2014. március 28., péntek
Izrael arcai - sokféle, az már biztos
Címkék:
Izrael,
utazás,
zsidó történelem
Hely:
Jeruzsálem, Izrael
2014. március 19., szerda
2014. március 13., csütörtök
Abony - ahol semmi sincs a zsidó múltból
M. múlt – ami egykor volt, az később gyakran olyan, mintha nem is lett volna. Különösen ha nem akarunk rá emlékezi.
Az alföldi városka csinos kis helytörténeti múzeumot alakított ki az egykori magtárban. A belépődíj 200 forint, de iskolásoknak, nyugdíjasoknak és katonáknak csak 100. A napfényes vasárnap délelőtt rajtunk kívül ember se nagyon jár az utcákon, a múzeum környéke különösen elhagyott. Az egyszem pénztáros néni a volt magtár hűvösében meglehetős megütközéssel figyeli, hogy miért is akarunk mi ide mégis bejönni. Leszurkoljuk a pénzt, és úgy teszünk, mint akiket különösen érdekelnek az Abony környéki emberek mindennapi használati tárgyai a közelmúltból. Pedig dehogy. Minket az épület érdekel. Amelyről annyit hallottunk. A nagy mérlegről, ami az ajtó előtt állt. A kis irodáról, ahonnan a nagymama anyukája intézte az ügyeket.
De hol van az az eperfa, