dési János

A vérnyúl a legerősebb állat

Iszik, köpköd, szotyizik és a bakancsomat is elvitte

A vérnyúl a legerősebb állat, az oroszlán után. A vérnyúl későn kell, dohányzik, iszik és szemtelenkedik a kisebb állatokkal. A szotyolahéjat szerteszét köpködi. Visszaélve hatalmas testi erejével és fékezhetetlen temperamentumával gyakran terrorizálja a többieket.
Aki rászól, azt veréssel fenyegeti. Ha ez sem elég, akkor kiváló kapcsolataira hivatkozik. Arra, hogy majd ideküldi barátját, az oroszlánt és akkor lesz nemulass. Bár barátja fogatlan és többek szerint már csak egy kandalló előtt, kiterítve mutatna jól –de azért mégiscsak ő az oroszlán.
A vérnyúl korrupt is. Ha megvesztegetik, akkor bármire képes. Felveszi a nyúlcipőt vagy kis pomponokkal a fején és a farka helyén a fényképezőgép lencséje előtt illegeti magát félpucéran, akár még lapok címoldalán is.
De mindez ne tévesszen meg minket. Az se, ha nyuszimuszinak szólíttatja magát vagy elandalodva sárgarépát rágcsál. Ugyan már, ezzel csak a gyanút szeretné elterelni magáról.
A vérnyúl megtámadja az embert is, mint tudjuk, akár Grál-lovagok egész csapatát képes elintézni. A vérnyúl a civilizáció peremén élve, be betör az emberlakta területekre még ma is. Ott rabol és fosztogat. Nekem például egy vérnyúl a bakancsomat lopta el. De a hozzáértők szerint jól megúsztam, hogy nem a lábamról rángatta le, vagy esetleg harapta el a lábszáramat, hogy így ragadja el a kedvenc csehszlovák Pionerka típusú túracipőmet. Egyszerűen csak elemelte egy kulcsosház erkélyéről, ahová szellőzni tettem ki. Hülye nyúl.
A vérnyúl egyébként, ha embernek megy, leginkább torokra támad. Hasonlóan a vérmókushoz vagy a vérfarkashoz. Tavasszal leginkább falkába tömörülve ront neki mindenkinek. Ilyenkor, nem egyszer, szalmonellával fertőzött, piros tojásokkal dobálódzik, kordonokat borít föl és ráugrik még a főpolgármesterre is.

A nyári szezont szereti a tenger mellett tölteni, egy csinos nyuszilánnyal, ahol aztán úgy esnek egymásnak, mint az üreginyulak.
Ősszel aztán újra előjön az a vad és fékezhetetlen természete.
Fogságban nehezen tartható, többek között azért is, mert teljesen antiszociális. A tévéjét gyakran késő éjszakáig bömbölteti, a zebránál nem is lassít, és a gyerekei lógnak az iskolából. A levest szürcsölve eszi és ha netán színházba vetődne el, ott hangos megjegyzéseket tesz a többiekre. Vagy esetleg fel is falja őket.
A vérnyúl gyakorlatilag idomíthatatlan. Így cirkuszban sem látható. Egyes hírek szerint a régi rómaiak képesek voltak befogott és betanított harci vérnyulakat alkalmazni a pun elefántok ellen –s ma már abban konszenzus van a szakértők között, hogy csak így sikerült visszaverni Róma alól Hannibál hadait.
A vérnyúlnak egyetlen természetes ellensége van. A tárkony. Ha a vérnyulat tárkonnyal behintjük, gyakorlatilag vége. Így egész puhára főzhető, már már kenyérre kenhető. De paprikásan is kitűnő a bakancson hizlalt vérnyúl.
Csak ajánlani tudjuk mindenkinek.
Dési János

Pulyka-Magyarország mennyország

Haza. Szereted?
avagy
kóser Nagy-Magyarország


A mű rövid leírása


A képen egy párizsi szeletből kivágott Magyarország alakzat látható. Bal szélen egy nagy kés, francia nemzeti színű szalaggal átkötve, fent a magyar nemzeti színek kirakva paradicsomból (piros)-krumpli (fehér)-uborkából (zöld). Jobb oldalon a felirat: „Párizsi szelet”

Magyarország jellegzetes étele a rántott hús illetve a párizsi szelet. Ugyanakkor Magyarország mai formája a Párizs környéki, tiranoni, béke során alakult ki, amikoris elcsatolták, vagy ha úgy jobban tetszik, levágták az ország, a párizsi szelet, egy jelentős részét. A kompozíció a maga narratívájában ezt próbálja felidézni a mű szemlélőjében.

A történet

Az egész úgy kezdődött, hogy Gyula barátomnak már megint született egy zseniális ötlete. Merthogy van ez a plakátpályázat. A feladvány címe az, hogy „Haza. Szereted?" Namost, mi ezt oldjuk meg úgy, hogy egy párizsi szeletből – amely már majdnem rántott hús és, mint ilyen Magyarország jellegzetes nemzeti eledele – formázzunk egy Nagy-Magyarországot, aztán meg egy mai Magyarországot, írjuk rá, hogy „Párizsi szelet". és akkor mindenki érteni fogja, hogy a párizsi békeszerződésre célzunk, ahol leszeletelték az országot, ugyanakkor meg felidézzük a rántott hús, ubisali életérzést is, amely szépen rímel a haza szeretésére, merthogy a honpolgárt a legkönnyebb a hasán keresztül megfogni. Nem is beszélve édesanyánk föztjéről – a többit meg hagyjuk a műkritikusokra.
A nagyszerű ötlet után következett a megvalósítás kalandos fázisa. Kell ugye megfelelő párizsi szelet. Elvben a rántott alkalmas lenne – mert a képen az úgysem látszik, miként van panírozva. De rántott hús az csalás volna, s mint ilyen, mélyen elítélendő. Tehát párizsi szelet. Hosszas kísérletezés után a „Bécsi szelet" (óh ez a globalizmus) vendéglő Bethlen Gábor utcai üzemegysége mellett döntöttünk, ahol vagy 5 féle vékony, szépen sütött husit rendeltünk. Borjúból is, disznóból is meg pulykából is. Ugyanis mindegyiknek más az állaga, másként vágható, szelhető, szabható, mint ez hússzobrász körökben közismert.
Az alkotás következő fázisának a helyszíne a műterem, azaz a mi konyhánk volt. Ahol Gyula barátom levette sötét zakóját és meglazította pompás nyakkendőjét – a hivatalból szökött el, ebédidőre, és neki ez az öltöny-nyakkendő a játszóruhája ott. Kötényt húzott és egy éles késsel megkezdte Nagy-Magyarország kialakítását. Természetesen nem emlékezetből dolgoztunk, gyermekeim történelmi atlaszából vettük a szabásmintát. Némi vita csak Horvátország státusáról folyt, de aztán mégiscsak Fiume alatt vágtunk. Majd tányérra helyeztük az egész országot, hátteret csináltunk, világítottunk, fényt mértünk, adjusztáltuk, nagyokat nevettünk. És meg is voltunk az első leckével. Az utókor okulására itt jegyezzük meg, hogy ez egy kóser Nagy-Magyarország – legalábbis történetünk szempontjából. Ugyanis a disznót nehéz volt roncsolódás nélkül vágni, a borjú még csak-csak, de az igazi e célra, mégiscsak a pulyka. Pulyka-Magyarország mennyország.
Ezután következett az országcsonkítás. Előbb Erdélyt vágta le a késsel Gyula barátom, aztán a Felvidéket, majd jött a Délvidék – ez utóbbit azonban egy óvatlan pillanatban a macska elorozta és bezabálta. Elégedetten bólogatott, a bajszát simogatta zsíros mancsával és afféle hazafiatlan célzásokat tett, hogy szeretné a Tiszántúlt és megkapni, mert még éhes. Hazaáruló megnyilvánulásáért finoman felrúgtam és kizártam a házból, tanulja meg, hol a helye.
Ezután Kárpátalja felé még kis kiigazítást tettünk. Inkább kulináris, mint geográfiai okokból. Majd következett a fotózás fázisa. Több kép készült a mi hazai párizsi szeletünkről, mint Salma Hayekről egy egész hét alatt. Pedig ő is elég jó hús és szerintem szeretni is lehet.
Ezután a művész urak kést, villát, tányért, krumplipürét és ubisalit vettek elő és ahogy egy rendes performance után illik gondosan elfogyasztották az alkotást, amelynek így csak digitális lenyomata maradt az utókorra.
Az izgatottan várt pályázaton persze semmit sem nyertünk, de hát egy mégoly tiszteletreméltó zsűri is követhet el szarvashibát. Amúgy meg körülbelül fél tucat rántott húsos ötletet küldtek be versenytársaink, ami mindenképpen mutatja, hogy Gyula barátom pompás ötletével megértette az idők szavát. Vagy mások is szeretnek alkotás után jót enni.
De hogy ez se legyen elég, tavaly a bécsi Stepahnsdom előtt gyermekeim kaján örömmel mutattak egy képeslapárust, kinek kirakatában ott díszlett egy bécsi szeletből megmintázott Stephansdom. Persze ez csak a felszín. Mert az a mély mondanivaló, amit mi beépítettünk a mi alkotásunkba, nos az sehol sincs. Mindenesetre a képeslapot megvásároltam és elküldtem Gyula barátomnak.


Dési János

Látogató a budirigli előtt

Gozsdu udvar

Ez a réges régen eltűnt Gozsdu udvar onnan a Majakovszkij utcából nyílt. Abból a Majakovszkijból amit a nagymamám következetesen és mindig Királynak hívott. Meg volt neki Andrássy út és Lipót körút. Persze, mi mindig kijavítottuk, hogy de nagymama, az Majakovszkij utca, Népköztársaság útja és Novhét tér. Egyszer aztán erre az találta mondani, talán már a nyolcvanas évek közepe táján, hogy „én arra a kis időre nem tanulom meg ezeket az új neveket.” S tessék, alig telt el megint egy évtized, már engem javítanak ki a gyermekeim, hogy az Nem Majakovszkij utca, hanem Király. És mégis, szerinted hova kellene mennem, amikor a Marx térre küldesz? –feleselnek.
Ennyit az idő relativitásáról. E kis kitérő azt akarta érzékeltetni, hogy az a Gozsdu udvar, amiről beszélünk, s ami a képen is látszik, egy egészen másik világban létezett. Egy olyanban, ahol a Király utcát ugyan Majakovszkijnak nevezték, de csak Maja-ként emlegettük, s azt is tudtuk, nem mindig volt ez így. S akadtak olyanok is – ezek szerint a nagymamám például – akik azt is sejtették, ez a Maja dolog sem tart örökké.
A Gozsdu udvarban egyébként az én jó barátom lakott a szüleivel egy bitang nagy lakásban. Pici hibája volt a dolognak, hogy még két család élt ugyanitt. Ezekben a „Majás” időkben ezt úgy nevezték, hogy társbérlet. Szépen fel voltak osztva a szobák. Kié ez, kié az. A hosszú és mindig hideg előszoba közös. A konyha megosztása volt a legkomplikáltabb, erre bonyolult órarendek szolgáltak. Mikor, ki mehet főzni és hozzányúlhat e a másik lábosához, arrébb lökdösheti azt, aki éppen rántást kever, hogy megsózza a sparhelten rotyogó pörköltjét.
Természetesen külön ügy volt a fürdőszoba, na és a WC. Barátomék lakásában ez tűnt a legérdekesebbnek, ugyanis úgy volt megszerkesztve az ajtaja, hogy a reteszt kívülről is ki lehetett nyitni. Ugyanis egyszer a barátom – talán nem is feltétlenül színjózan állapotban – elszundított a budin. De annyira, hogy semmilyen dörömbölésre nem ébredt fel. A kedves társbérlők felettébb nehezményezték, hogy valaki hosszú időre lefoglalja a közös klozetet. Az egyik társbérlő a házbizalmihoz kívánt panaszával fordulni, míg a másik egyenesen oda nyilatkozott, hogy a tanácshoz megy reklamálni.
Akkor szerelték föl a folyosó felől oldható budiriglit, hogy véletlenül se fordulhasson elő legközelebb efféle szorulás.
Aztán sorra haltak ki a társbérlők, s alig telt el pár tucat év, és az én barátom maga uralta már az egész hatalmas Gozsdu udvari lakást. Ekkor köszöntött be a bulikorszak. A közelben ugyan talán csak egy Tabdi borozó néven ismert üzemegység képviselte, mintegy előőrsként, a később itt sorra és végtelen számban megjelenő vendéglátó ipari egységeket. De mi vettünk a sarki boltban kevertet, rumpuncsot, jobb napokon fekete cimkés cserkót, még jobb napokon valódi, fűszálas lengyel vodkát + olaszrizlinget kannával. Talán lányok is jöttek velünk a végtelen, egymásba nyíló szobákba. Elfoglaltuk a hatalmas lakást. Egyszer például Konrád Látogatóját olvastuk – e környéken játszódik – mégpedig úgy, hogy valaki oldalanként lefényképezte és mi diavetítővel a falra vetítettük a filmről az oldalakat. Én, aki gyorsan olvasok, gyakran kétszer is átfutottam a sorokat, mire továbbtekerhettünk a következő diakockára.
Közben, lassan, de feltartóztathatatlanul jött az új világ. Amelynek során nemcsak az utcákat nevezték át, de barátomat is kirakták a Gozsdu udvarból. Fényes lakások és luxus kávéházak nyílnak a hajdani romantikus helyeken. A bulik is ritkábbak, fekete cimkés cserkót sem iszunk. És a diavetítő sincsen már meg.

Dési János

Markó Iván sikere

A színpad
és ami mögötte van

A színpad – természetesen az a lényeg, ami ott történik. Azért erőltetjük be magunka a szép ruhánkba és a kényelmetlen cipőnkbe, azért mozdulunk ki ebben a ronda időben, miközben otthon, kényelmesen, mackóalsóban a tévét is nézhetnénk, hogy örüljünk vagy szomorkodjunk a szereplőkkel együtt. Élvezzük a zenét, a kecses mozdulatokat, az akrobatikus ügyességet, csodáljuk az emberi test hajlékonyságát. A szemünket legeltessük a gazellamozgású, karcsú és feszes hasú lányokon. Hogy elandalodjunk ezen a legújabb előadáson, a Magyar Fesztivál Balett produkcióján, a Seherezádén, itt a Művészetek Palotájában.
Mégis, valahogyan benne van a levegőben, hogy azért mégsem csak az számít, ami most itt a színpadon, a szemünk láttára, a fülünk hallatára történik. Van valami, vagy inkább valaki, akit most éppen nem látunk – mégis leginkább neki szurkolunk, mi több, a legtöbben miatta vagyunk itt. Nem látható – de csak ő látható.
Nem túl bonyolult a válasz a találókérdésre. Na, kiről beszélünk?
Persze, hogy Markó Ivánról.
Nyilván, az azért nem egészen egyedi eset, hogy egy egy előadást a rendező vagy éppen a koreográfus kedvéért nézünk meg. Van ilyen, hajaj, de hányszor. Amikor nem csak az számít, ami éppen a színpadon folyik – hanem az is, hogyan került oda.
De ez azért mégis más. Ha a Magyar Fesztivál Balett előadásai éppen olyanok lennének, mint amilynek most – csak éppen Markó nem lenne benne, ami természetesen így önmagában is értelmetlen felvetés – biztosan sokkal kevésbé lenne hatásos ez az egész. Pedig a táncosok éppen olyan ügyesen lépkednének, szökelnének, emelnék egymást, pörögnének forognának. A színpadi látvány ugyanaz lenne. Csak éppen hiányozna az, ami most nem látszik, ami a színpad mögött van. Az a hit, az a erő, az az elszánás, ami minden bizonnyal Markóból sugárzik a táncosaiba- és jó esetben onnan tovább a kedves közönségbe.
A fesztivál balett legfontosabb szereplője az, akit nem látunk. De ha patetikusabbak akarunk lenni, mibe van az nekünk, akkor éppen megsokszorozódva az egész együttesében látunk: Markó Iván. Ez az előadás éppen úgy az övé, mintha ott táncolna a tanítványai között.
Van ennek előnye, de persze hátránya is. Egy szenvedélyes művész, aki ráadásul jó márkanév is, nagy előny egy produkcióhoz. Ám, biztos, hogy hátrány, abból a szempontból, hogy igazán csak az tudja értékelni a fesztivál balett teljesítményét, aki Markót ismeri. Nemcsak az együttesvezetőt, a koreográfust. Hanem azt a Markó Ivánt, aki tízezreket bővült el mondjuk a Nap szeretteiben a Sportcsarnok küzdőterén. Múló életkori sajátosság.Mindenesetre, amikor vége az előadásnak, a legnagyobb tapsot Markó kapja, aki szokása szerint kijön a premieren meghajolni, s tán egy kis beszédet is mondani. Taps a régi Markónak és az új előadásnak.

A Sárga Cápa halála

Kém autómentővel

Talán csak néhány nappal vagy héttel voltunk a „bársonyos-forradalom" után, amikor egy szép nap doktor Boros, az örök nyughatatlan lélek, így szólt állandó jellegű tettestársához egy szép késő délután: Fogd az útleveled, a laposüveged, hajnalban találkozunk, s a Sárga Cápával meg sem állunk Pozsonyig, hol egy alapos riportsorozatot készítünk a történtekről.
A „Sárga Cápa" egy sokat látott Dacia típusú személygépkocsi volt, amely már sok izgalmas útra vitte el hőseinket.
Mint ezúttal Pozsonyba, hol alaposan kikérdeztek minden útjukba kerülő személyt, mit is jelent számára a változás, hogyan képzeli ezentúl az életét és a többi. Itt jegyezzük meg, hogy az állandó jellegű tettestárs például a Duray Miklóssal készült interjú közben elszundított, de ennek semmi politikai lényege nincs, egyszerűen csak a Mamut névre keresztelt kocsmából érkezek a beszélgetésre.
Így teltek múltak a dolgos órák. Nappalra éj következett, majd , ahogy az már lenni szokott, éjre nappal és a többi. A jegyzetfüzetek már dagadtak a sok okosságtól, amikor is doktor Boros végre engedett egy kicsit közismert szigorából, s hozzájárult, hogy ifjú munkatársa, az élettel is ismerkedjen. Ez esetben az „életet" néhány pofa sör és pár gyors borovicska jelentette.
S már indultak is, mert tudták, sok még a dolgok. Egészen két sarokig jutottak, amikor, hmm, doktor Boros kihagyott egy elsőbbségadás táblát. Mentségére csak annyit lehet felhozni, hogy éppen ifjú barátjának magyarázott arról, hogy az autóvezetés megtanulható, csak oda kell egy kicsit figyelni.
Mit szépítsünk. Balról egy szép új piros Skoda, jobbról egy régi, sokat látott Mercedes landolt a „Sárga cápában", amely ennek következményeként derékszögben meghajolt és csak igen alapos vizsgálat után lehetett volna megmondani, hol az eleje és hol a háta.
Hőseink kikászálódtak, leporolták úti ruhájukat, kisegítették a helyieket – aztán megvárták a hatóságok gyors és szakszerű intézkedéseit. Szerencsére senkinek nem esett komoly baja.
Csakhát mi legyen szegény, szárnyaszegett cápával? Rövidesen, bíztató dudálásokkal megérkezett egy autómentő, s kiugrott belőle egy vakító fogsorú úr – természetesen magyar anyanyelvű. Aki rögtön közölte, hogy ő majd mindent megold, csak semmi izgalom.
A következő két órát bátran nevezhetjük rémálomnak is. Ugyanis az úrnak az istennek sem sikerült felraknia a roncsot az autómentőre. Körülbelül háromszor ejtette vissza – csak egyszer a lábára. És az utolsó felismerhető darabokat is összetörte rajta.
Hőseink egy darabig érdeklődve figyelték, majd felsegítették a mentőautóra a beteg járművet, maguk is elhelyezkedtek rajta és kérdezték, na és innen hova?
Fogalmam sincs! – felelte őszintén az autómentős. Elképzelésem sincs hova vihetnénk ezt az izét. Nincs valami jó ötletük?
Doktor Borosnak s főleg tettestársának néhány jó ötlete persze mindig akadt, de most ez sem segített.
Már órák óta hurcolták körbe-körbe a roncsot az amúgy nem túl nagy városon. Tán pirkad is a ég alján, amikor egyikük végre kifakadt: ember! Mióta dolgozik maga ezen a pályán?
- Ma kezdtem! -vallotta be a mind csüggedtebb autómentős. Egészen mostanáig titkosrendőr voltam. Csak tudják, jött ez a bársonyos forradalom, s kénytelen voltam, valami új munka után nézni. Gondoltam, ehhez biztos értek.

Festmény a viszkisüveg mellől

A káposztára még emlékszem

Az én barátommal már a művészetekről társalogtunk, felettébb kulturáltan Az asztalon két-három kiürült borospalack, néhány tucat csikk jelezte, hogy már kibeszéltük a közös barátainkat, megtárgyaltuk a nőügyeket – mire eljutottunk, nem sokkal éjfél tán a festészethez.
Én azzal dicsekedtem, hogy a pompásan felújított szegedi REÖK házban micsoda nagyszerű kiállítást láttam, Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet tárlatát. És még – nagyképűen persze – azt is hozzátettem, hogy a Szüts Miklós milyen kedves ember, ismerem is, egyszer az ATV-ben elsőosztályúan okos interjúalanyom volt. A barátom egy kicsit bárgyún nézett erre – és egyáltalán nem tűnt olyannak, aki irigykedik azért, hogy én ily kitűnő művészembereket ismerek. Aztán megkérdezte, hogy viccelek-e, de kivételesen rettentő komolyan inkább csak dicsekszem – mondtam neki. Ekkor azt ajánlotta, térjek át esetleg a málnaszörpre, mert ennek nem lesz jó vége. Ugyanis éppen az előtt az interjú előtt két-három nappal nála váacsoráltam. Emlékszel? – kérdezte. Hogyne, feleltem töltött káposzta volt, amit a bejárónénid főzőtt és hozzá valami igen finom viszkit kortyoltunk.
- Na, és kik voltak még ott azon a vacsorán?
- Na kik?
- Hát Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet – tőlem ismered te őket, nem a tévéből.
Akkor hát ezt is tisztáztuk. Mondjuk, ezt most jó alaposan megjegyzem újra, hogy alkalomadtán majd valaki másnak eldicsekedhessek vele, hogy én híres festőművészekkel szoktam együtt töltött káposztázni. Sok tejföllel.
De ha már a festészetnél tartottunk, akkor egy kicsit áradoztam a képekről. És abbéli véleményemnek adtam hangot, hogy ritkán csap le rám az az érzés, hogy én ezt a képet nagyon akarom – de itt többször is.
Majd színes szavakkal megpróbáltam lefesteni, melyik kép tetszett nekem a legjobban. Mondtam, nem bánnám, ha valahol a szobámban lóghatna.
Erre a barátom megint megkérdezte, hogy teljesen hülye vagyok-e vagy csak ugratom. És tessék, ez egy barát.
Miért ugratnám. Akkor inkább teljesen hülye vagyok.
Akkor ezt valóban ő csak megerősítheti. Ugyanis az a kép, ami nekem úgy tetszett ott a kiállításon az övé. Ott függ a könyvespolcánál, mellette meg ott a viszkisüveg a bárszekrényben – ha így már emlékeznék rá.
Így már emlékszem, na ja.
Felszab tér. Itt, ezen a szegedi fényképen a jobb oldalon látható, s amikor bezár a kiállítás, a kép visszakerül az én barátom viszkisüvege mellé.
Járunk majd oda nézegetni.
Dési János

Ha nagy leszek, elnök leszek

A lehetőségek kora

Ha nagy leszek elnök leszek. Igazi elnök. És akkor nekem tapsolnak majd a népek a stadionban, mikor győzök és megígérhetem a kisfiamnak vagy a kislányomnak, hogy lesz kutyájuk, mert az elnöki palotában az is elfér.
Vagy mégis mozdonyvezető. Igazi mozdonyvezető, akinek mindig szalutál a forgalmista. És az a marha nagy vonat meg arra megy amerre én akarom. Illetve, amerre a sín viszi, de mégiscsak. És nekem integetnek majd az utasok, hogy ne induljak még el, várjak, amíg feltuszkolják a pakkot a peronról a vagonba, és még egy gyors búcsúcsókot nyomnak annak az orra hegyire, aki kikísérte őket. Aztán dudálok és nagy dohogva a kettes vágányról a személy kihúz.
De talán mégis inkább elnök, mert az még a mozdonyvezetőnek is parancsol. És ha azt mondja a mozdonyvezetőnek, hogy tessék megszólaltatni a dudát - államérdek - akkor a mozdonyvezető haptákba vágja magát és már nyomja is a kürt gombját. Szóval elnök. Vagy pr-marketing-reklámos inkább. Mert az óvodából most minden gyerek bátyja meg nővére pr-marketing-reklámos akar lenni. Mert az még az elnöknél is nagyobb ember, ugyanis ő adja el nemcsak a mosóport, meg a vécépapírt, hanem még az elnököt is a világnak. Jól megpiármarketingreklámozza és a népek meg zabálják. A mozdonyvezetők és a forgalmisták, meg az utasok és azok is akik, csak kikísérik őket az állomásra.
Azt állítja az anyukám, hogy régen a gyerekek kukások akartak lenni. De ezt már én sem veszem be. Mert a szemét büdös és a kukások meg leginkább törökök. Vagy mik.
Még gondolkodom a Mars űrhajó vezetőn - mert az rém izgalmas lehet. A hipnotizőrségen, mert akkor meghipnotizálhatnám az elnököt és az összes marketingest is. De az s lehet, hogy ebihal halász leszek, mert annak bizonyára nem kell korán kelni és senki nem akarja rábeszélni a finomfőzelékre.

Vagy mégis elnök? Végülis annyi minden lehet az emberből.

Dési János

A gépnél is a méret a lényeg

Falu a levegőben
Tudtuk miért szorongunk a kis repülőgépen Párizstól Toulouse-ig, persze, hogy tudtuk. S lehet, hogy éppen ezért zsörtölődtünk még a szokásosnál is többet, hogy nem fér el s lábunk, feszengeni kell és a szomszéd dagadt pasas átfolyik a mi térfelünkre. Arról meg aztán végkép nem beszélve, hogy a mosdó előtt sorba kell állni azon a zsebkendőnyi területen – juj és jaj.
De majd holnap. Holnap minden más lesz.
És eljön a holnap. Az óriás hangár felé buszozva azt a rossz viccet süti el valaki, hogy a repülőgépek sem nőnek az égig. Tegyük hozzá sok repülőgépet, gyárat és tervezőműhelyt, szimulátort és kifutópályát látott csapattal araszoltunk az Airbus ménkű nagy toulouse-i gyártelepén. Az Airbus igazi európai közös találmány, fél Európában gyártják a gépek részeit Németországtól kezdve Írországon át sokfelé. Aztán ebben a kedélyes francia városkában rakják össze a nagyranőtt darabokat. Akadnak persze mindig olyanok, akik olyasmivel jönnek elő, hogy nyilván lehetne költséget csökkenteni azzal, ha például nem, egészen furcsa, direkt e célra kifejlesztett, repülőgépekkel, a púpos hátú belugának csúfolt szállítógépekkel, meg különlegesen nagyra méretezett trélerekkel kellene hurcibálni a részegységeket a fél kontinensen át. Esetleg nagy uszályokon leúsztatni a Garonne folyócskán, ide a Pireneusok lábához. De hát akkor hová lenne a nagy közös európai öröm, hogy mi is tudunk ám olyat, vagy még nagyobbat is csinálni, mint az amerikaiak. Merthogy a fő cél, legyőzni a nagy elefántot, az óriás Jumbót, a Boeing 747-est.
Ez az A380-as Airbus. lassan bekanyarodunk a hangár elé. Szétnyílik a sokemeletes magasságú ajtó. A szenvedélyes repülőgép mániákusok nagyokat csuklanak, és valami olyasmit mondanak nagy meghatottságukban, hogy ez életük egyik fontos pillanata. De még mi egyszerű utazók is felmérjük, hogy nem sajnálják az anyagot az A380-asból. És azért az nem rossz látvány, ahogy ott a szemünk láttára rakják össze a világ legnagyobb repülőgépét. Tegyük hozzá, így félig készen is impozáns egy darab, és akkor még nem is mondtunk merészet. Lesz olyan változata, amely egyszerre több mint 800 utassal fedélzetén tud majd felemelkedni. Egy kisebb faluval képes átrepülni a fél világon, hiszen vagy 14 ezer kilométert megtesz leszállás nélkül. Mindehhez két pilótára van szükség és kész is. (És néhány stewardessre a frissítők végett.) Arra is esküsznek az itteniek, hogy ez a maga műfajában különleges műszaki csoda, nemcsak jóval csendesebb kisebb társainál, de persze környzetbarátabb is.
Ám a toulouse-iak mégiscsak arra a legbüszkébbek, hogy milyen minden kényelemmel felszerelt változatokat képesek gyártani belőle. Bóklászunk az életnagyságú repülőgép-makettek belsejében és boldog örömmel nyomkodjuk a gombokat, amelyek ággyá alakítják az ülést, kapcsolgatjuk a tévéket. Megcsodáljuk a fürdőszobákat. És persze kísérőnknek megesküszünk arra is, sosem utaztunk még olyan gépen, amelyben csinos bárpult vagy éppen biliárdszoba is található. Nem szokásunk hamisan esküdni.
Tudjuk persze, soha semmi nem olyan egyszerű. Akadtak később gondok az A380-as összerakásával. De azért csak elkészült. S egy éve már menetrendszerűen közlekednek, valahol fent felettünk.
Dési János

A szlovák csodák földje

A borovicska és az egészséges életmód

Első reggel - nem túl korán persze - az ember nekiindul a hegyeknek, a völgyeknek. Sziklákon kapaszkodik fel, ijesztően meredek létrákon, majd láncokba csimpaszkodva ereszkedik le a vonzóan mély szurdokokba. Közben jó nagyokat lélegzik, íme az egészséges életmód, a harapni való hegyi levegőből. A nem túl korai indulás oka, hogy előző este a kulcsosház melletti hívogató kisvendéglő alapos bejáratása folyt. Némi, helyi jellegű, borovicska és söröcske kóstolgatásával. A hívogató kisvendéglőt Ljubomir, a kulcsosház gondnoka, ajánlotta nekünk. Lelkesedése legyőzte a nyelvi akadályokat is. A vendéglőben meg nincs már nyelvi akadály, mert az nyilvánvaló, hogy az étlap magyarul is elolvasható. (Bár egy éles szemű útitárs szerint csak a szlovák verzióban szerepel a bélszín Stroganoff módra, a magyarban bezzeg nem, ami súlyos etnikai megkülönböztetés, ha úgy vesszük.)
De vissza a másnaphoz. Miközben az óriási fenyők alól pillantunk le a Hernád áttörésre - többen már azt latolgatják, ha este visszatérünk, akkor a méltán híres káposztaleves után vajon lehet e valami knédlis dolgot falni vagy inkább egy jó sztrapacska kerüljön sorra.
Aztán a következő napon - jó, nem túl korai indulással, ugyanis volt káposztaleves, meg sztrapacska is rendesen - Késmárk következik. A belváros kiglancolt házai között elsétálunk a tipptop rendbe rakott várba. Termei elsőrangú múzeumocskát rejtenek, amely megfelel egyébként a politikai korrektség kényes követelményeinek – már ami legalábbis a magyarok szerepét illeti az itteni történetben. A szlovák-magyar-angol nyelvű feliratokkal ellátott kiállításon kibontakozik az a régi, letűnt kor – a maga nagy alakjaival, Késmárk tiszteletreméltó polgáraival – akik többsége történetesen magyar vagy német származású volt.

A kulturális izgalmaktól már már elalélva egy szomszédos kisvendéglő következik, ahol a pincérkisasszony mókás kiejtéssel igyekszik utánunk mondani: „eees méég negy sör".
A harmadik körre már egészen megy neki.
Aztán megint egy új nap, megint új lehetőségekkel.
Csak egy macskairamodásnyira Rozsnyótól a nagy kedvenc, a betléri Andrássy kastély. A hatalmas parknak igazán jól állnak az őszi színek és a ragyogóan felújított, karbantartott kastélyban őgyelegve az ember kedvet kap a főnemesi élethez. Az Andrássy Manók, az Andrássy Gyulák, az Andrássy Dénesek, az Andrássy Franciskák és őseik szigorúan néznek le a falról, miközben mi a vörös szalont csodáljuk, meg az egykori grófok hálószobáit mérjük fel. (Kínos családi titok, hogy egy bécsi szinésznőcske és egy cseh alig köznemesi asszony is beférkőzőtt a családba. De erről piszt!.) Azért a nagy étkező sem rossz, de egyikünk szerint azért az milyen kínos lehetett, hogy az ételszag nyilvánvalóan felszivárgott a nagy fa lépcsőházon keresztül talán még az emeleti fogadószobáig is. Ám kísérőnk megvigasztal, ne tessék aggódni, a konyha a szomszédos melléképületben működött, pont ott, ahol most a pénztár. (Diákoknak félár!).
A legeslegjobb a könyvtárterem. Óriási polcok, vastag fóliánsok, hatalmas írópultok, ódon metszetek Ha egyszer grófok leszünk, mi is csináltatunk egy ilyet – határozzuk el, néhány percre sutba vágva az egyenlőség elvére épülő demokratikus elveinket. És nagyon irigykedünk.
Aztán már Kassa pompás főterén, egy olasz étteremben, knédlit és káposztát angolul rendelve a pincértől – itt csak a vécés néni tud magyarul – megállapítjuk, hogy ez a világ tud jó lenni.

Dési János

A Fehér Ház és ami előtte van

Barack Obama előszele

A Fehér Házba sokan vágynak. Pedig elég zajos a környék. Nagy a forgalom a szomszédos sugárutakon. Előtte nem ritkán tüntetnek. Igaz, jó kis kertje van – de túl sokan lesnek be. Mégis, mennyien szeretnének ide bekerülni.
Én is.
Aki a Fehér Házba akar bejutni, annak korán kell kelnie. Pedig olyan szép, csendes őszi vasárnap a mai. Jó lenne tovább az ágyban lustálkodni. De akkor mi lesz a nagy álommal, a Fehér Házzal?
Szóval felpattanni, metró. Kis séta a Pennsylvani Avenue-n. Egészen az 1600 számig – nagy ország, nagy házszámok. Persze már korán reggel hosszú a sor. Más is be akar menni. Beállunk a végére. A kedélyes amerikai családok, nyugdíjas csoportok és a fogtechnikusi kongresszus résztvevői mögé.
Még jó, hogy Thomas Jefferson, valamikor a boldog emlékű XIX. század elején engedélyezte, hogy a közönség is belátogasson ide. Egy kollégája, Abraham Lincoln már azért panaszkodott, hogy mindenféle népségek bejárnak hozzá állandóan a Fehér Házba, támogatást, segítséget remélve tőle és nem hagynak nyugtot neki.

Az elnökhöz most persze már nem lehet csak úgy beugrani – de sétálgatni a termekben, a folyosókon lehet. (Illetve tegyünk itt egy kis kitérőt, akkor még lehetett, mert még 2001. szeptember 11-e előtt jártunk, az innen már egészen békebelinek tűnő huszadik század végén. Lehet, ma már nem engednék, hogy a Nyugati Szárny, a West Wing felé poroszkáljunk.)
De akkor még…
A legjobb persze nézegetni a többi népeket.
Annál is inkább, mert – mint az köztudott - Európainak születni kell, de amerikaivá válni is lehet. Ezért aztán amerikai sokféle van, kicsi és nagy, sovány és kövér, fehér és fekete, csak spanyolul tudó vagy éppen fehér, angolszász, protestáns. Már csak ezért sem szabad meglepődni, hogy ugyanarról annyiféleképpen gondolkodnak. Mert egészen más látható a világból New York Cityből vagy egy ohioi farmról.
Sokan, sokféleképpen gondolkodnak. De azért abban általában egyetértenek, amerikainak lenni közel sem a legrosszabb a világon. Ezért minden baj és gond, társadalmi ellentmondás ellenére mégiscsak lehet rá büszkének lenni. Hiszen európainak születni kell, az bárkivel előfordulhat. De amerikaivá válni kell. Tulajdonképpen még akkor is, ha az amerikai, Amerikában születik. Mert amerikainak lenni - az egy gondolkodásmód. Ami azon a tapasztalati tényen alapszik, hogy sokfélék vagyunk sokféleképpen gondolkozunk, sokféle nyelven beszélünk, de mind-mind amerikaiak. És aki ezt kétségbe vonja, az legalább akkora illetlenséget követ el, mint aki társaságban hangosan szellent.
Amerikára az amerikaiak tehát büszkék. És a mai ember, ha dicsekedni akar valamivel, akkor fényképezőgépet ránt elő. Hadd lássa mindenki.
Az az ügyvéd-tanár házaspár, amely Karolinából eljött ide, az otthon is meg akarja majd mutatni a többieknek, hogy majdnem találkozott az elnökkel. Legalábbis ott járt a házánál, a kertjében – egészen más lesz így a hírekben olvasni, hogy mit döntött: „Emlékszel anyukám, tavaly éppen itt jártunk" – lehet majd elmerengeni.
És az lesz majd a jó világ, ha Szabolcsból felránduló ügyvéd tanár roma házaspár a pesti Miniszterelnöki Hivatal előtt fényképezkedik majd, hogy legyen otthon mit mutogatni majd.
Kivárjuk.
Dési János

Nagy krach, nagy üzlet

A pampai csődbiztos tanácsai

Természetesen távol álljon tőlünk, hogy bármiféle párhuzamot vonjunk a 2001-es argentin válság és a között, ami ma a világban – különösen Magyarországon - történik. Az apropót inkább egy kis szolid rendrakás szolgáltatja a fényképek között, s e művelet során került elő a mellékelt kép.
Első ránézésre semmi különös nincs a fotón, daruk, épülő toronyházak, közelebbről az is látszik – becs' szó -, hogy luxusüzletek és fényes szállodák is készülnek itt a csillogó irodák és a szuperelit lakások között. Buenos Aires errefelé ilyen.
Csakhogy néhány éve még ezen az értékes, a belvároshoz viszonylag közeli – területen nagy gyárak álltak, óriási üzemcsarnokok, hatalmas raktárak. Csak aztán jött az a bizonyos nagy gazdasági krach 2001 végén és a gyárak, az üzemek, a raktárak tulajdonosai csődbe mentek alaposan. És akkor előkerültek azok, akiknek volt mégiscsak pénze, fölvásárolták a területeket, mindent ledózeroltak és megindult ez az óriási építkezés sorozat.
Helyi kalauzunk meg is jegyzi, nem kevesen akadnak azok, akiket úgy látszik, mégsem rázott meg annyira ez a hatalmas csődsorozat, sőt még gazdagodhattak is rendesen. Errefelé ugyanis öt-hatszázezer forintos négyzetméterenkénti árnál nem nagyon van olcsóbb ingatlan, de inkább, ha itt akarunk itt venni valamit, számoljunk olyan egymilliós összeggel.
De tessék igyekezni, mert már alig van szabad lakás, üzlet, iroda – miközben több kilométeres sorban épül itt minden.
A nagy gazdasági összeomlás azért közel sem volt ilyen vidám. A munkaképes lakosság jó negyede állástalan volt 2001 tájékán és még vagy 15 százaléknyi jó ha legfeljebb részidőben tudott dolgozni.
A túlélés lehetőségeiről érdeklődtünk hát Francisco de Guevara úrtól, ki egy csinos ranchot tulajdonol nem túl messze Buenos Airestől. Miközben a legendás argentin marhasültet esszük – mit esszük faljuk és zabáljuk – hozzá jó Mendosából származó, nehéz vörösborból, a Malbeck nevű nemzeti büszkeségből kortyolunk. Ez illik a komor témához.
Amikor azt kérdezzük, miként élte túl a nagy gazdasági-pénzügyi válságot pár éve, csak mosolyog. Aztán beismeri, ő is azok közé tartozik, akik felettébb jól jártak az országot megrengető csőddel. Nagy adósságai voltak a helyi bankokban – ezek gyakorlatilag elértéktelenedtek, a visszafizetéssel tehát máris nem volt gond. A bevételeit dollárban tartotta– ami ugyan finoman szólva sem volt teljesen szabályos, ellenben adott esetben a túlélés egyik nagy esélye lehetett. Különösen, ha a párnacihában, vagy pláne egy külföldi bankban bujkáltak azok a zöldhasú bankók. És végül Chilében sincs nyelvi problémájuk.
Ma már az ingatlanárak dollárban számolva is magasabbak, mint a krizis előtt voltak. „Kell néha egy jókora csőd, az felkavarja z állóvizet" – vallja Francisco de Guevara úr, bár persze biztosan akadnak, akik vitatkoznának vele. Hiszen millió számra jutottak koldusbotra kevésbé élelmesek és szerencsések. De róluk talán majd máskor. És persze mindezt még a mostani világgazdasági válság előtt volt szíves ifejteni nekünk.
Pénz tehát van, folyik a fejlesztés itt kint a ranchon is, az épület eredetileg 1892-ben épült, ma már mind a 16 vendégszoba igazi pampa-i luxust kínál, kéretik előjegyeztetni magát annak, aki itt akar pihenni.

Dési János

A Mécs halmaz

Aki szalad a studióba, aki nem és aki ott van

Régi elvem az, hogy az újságíró ne barátkozzon különösebben interjúalanyaival. Mert az nem túl egészséges. Gondolom, a sebész sem szívesen bratyizik azzal, akinek a hasát föl kell vágnia. Mert ugyan rutin az egész – a riporternek, az orvosnak, nem a kedves betegnek vagy az interjúalanynak – mégis. Egészen más szóval vagy szikével szabdalni valakit, akihez nem fűznek közelebbi érzelmi szálak, mint olyan valakit, akivel amúgy rendszeresen borozgatunk vagy családosan összejárunk.
Most persze ha valaki– erre a képre tekintve és ott ebben a furcsa helyzetben, az ATV stúdiójában, sminkelés közben, Mécs Imrét fölismerve – arra számít, hogy úgy folytatódik a ezen írásocska, hogy de hát azért akadnak kivételek, annak csalódást kell okoznom. Mert bár az elmúlt nagyjából húsz évben Mécs Imrével valószínűleg több tucatnyi interjút készítettem, az udvarias „Hogy vagy? És te hogy vagy? Jobb már a lábad?” típusú kötelező udvariasságokon nem jutottunk soha túl. Minek is? – gondolja a magamfajta beletörődött riporter. Politikusok jönnek-mennek, s a parlament is valószínűleg csak a mi kedvünkért marad ilyen sok képviselős, hogy könnyebben lehessen berángatni valakit az esti, szokásos politikai cirkuszra. Az én telefonos füzetem két részre oszlik, az elsőben azok nevei sorakoznak, akik elég jól beszélnek és viszonylag könnyen rávehetők bármikor, hogy azonnal beszaladjanak a stúdióba, a másikban pedig azokéi, akik bármikor szívesen bejönnének, rendszeres, önkéntes ajánlkozók – na, ezekkel kell vigyázni.
És mi tagadás, akad egy elég kicsiny, de nagyon fontos csoport is – leginkább a fejemben. Ide azok tartoznak, akikkel én szeretek beszélgetni. Hogy újabb meglepetést ne okozzak: Mécs Imre természetesen ebbe a halmazba tartozik.
Sok oka van ennek. Ennek egyik része mindenképpen tiszteletet parancsoló életútja. Nemcsak ’56 és mindaz a sok szörnyűség, ami utána történt vele. Mert, ilyenek mások is akadnak persze. Hanem inkább az a felelősségteljes derű, ahogy viselkedik. Ő nem egy megkeseredett, sértett, bosszúálló – amivé sorstársai közül sokan váltak, mégha érthető okokból is – hanem azon kevesek egyike, akiről el tudom hinni, hogy ötvenhat jó szellemét képviseli. Sőt, ki van próbálva, ahogy mifelénk csúnyán mondják: átjön a kamerán. A nézők is valami hasonlót érezhetnek, mint én, aki ott beszélgetek vele: igaz, amit mond, ráadásul még komolyan is gondolja.
Egyszer arról kérdeztem, miért hagyta ott az SZDSZ-t és ült át az MSZP-be. Az interjú végén, miközben kollégáim szedték le róla a mikrofont és már tűzték fel a következő diskurzus résztvevőjére, egy aktív SZDSZ es vezetőre, ebben az átmeneti harminc másodpercben Imre – ahogy az szokás – kezet nyújtott egykori párttársának, aki zsebre vágta erre a kezét és annyit vetett oda: árulókkal nem rázok kezet. A maga pitiánerségében is ijesztő volt a jelenet. Ismerik azt az érzést, amikor mi szégyelljük magunkat valaki egészen más miatt.
Imre, ugyan pipacsvörös arccal, de valami olyasmit jegyzett csak meg: ezt a csapást is kibírom még valahogy.
És sétált kifelé, a stúdióajtóban az egyik kameraman esetlen mozdulattal megsimogatta a karját: „Ne is törődjön vele, Imre bácsi.” És egymásra nevettek.
Isten éltesse soká Mécs Imrét.
Dési János

Az igazán nagy focimeccs

Superclasico

Egyes vélekedések szerint Latin-Amerika szegény. Ezért aztán, például Buenos Aires-ben a gazdagságba, a széles utakba, a fényes kirakatokba, a luxusüzletekbe és a végeláthatatlan argentin bélszínre szakosodott vendéglőkbe beleunt turistákat elviszik még egy csöppet a La Boca negyedbe. A La Boca negyed színes kis kockaházaival, a pici kávéházakból kiszűrődő tangó zenéjével, a koszos utcáival már tényleg mutat némi ágrólszakadt külsőt. Mintha a lerobbant pesti Ferencvárosba cipelnénk az érdeklődő látogatókat.
Szóval, ámuldozunk itt, mert ez már majdnem olyan, mint ahogy otthon elképzeltük ezt a világot. Biztosan itt mondanak oly szépeket, oly szenvedélyeseket egymásnap a végtelen szappanopera hősök is, itt vannak azok az óriási szenvedélyek. Ez tényleg latin-Amerika már. Csak egy kicsit ma zajosabb, élénkebb a szokásosnál itt az élet. Ma lesz a Superclasico. A Superclasico itt eget-földet verő esemény. Ugyanis a két legnagyobb focicsapat csap össze ma itt – abban az országban ahol a foci még játék,szenvedély, minden. Élet és halál.
A Boca Juniors mérkőzik meg örök riválisával a River Plate-val.
A Boca stadion előtt már délelőtt letáboroz a törzsközönség és a környékbeli kocsmákban melegít. A Plate szurkolók csak a folyóparton mernek gyülekezni. Leginkább hozott anyagot fogyasztanak. Közben lovasrendőrök vonulnak fel nagy kényelmesen, az esti attakig még maradt idő.
Szóval, a kávéházakban ülő népek, az utcán ácsorgó unatkozók, mind az esélyeket latolgatják. Állítólag egész Argentína- szerte így van ez, de itt érthetően különösen ígyebbűl. Nemcsak azért, mert itt játsszák a meccset. Többről van szó. Hiszen mindkét csapat bölcsője itt ringott.
A La Bocat itáliai bevándorlók alkották – nagyrészt a város elegáns negyedében lévő impozáns épületek az ő kezük munkáját dicsérik – ma messze az ország legnépszerűbb csapata. Egyes vélekedések szerint, aki nem Boca szurkoló az nem is rendes argentin. Persze ez a csapat azért elsősorban a munkásosztály, a dolgozó kisemberek klubja. Míg mai ellenfele a River Plate inkább az értelmiségieké, a módosabbaké. Még akkor is, ha meglepő módon a River Platet, minden idők legeredményesebb argentin csapatát, is éppen itt a Bocába hozták létre.
A két szurkolótábor még csak távolról hergeli egymást a Boca-sok Gallinas-nak, azaz csirkének csúfolják az ellenfél drukkereit, míg azok sem késnek a válasszal. Bosteros – kiáltják oda, ami talán a mi Ferencvárosunkban és vidékén szargyűjtőnek hangzana.
Itt persze gyorsan hozzáteszik, csak azért kiabálják ezt, mert mi tagadás a La Boca negyedben a csatornázás nem egészen tökéletes, nyílt kanálisokban folyik a szennyvíz és ez kétségtelenül ad a levegőnek valami jellegzetes aromát.
A Boca-t átszelő ipari vágányon megrakott vonat pöfékel, a masiniszta, amint meglátja a Plate szurkolókat boldogan integet nekik, még a dudát is hosszan nyomja.
Mit tehet erre egy tisztes szurkoló? V betűt formáz az ujjából és úgy köszön vissza.

Dési János

Karinthia barátságosabbik arca

Halak évadja

Ausztriában az a jó, hogy mindennek megadják a módját. A hegyek igazán magasra nőnek, a fák rajta majdnem az égig. A fű kegyetlenül zöld és selymes - szinte sajnálja az ember, hogy mégsem lenne illő odaállnia a tehenek közé, jó hersegőeket harapni belőle. Az ég, na az természetesen rettentően kék és az külön izgalmas, amikor egy egy méretes felhő fennakad a még nyáron is hófödte hegycsúcson. Az emberek kedvesek, a sör hideg, a snapsz erős. Minden, majdnem mindig, tüchtigen klappol, a helyén van és nagyon tiszta. A hegyoldal az eget böködő fenyőkkel, hazafelé ballagó gemütlich tehenekkel, a lemenő nap aranyló sugaraiban - de ha valaki nagyon kíváncsi, akkor felteszem a felkelőében is - éppen olyan, amilyennek lennie kell egy magára valamit is adó idegenforgalmi prospektusban.
És még szót sem ejtettünk akkor a gyorsvizű patakról - amely történetünkben különös jelentőséggel bír. Ebben laknak ugyanis azok a kedves kis pisztrángok, amelyeket mi ki fogunk fogni.
A patak, később folyócska, a Gail névre hallgat. Mi pedig egy Liesing-re keresztelt (nem rokona a hasonló hangzású gazdasági műveletnek) hegyi faluban landoltunk, valahol Karintia mélyén, fent a hegyekben, közel az olasz határhoz.
Csak néhány órát kell Bécstől (persze kitűnő autópályán) bumlizni, hogy egyszercsak megérkezzünk a természet lágy ölére. A tetejében a ravasz osztrákok olyan ügyesen rendezték be ezt a lágy ölet, hogy minden kényelemmel megáldott. Főleg, ha turisták vagyunk, érezhetjük úgy, hogy alaposan el vagyunk kényeztetve.
Itt, az ezer méter fölötti falvakban az emberek többsége a mezőgazdaságból és a turizmusból él. Egyszerre. A szakértők szerint ez a legszerencsésebb párosítás. Mert így Hans (házigazdánkat Isten bizony így hívták Liesingben), délelőtt paraszti munkája során külön gondot fordít arra, hogy minden szép és rendezett maradjon. Just for tourist. A tehéntrágya elvágólag álljon, a szerszámokat ne hagyja szanaszét, rusztikus hatású nénike gyűjtse a füvet mélykék munkaruhában, piros gallérral – a digitális kamerákkal felszereltek részére. Délután Hans mint idegenforgalmi szakember viszont képes megmutatni a fényesre suvickolt traktort vagy az állatokat a néprajzi finomságok iránt is érdeklődő kirándulóknak. Akik feljegyezhetik útinaplójukban: „Kedves naplóm, csak tenéked mondom el, tegnap egy igazi osztrák parasztházban laktunk. Mi az hogy parasztházban? Egy igazi volt tehénistállóban. Évszázados fákból összeróva. Hát ha majd ezt elmesélem a többieknek, amikor ők jönnek a vacak tengerpartjukkal vagy Eiffel tornyukkal, leesik az álluk." Mert a turista vágyik a különlegességre. Az pedig nem tartozik a naplóra, hogy az egykori tehénistállónak, abból a régiből már csak a neve maradt, mostan inkább egy Hilton szállót idéz fel az ember előtt.
De ne húzzuk tovább az időt. Egyszercsak nincs tovább, muszáj megragadni a botokat, a hálókat, a műlegyes dobozokat, a kosarat a kifogott halak számára, az orsókat és zsinórokat. Fölpakolni a vízálló ruhát, a horgász mellényt, a bakancsot. Továbbá bicskát, centimétert, dobozokat, flakonokat, ollót és számtalan más nélkülözhetetlen kis vacakot. És leballagni a patakhoz, ahol a pisztrángok már izgatottan várják a nagy összecsapást. De erről, s a szerénynek közel sem mondható eredményekről majd máskor.
Dési János

Rém ronda turistafejek a sejknek

A festő és kora

A mi festőnk általában kint ült egy árnyékos passzázsban és leginkább turistákat rajzolt. Portrékat, és kettős portrékat – nem túl sok pénzért. Egyszer egy pár elhívta egy aktra, az valamivel többet hozott a konyhára. Felvetették, hogy esetleg egy pornográf sorozatra is szükségük lenne, nem lennének hálátlanok. Festőnk hát újra elővette az anatómiai atlaszt, vázlatokat skiccelt föl, sőt Zichy Mihály nevezetes albumát is átnyálazta, hogy jól tudjon majd teljesíteni, ha eljön az ideje.
Persze nem jött. A párocska felszívódott, bár egy tréfás kollégája szerint inkább csak áttértek a fotográfiára. Az egyszerűbb, olcsóbb – a fene vigye el ezt a nagy modernitást.
Így hát a mi festőnk minden nap egyre reménytelenebbül öltötte magára a kockás zakóját, s ment teljesen egyforma turistafejeket rajzolni. Mert arra az antropológiai tényre már régen rájött, hogy minden turista, legyen kicsi vagy nagy, kövér vagy sovány, fekete vagy fehér, teljesen ugyanolyan. De hát az üzlet az üzlet. Igaz, miközben a kapásra várt fejében színek kavarogtak, merész formák, furcsa pespektívák, meghökkentő alakok. Olyasmi képek, amelyeket ha papírba önt, a világ bármely nagy kiállítóterme a falra akasztaná – boldogan. Csakhát ehhez idő kellene – és este már, amikor összefutnak a szeme előtt a rémisztő turistafejek, már nem bírt ecsetet venni a kezébe.
Amikor a torz turistapofákat rajzolta, magában tovább szinezte az ő igazi nagy képét. Amit majd nem szomorúan, hanem örömtől repesve alkot majd meg. Azok a napok majd igazi ünnepnek számítanak. Amikor tiszta gatyát és zoknit húz, és a legszebb ünnepi ruháját veszi fel – mert igazi képet csak így lehet csinálni. A magnóból majd Mozart szól, mit szól, dübörög majd. S az arra járóknak földbe gyökeredzik a lába amit a vászonra pillantanak.
Mondanunk sem kell, hogy teltek múltak a hónapok, de Mozartra nem lett szükség.
Ám egy szép napon egy virágmintás, széles ujjú pólót viselő lány kért magáról egy csinos portrét. Mikor megkapta a szokásos egyenképet, nagyot füttyentet. Aztán elhívta egy közeli kávézóba a „Mestert”, ahogy szólította festőnket és elárulta neki, hogy ő egy gazdag arab sejk megbízásából van itt és tehetséges alkotókat kell toboroznia. Egy hatalmas nagy katedrális méretű szobát kell úgy kdiszíteni a sejk egyik palotájába, hogy a többi sejk elsápadjon az irigységtől, ha meglátja. Nem lesz hálátlan Abu – ne izguljon.
A mi festőnknek felcsillant a szeme. Becsomagolta legjobb ruháit, no meg a Mozart cd-t. Másnap beszállt a fekete Rolls- Royce-ba, ami a repülőtérre vitte, ott bekászálódott a nagy magángépbe, ami rögtön a palota mellett landolt. Abu sejk lelkesen köszöntötte, büszke rá, hogy a jövő egy ily tehetségét szerezhette meg, mondta. Aztán bevezették a csillogó palota legnagyobb termébe, s fesőnk dolgozni kezdett.
Harminchárom hét után készült el. Abu meghívta az avatásra a környék összes sejkjét, szultánját és kényurát. Óriási fehér lepel borította a falat. Még a légyzümmögés is hallatszott, amikor lerántotta a leplet a gazda – s az elhűlt közönség 15 teljesen egyforma fejet látott egymás mellett a freskón.
Azóta a mi mesterünk a legkeresettebb művész az országban, aki ad magára, csak nála rendel teljesen egyforma turistafejeket.
Dési János

Budapest rally

A bennszülöttek kedvelt itala a kevert

Legújabb utazási ajánlataink közül hagy emeljük ki Önnek kalandtúránkat a festői Budapesten. A Duna két partján elterülő metropoliszt azoknak ajánljuk, akik szabadságuk idején is izgalmakra vágynak. Bemelegítésként azt ajánljuk, próbáljon meg átkelni a Kálvin téren gyalog. Aki az Üllői út felől képes átjutni a Kecskeméti utcáig, úgyhogy egyszer sem esik bele egy nagy gödörbe, az bátran belekezdhet a városi dzsungeltúrába.
Sétáljon végig a Rákóczi úton. Ajánlott öltözet, túracipő, jól záródó zsebekkel rendelkező felsőruházat. A helyi bennszülöttek kedves szokása ugyanis, hogy – barátáguk bizonyságául – beleturkálnak a turista zsebébe, táskájába, s az onnan a kivett tárcát, erszényt, mobiltelefont és a többit, szép emlékül maguknak megtartják. Amúgy a bennszülöttek kedves, barátságos népek. Jellemző italok az úgynevezett „kevert", amit csak azoknak ajánljuk megkóstolni, akik jól bírják a metilalkohol-származékokat; illetve az ún. kannás bor – amely különösen környezetbarát, ugyanis elkészítéséhez nincs szükség szőlőre sem. Az errefelé élő népek kedvelt eledele a háromnapos, nedves buciba pakolt, valószínűleg patkányhúsból készült hamburger vagy a jó bő, ámde használt zsírban kisütött rósejbni. Szintén bevett tradíció, hogy a papírt,a szalvétát, a csikket útközben mindenhol eldobálják, az etnográfiai kutatások szerint mintegy ezzel jelölve ki a saját, virtuális birtokba vett területüket. Talán ezért sem szedik sehol sem össze a szemetet, hogy ne sértsék meg azokat, akik oda elhelyezték maradékukat és annak csomagolóanyagát.

A helyiek játékos kedvét jól mutatja az a sok tréfás nyerőautomaták sokaságával felszerelt hely, ahol gyorsan, könnyen eljátszhatja mindenki a pénzét, hogy még véletlenül se kelljen az egyébként szépen burjánzó bankokat terhelni azzal, hogy ott számlát nyitnának.
S ha már a pénznél tartunk, az természetes, hogy ahányszor csak lassítunk ott terem egy idősebb, valószínűleg féllábú úr, vagy sánta gyermek – gyakran csinos, rühes kutyával, és kis műanyag poharat csörget az orrunk előtt, hogy dobjunk neki bele aprót, cserében kaphatunk egy tegnapi ingyenes újságot.
S ha az események sodrában még marad rá erőnk, csodáljuk mg a betört, bedeszkázott kirakatokat, a kiürített üzlethelyiségeket, amelyek ízlésesen ékítik a festői város egyik fő utcáját.
Akiknek a Párizs-Dakar rali már nem elég, azok gépkocsival is próbálkozhatnak. Komoly erőpróbát jelent, s ezért kitűnő gépkocsi és jelentős edzés nélkül senkinek sem ajánljuk, mondjuk csúcsforgalomban átjutni a Nyugati téren, majd a Margit hídon át tova a Moszkva tér felé. Gyors reflexek, határozottság és persze komoly türelem kell ehhez az emberpróbáló feladathoz. Itt hívjuk fel a figyelmet, hogy csak semmi könnyelműsködés, sokakat ütött már meg itt útközben a guta. Nem kevesen sírva adták fel a küzdelmet, és vinnyogva menekültek – olyanok is, akik pedig már sikeresen teljesítették a nagy Róbert Károly körút-Árpád híd bajnokságot.
S akinek még ez sem elég, az szálljon fel az 1-es villamosra és menjen el vele a Józsefvárosi piacra. Na, ott olyat lát, amire még legmerészebb álmaiban sem számíthatott.
Hiába, Budapest a csodálatos izgalmak városa, mindenfelé kalandparkok és kihívások – unalmas lenne az élete, ha kihagyná.

Dési János

A gyilkos szilva

Áram a kerítésben

A termést meg kell védeni. Mindenkitől és minden áron. A rovarok ellen permetezni, a gyomok ellen kapálni, a hideg ellen fóliázni, a szárazság ellen öntözni, a tolvaj ellen...
A földműves életének értelme a gyümölcs, amit leszüretelhet, a gabona, amit learathat, a zöldség, amit leszedhet. Ősi ösztöne: megvédeni minden áron a termést.

*

A halott lány, aki ott fekszik kiterítve az udvaron már nem bánt senkit és semmit. Nem akart mást, csak néhány szem gyümölcsöt enni.
Egyszerű történet.
Egy gazda gyönyörű kertjéből rendre ellopják a termés egy részét. Hiába fóliáz, permetez, dolgozik rogyásig, nem jut ötről a hatra. Nem, mert a mezőgazdaságot mindig válság sújtja. S a tetejében még azok a tolvajok is. Pofátlanok. Sötétedés után jönnek. Kopott Zsigulival. A szomszéd látta a múltkor, nagy zsákokba tömték a paprikát. De senki nem mert szólni, nehogy megverjék. Mert volt már példa erre is. Valaki, itt a faluban rászólt a tolvajokra, akik úgy helybenhagyták, hogy hetekig nyomta utána az ágyat. Hiába ismerte meg másvalaki a saját termését, amit a városban a pályaudvar mellett árultak zsákokban. Az odaráncigált rendőr tehetetlenül tárta szét a karját.
Az embernek tehát magát kell megvédenie a cigányoktól. Merthogy cigányok a tettesek abban nincs vita a falusi gazdák között.
A cigányok, akik a falu szélén laknak, szegények és sok a gyerekük, nem dolgoznak, inkább lopnak és kötekednek - egyeznek meg a kocsmában, ha másban nem is, de ebben az egyben a gazdák, a harmadik, negyedik sör után. Ettől a felismeréstől általában megnyugszanak. Megvan az ellenség - akit könnyű felismerni. Mert a felvásárlóval vagy szupermarketekkel mégiscsak nehéz lenne küzdeni. maradnak ellenfélnek a cigányoka falu végéről.
- Majd én megtanítom őket! - jegyzi meg a kocsmai sivalkodásban egy zömök, szelíd arcú férfi. Tenyere, mint a péklapát. Mégsem híve az erőszakos megoldásoknak. Nem tartja jó ötletnek, amit a többiek javasolnak, hogy vasdorongokal álljanak készenlétben, aztán akit rajtakapnak azt verjék agyba-főbe. Nem. Szelídebb módszer jut az eszébe. Gyorsan kihörpinti a sör maradékát és rohan haza. Még sötétedés előtt végezni akar a nagy munkával.
Először cövekeket ver le, majd csupaszt villanydrótot húz ki rá. Ezzel keríti körbe birtokát. A drót végét bedugja a konnektorba.
Aznap éjjel először alszik nyugodtan. Még arra a keserves ugatásra, vijjogó vonyításra sem ébred fel, ami a dróthoz ért haláltusáját vívó kutyától származik.
Másnap boldogan indul dolgára a városba. Hazafelé valami kellemes melegség önti el arra a gondolatra, hogy milyen ügyesen megvédte azt, ami az övé. Semmilyen baj nem érheti.
Nem is érti mi az a csődület a háza előtt. Mit keres ott az a rendőrautó. Miért ugrik oda hozzá két rendőr, miért csavarják hátra és bilincselik meg a kezét.
Csak az első kihallgatáson fogja föl igazán mi történt. Meghalt egy kislány. Az Orsolya a falu széléről. Csak pár szem szilvát akart enni, amikor hozzáért a vezetékhez.
-Dehát miért nem kért, adtam volna neki, annyit ehetett volna amennyit csak akar - temeti kezébe arcát.
Méltányos ítéletben reménykedik. Nem tartja gyilkosnak magát.
A község véleménye megoszlik. A faluszélen többen bosszút esküsznek.
Beljebb, a „magyarok" inkább azt a „szerencsétlen embert" sajnálják, aki most évekre börtönbe kerül. Az emberbarátok azért hozzáteszik: szegény kislány, pedig milyen rendes volt, ahhoz képest, hogy cigány.
(Ezt éppen 18 éve írtam. A mai élettel való bármi hasonlóság talán csak a sors műve.)
Dési János

Atlantisz

Azért a víz az úr

A víz lassan kezdett emelkedni. Eleinte mindenki azt gondolta, hogy ez csak egy szokásos gyors zöldár. Aztán elöntötte a rakpartot, félig az Akadémia épületét – s mire összehívták a helyzetet értékelő, gyors reagálású operatív bizottságot, már a Parlament kupolája is alig látszott ki. Ekkor a képviselők három napos vitát kezdeményeztek arról, hol is legyen az új országgyűlés. Volt, aki Rákos mezejét ajánlotta, hogy ott csónakázzanak, miközben tárgyalnak, mert már az is víz alatt állt. Más Mohács térségét proponálta. Egy független a Kékest hozta szóba, mint ami a legtovább fogja bírni, de azt lehurrogták, arra hivatkozva, hogy az utazási költségtérítésbe nem fér bele, hogy oda lehajózzanak rendszeresen.
Közben a Meteorológiai Intézet azt jelentette, hogy a víz rendületlenül tovább fog emelkedni, minimum a Mont Blanc csúcsáig, vagy még tovább, úgyhogy mindenki vegyen gumicsizmát, esőkabátot vagy esernyőt magához, ha elindul valamerre.
Néhány komoly lap abbéli véleményének adott hangot, hogy a kormány ármánya lehet minden mögött, és mondjon le. Egy másik jeles vizimentő – igaz kicsit kellemetlenül sipító fejhangon – azzal kürtölte tele a világot, hogy miközben a magunkfajta úszni sem tud, a magukfajtának meg úszóhártyája és kopoltyúja is nőtt. Talán direkte ők öntötték rá a magunkfajtára ezt a sok vizet.
Közben megalakult a Noé Hajózási Vállalat, amely csinos kis lakóhajókat bocsátott azok rendelkezésére, akik úgy gondolták, ez az egyetlen megoldás maradt. A golfpályákat üzemeltető cégek részvényei sokat estek, miközben több iskolában bevezeették a kötelező úszásoktatást. A Nagy Áradás negyedik, vagy ötödik napján, az akkor már vízhatlan papírra nyomott bulvárlapok bemutatták Dundikát és Győzikét, amint kacsás uszógumival pancsolnak valahol a Vereckei hágó magasságában. Az elnyűhetetlen és élelmes Anettka színre vitte két televízióban is, a legújabb kétrészes fürdőruha kollekcióját, amelyre már most felvesz előrendelést.
A kívánságműsorokban mint többen Haydn Vizizenéjét küldték kedvesüknek. És jelentkezett egy komoly szervezet, amely a vizigótok utódjának nevezte magát, és követelte, hogy minden hatalmat a vizigótok kapjanak meg, különben körbepisilik a Kossuth téri tavat.
Közben a víz lassan mindent ellepett. A halászok szövetsége blokád alá vett egy halfeldolgozót mert kevesellte az ajánlott átvételi árat, majd tiltakozása jeléül kéttonnányi kis cápát szórt szét egy nagyáruház kikötőjében.
Az Operában este vizibalett és a magyar Olimpiai Bizottság elnöke egy reggeli tévéműsorban kifejtette, hogy nagyon sok pénz kell a következő viziolimpiai felkészülésre, különben szárazon maradunk.
Időközben a rendkívüli bizottság megállapította, hogy azért a víz az úr- és erről sajtótájékoztatót is rendeztek. Az ellenzéki párt szóvivője ezt kikérte magának. S este több tévé kerekasztal beszélgetésén közölte, hogy mindez manipuláció.
Közben pár millióan megfulladtak, mert elhitték, amit mondtak nekik, hogy nyugodtan maradjanak otthon, semmi baj nem lesz, csak el kell kergetni a kormányt és helyreáll az élet.
A Nagy Árvíz tizenkettedik napján Kököjszi azt mondta Bobojszának, hogy most már zárja el a fürdőkád csapját. És pár nap alatt minden felszáradt.
Dési János

A tengeri szörny és az ideális pincérlány

Friss a fejhús Müller úr?

Aki életében akárcsak egyszer is járt vendéglőben – olyan igaziban, ahol tényleg vendég -, akkor az tudja, hogy a dolog egyik sine qua non-ja az a pincér. Az ideális pincér. (A másik elengedhetetlen feltétele a sikernek az a szakács, ám erről jóval bővebb szakirodalom áll rendelkezésre. )
Az ideális pincér nem tévesztendő össze a felszolgálóval, még az ideálissal sem e műfajból – bár első látásra funkciójuk hasonló.
Az ideális pincér az az, aki gondoskodik arról, hogy ne csak első éhünket verjük el, mondjuk egy nagyszerű indiai curry-s padlizsánkrémmel, a Baingan bharta-val – hanem ráébreszt minket arra, hogy mi mindig is erre vágytunk. S életünk eddig üres és sok tekintetben értelmetlen volt, mert nem állt módunkban kipróbálni. De szerencsére vége ennek a semmirekellő állapotnak, mert csak a mi kedvünkért, most tessék, íme itt van. S ezen még az sem változtat, hogy mielőtt beléptünk volna az étteremben, azt sem tudtuk mi fán terem az a Baingan bharta, és lelki szemeink előtt maximum egy jóval egyszerűbb velős pacal lebegett csak, egy pohár gyöngyöző ser társaságában. Csakhát, ugye a friss, reszelt gyömbérről szóló előadás, meg a római kömény felemlítése, no meg a pirospozsgás péksütemény meglebbentése újabb vizekre hajt minket.
Az ideális pincér persze tud ajánlani egy jó levest is – nekem libaleves, maceszgombóc -, nem beszélve az utána következő kulináris elmélyedésekről. És az sem mindegy, hogy mit iszunk. Egyik kedvenc helyemen, mit tagadjam a Carmel Pince az, még le se ülök és máris ott terem az asztalon egy jégbehűtött kóser szilva. És nagyon gyorsan még egy – nem sorolom…
A törzshelyén az ember el is beszélget. Milyen a fejhús ma Müller úr? És tényleg olyan jól sikerült az a becsinált? Amúgy, mi van a gyerekkel? De a törzsvendégségről, a visszatérés öröméről majd máskor.
Akkor derül ki igazán valakiről, hogy ideális -. értsd, hivatását szerető, lelkes – szakember, amikor mondjuk olyan kuncsaft kerül elé, kinek nyelvét sem érti.
Szerencsére ilyen szakember a világ minden pontján akad. A minap Sanghaj városában találtam pár ilyet. (jaj, de jó nekem :-) Ott ahol elég szigorúan fogják őket. Afféle díszszemlével kezdődik a nap. Amikor ismertetik az étlapot, ellenőrzik mindenkinek a ruházatát és a jómodorát.
Aztán gyerünk a placcra. Én halat kérnék, mert állítólag itt azt jól csinálják. Egy kisebb „Most mutasd meg” játék keretében elmagyarázom, mire gondolok. Mire a mindig mosolygós, mert itt mindig mindenki mindig mosolygós, pincérlány behív a konyhára, mutassak már rá, melyik szörnyre is gondoltam. Egy nagyfejű, borzas halra bökök. A lány nevetve rázza pici fekete fejét, s valami olyasmit magyaráz, hogy afféle gyenge európai gyomornak ez sok lenne. Közösen kiválasztunk hát egy konszolidáltabb herkentyűt. Találomra rámutatok néhány szutykos fazékra, lábosra, hogy olyan szószt meg köretet kérek hozzá, miközben az ideális szakács biztatón bólogat.
Visszaülök a helyemre, rövidesen megérkezik választottam, amire hamarosan csak pár pikkely és halcsont emlékeztet. Miközben leszed, a pincérlánnyal jól elbeszélgetünk az életről - talán, ő kínaiul én magyarul..
A végén dicsérőlég megveregeti a vállam, amikor látja, kitakarítottam a tányért – s megjutalmaz egy kis üveg japáni sörrel.
Visszamennék
Dési János

Vendégségben Buddhánál

Jóltápált bonc a színen

Bandukol az ember a széles úton, kerülgeti a nagy kocsikat. Közben persze a fejét is kapkodja, ugyanis itt a világon a legtöbb az egy négyzetméterre eső luxusboltok száma. Ha Maserratira lenne szükségem, netán egy vadiúj Bentley-re, csak innen választanék. Ahogy Tag Heuer-t vagy gyémántot is innen vinnék. Meg toronyórát lánccal – még szerencse, hogy semmire sincs szükségem. Így aztán csak egy utcai cipőpucolóval alkuszom meg egy krémezés-fényezésben. 15 jüanból megvan az egész. Mégis, az ember adjon magára. Ráadásul még kapok egy gyorsragasztást is – a talp ugyanis elválni készül a fölsőrésztől. Ám, most újra pompásan tart, lehet hát tovább talpalni és ámuldozni a gazdagságon, itt a felhőkarcolók árnyékában. Mert a turista már csak ilyen, a felszínnel törődik, amely, mint jól tudjuk, elfedi a lényeget. A nagy gazdagság mögötti szegénységet, a társadalmi különbségeket – sőt, amikor egy csinos buddhista kolostorhoz érünk – még a vallásszabadság mélységeiről sem gondolunk semmit. Inkább csak ámulunk és bámulunk a buzgó, narancssárga lepernyeges boncok, az ájtatos hívők között.
Megcsodáljuk, amint sorra gyújtják a gyertyákat, megérően bólogatunk a kis kegyszerboltnál, ahol szvasztika díszítésű tárgyak szolgálják a nagyobb elmélyedést.
Kifigyeljük, hogy helyi szokás szerint egy vagy háromméteres fém vázaszerűségbe kell a templom udvaron beledobni némi aprópénzt és akkor teljesül, amire közben gondolunk. Ennek kétszer is neki kell futnunk, ugyanis elsőre valami ilyesfélét forgatunk csak a fejünkben: Menj már be az istenit. Másodszorra már sikerül egyszerre dobni és gondolni – lassan várjuk a teljesülést.
Aztán beballagunk az udvarból a templomba, megnézzük a sűrűn letérdeplőket, akik majd hasra esnek Buddha előtt, ki kiismerhetetlen, finom mosollyal nyugtázza az ajándékokat, amelyeket elé helyeznek, meg a finom falatokat – talán a boncok eszik meg titokban mindezt? Ez magyarázat lenne arra, miért oly sok itt a jóltáplált bonc.
Amúgy a boncok többsége fiatalember, némelyik modern szemüveget visel, a másik itt a sarokban sms-ezget valakivel. A mahájáma buddhizmus szerint, aki megfelelően él, az mind eljuthat a Nirvanaba, a teljes megsemmisülés idilli állapotába. Míg a kevésbé jók folyton folyvást újjászületnek. A buddhizmus másik ága szerint – hinajána - persze csak a papok és a szerzetesek olyan szerencsések, hogy eljuthatnak a Semmibe. Ám itt ebben a sanghaji kolostorban a „széles ösvény – nagy kocsi” elve érvényesül. Tehát papok és hívek jövője közt nincs is olyan nagy különbség, csak tessék szorgosan gyakorolni a vallást.
Csengettyűk csillannak, cintányérocskák rezegnek, vonulnak a szerzetesek befelé, mi is odaállunk a sor végére – afféle rokonszenvező szájtátiként. Akik persze moziban láttak már ilyet. Csak ott nem érezni a füstölő kesernyés szagát, nem vág így mellbe, amint a nagy fadobot verik és nem ilyen hatásos az az egyszerű kis dallam, amit hosszan-hosszan ismételgetve énekelnek.
Kifelé egy fiatal szerzetes még a kezünkbe nyom egy füzetet – talán valami olyasmit mond hozzá, hogy olvassuk el és többet megértünk ebből a kedves világból – persze ezt csak úgy gondoljuk, hiszen minden valószínűség szerint kínaiul mondja. Igaz szép lassan, tagoltan. Hát így rebegünk neki mi is hálát: Kö-szön-jük szé-pen.

Dési János

Sziget, feketén-fehéren

Inni jó, sőt néha kell is

A Szigetben nem jó, hogy akkora a tülekedés, hogy csak na. Lépni sem lehet a népektől. A Szigetben az a jó, hogy tele van régi haverokkal, meg olyan arcokkal, akiket itt ismersz meg. A Szigetben nem szeretjük, hogy vagy nagy a por, vagy a sár óriási – de az biztos, hogy rettentő mocskos leszel itt pillanatok alatt. Imádjuk a Szigetben, ezt a természetközeli élményt. Itt nem kell vigyáznod a ruhádra, a modorodra.
Utáljuk a Szigetet, mert nagy a zaj, a lárma, a ricsaj – főleg ha nem szigetjárók vagyunk, hanem környékbeli lakosok. És az olyan jó, hogy itt annyi a húzós együttes, zeng a zene mindenfele, lehet énekelni, csatakiáltásokat hallatni – és senkit nem zavarunk.
Csúnya dolog a Szigeten, hogy ott egy csomó ember – ne kerteljünk – túljut a szalonspicc szintjén, mi több, láttunk már olyat is, hogy valaki egy bokorban feküdt és – ó Uram, ne hagyj el – képtelen volt felállni. Egy határozott vélemény szerint, ha csak úgy, a levegőben kinyitnánk egy szondát, hát az rémületében azon nyomban elszíneződne. És élvezzük azt a Szigetben, hogy itt mindenki vidám és hátbavereget és meghív egy italra, esetleg még egyre és még egy mégegyre. És akkor aztán mi visszahívjuk, majd kicsit megpihenünk a bokorban. És jaj, annyi furcsa dolog van itt, Balázs Kláritól a punkokig – csupa olyasmi, amiket a rendes hétköznapokon elkerülünk. És de jó, hogy itt minden sarkon előkerül valami, amit még nem próbáltunk ki, sose mentünk el meghallgatni, és most tessék, kiderül, milyen jó a Sziámi vagy az Infragandhi.
És nem szeretjük, ha van itt, annyi más emberrel, Magic Mirror sátor is– különösen, ha együgyű polgármesterecskék vagyunk. De tetszik nekünk, hogy itt tolerancia burjánzik, és van annak bája, amint a haszid zsidók, kaftánban, pajeszosan együtt pogóznak a kőkemény rockker csávókkal. Vagy, amint igazi cigányzene mellett a vámőrség esztrádzenekara fújja.
És milyen ciki az, hogy a jegyet letéphetetlenül a karodra forrasztják és egy hétig, mint egy bilogot viselni kényszerülsz. És nincs annál mókásabb, amikor egy öreg néni rádröhög a metrón, a saját csuklójára bök, és megkérdi, neked tegnap hogy tetszett az Iron Maiden és kimész a a Sex Pistols-ra, mert ő biztosan nem hagyja ki, hogy megnézze azt a Johny Rotten nevű rosszéletűt.
És nem komáljuk, hogy ide tilos saját szeszt bevinni, de elképesztően fájintos ötletnek tartjuk, hogy cserében becsempészhetjük azt mi, és akkor máris van sikerélményünk és lehet ünnepelni végre valamit.
És, mint régi szigetelők felháborítónak tartjuk, hogy ma már trendi dolog ide járni és a bankvezér, a médiacápa, az innovációs menedzser, éppen úgy idetolja a képét, mint a híres tévés, a fontos maffiózó és a szomszéd kisfiú szigorú anyukája. Hát hol voltak ők régen, amikor még igazi volt a Sziget, amikor csak a miénk? Akkor bezzeg otthon ültek és szörnyűködtek csak, hogy mi folyik itt. (Sör folyik, meg pálinka – jegyzem meg.)
Úgy látszik, valaki beadta nekik, hogy ez jó, ezt lehet szeretni. Ezek meg elhitték. Csak tudnánk, miért?

Dési János

Pekingi kacsa - Made in China

A globalizáció bosszúja

Életem egyik első, igazi, nyugati útján a graciőz házigazda azon kérdésére, hogy mégis hova vigyen el vacsorázni – valami nagyon jó és drága helyre –gyorsan és határozottan tudtam válaszolni. hiszen már napok, mit napok, hetek óta készültem a kérdésre. Kínai vendéglőbe! Pesten akkor még nem létezett ilyen – talán nemsokára nyílt egy a Népköztársaság úton, meg majd még egy luxuselegáns a Gresham ház aljában, ezért aztán az a nézet terjed el a Mézes Mackó – Piroska vendéglő – iskolai menza kulinaritását ismerők körében, hogy a „kínai” az valami szuperelegáns dolog lehet.
Később aztán, amikor már Pesten minden sarkon nyílt egy kínai vendéglő, megértettem, miért nézett ismét reménytelenül k-európainak a minimum egy esetleg két Michelin csillagban gondolkodó vendéglátóm. Mindegy, a kínai kosztot szeretjük - itthon-, talán ez jó alap lesz ahhoz, hogy Kínában is kedveljük. Bár ugye elhangzanak azok a vicces ijesztgetések a kutyahúsról és a sült szöcskéről – de ezeket komoly utazó elereszti a füle mellett. És izgatottan, na meg reggelente egy egy profilaktikus célból elfogyasztott viszkivel, készül a kínai konyhával való igazi találkozásra.
Persze némi csalódással tölti el, amikor kihajtogatja magát a repülőgépből és már Peking felhőkarcolói között száguld befelé a soksávos-sokemeletes autópályákon, hogy az ablakon túl határozottan rémisztő MacDonald’s-ok és ijesztő Pizza Hutok villannak fel. Magában – és persze ott is csak nagyon halkan – tesz pár bántó megjegyzést a globalizációra, hogy ez már mégis túlzás. Hogy itt is. Aztán arra jut, biztosan ez a fejlődés ára és egy nép sem lépheti át csak úgy ezen kellemetlen és olajszagú lépcsőfokokat. Még ez a felfoghatatlanul izgalmas étkezési kultúrával rendelkező nép sem. Olyan akarsz lenni, mint a nagyvilág? – kérdezi egy nap a Globalizáció és lepottyant a stratégiai helyekre néhány hamburgerest. És ez a hamburgeres – látom szomorúan, amint a Tienanmen tér fele hajtunk éppen – nemhogy nem megy csődbe, hanem mindenféle helyi népek állnak sorban előtte. Persze – reménykedünk – majd elmegy a kedvük tőle. És akkor megint azt a jó és megunhatatlan kínai konyhát kultiválják majd.
Különben a helyzet nem tűnik egészen reménytelennek. Hiszen a helyi népek mindenfelé az utcán sütnek, főznek. És nem hamburgert ám. Esznek, isznak, zabálnak. Az arcukról törölgetik a zsírt, kis tányérkából – pálcával, mivel mással – rizst kanalaznak. (Vagy rizst pálcáznak? – meg kell tudni valakitől, hogyan a helyes.) Esetleg halat beleznek, vagy tökéletesen ismeretlen tengeri szörnyet kínálgatnak, amely ott tekereg a vízzel teli műanyag (Made in China) vájdlingban. Nagy kosarakból furcsa gyümölcsöket ajánlgatnak. Tele vannak az elegáns (pekingi kacsa!) vendéglők, de tisztes a sor a sarki, kempingasztalokkal felszerelt kifőzdeszerű, ragacsos valamit, hozzá felismerhetetlen állati maradványokat kínáló műintézményben is.
Lássuk be tehát, Kínában jót enni – hű de nagyon lehet.
Dési János

Virágot a virágárusnak

Száz rubel és ami mögötte van

Amikor a gorbacsovi Szovjetunió egy távoli provinciájába, Kárpátaljára mentünk az első sokk persze a határon ért minket is. Azokban a nyolcvanas években mi már többé-kevésbé öntudatos polgárokká értünk, akik nem nagyon szeretik, ha mindenféle fegyveres alakok, csak úgy, vegzálják őket.
Aztán ezen is túljutottunk és ebédidőtájt befutottunk Ungvár szállodája, a Zákarpátija elé – amely majdnem úgy nézett ki, mint a néhai Volga Pesten. Ronda egy betonépítmény– ha jól emlékszem, talán magyarországi kivitelezésben készült.
Ám félre az esztétikai fanyalgással, jöjjön az ebéd. Örömmel láttuk, hogy a szálloda jókora vendéglője gyakorlatilag üres. Ám az ajtót, hiába ráztuk, feszegettük, nem tudtuk kinyitni. Végül egy pincérruhás alak, magyarul, kikiáltott: Ebédidő!
- Tudjuk, feleltük nagy boldogan. Éppen azért akarunk ebédelni, mert ebédidő van.
- Marhák!- felelte a pincér. – A személyzetnek van ebédideje. Ha éhesek, jöjjenek vissza később. Vagy, mittudomén.
Kicsi tanakodás után oda jutottunk, hogy mi mégis inkább most harapnánk valamit, ha már így ebédidőre odaértünk. Próbáltunk hatni a honfiúi érzésekre, arra, hogy mi kora reggel indultunk Budapestről, csak azért, hogy szívhez szóló beszámolókat adjunk közre az itteni magyarság helyzetéről és a többi. Persze a boldogan ebédező pincéreket, szakácsokat és kézilányokat nem hatottuk meg. Mint egy utolsó szalmaszálba kapaszkodva kajabáltuk be nekik, hogy de forintba fizetnénk ám.
Erre némi morgás támadt, aztán a főúr kelletlenül kinyitotta az ajtót beengedett minket, mögöttünk újra beriglizte és annyit mondott: na jó. De gyorsan egyenek.
Jártunk mi úttörőtáborban, szolgáltunk a hadseregben – akadt fogalmunk a rossz és gusztustalan ellátásról. Egy rettenthetetlen riporter nem hátrál meg az ilyesmitől.
Délután az egykor szebb napokat látott városban lófráltunk. Először találkozva azzal az érzéssel, milyen az, amikor sokkal több a pénzed, mint amennyit el tudsz költeni. Szerkesztőségünk bőségesen ellátott minket rubellel, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Vendéglő ugye kiesik. Vettünk már három réztrombitát (három rubel 30), néhány „Veteren Trudá” feliratú szalagot, kb harminc kis füzetét és két üveg uborkát, pár Lenin szobrocskát és néhány pakli Belomorje cigit. Más nincs. Pénzünk mégis, mint a pelyva.
S ahogy így sétálgatunk, a folyóparton leszólít minket egy magyar néni: vegyük meg a fonnyadt csokor rózsáját. Köszönjük, de nem nagyon tudnánk vele mit kezdeni. Pedig, ha megvennénk mehetne haza végre. Csak három rubel. De nekünk nem kell, kinek adjuk oda? Mindegy neki, csak vegyük meg. Pisti barátom mindig úr volt, szép tárcájából kihalászta a gondosan összehajtogatott papírdarabokat és száz rubelt a néni kezébe nyomott.
A visszajárót tessék megtartani, nekünk úgysem kell!- köhintette zavartan.
A néni zavartan forgatta az összeget, ami csak alig valamivel volt több, mint egy havi nyugdíja, és elsírta magát.
Mi meg ott álltunk nagy hülyén egy bokrétával.
- Nem tetszene megsértődni, ha adnánk magának egy csokrétát? -kérdezte Pisti, aztán a néni kezébe nyomta a virágot és jobbról-balról megpuszilta a még mindig szipogó, termetes virágárus asszonyt.

Dési János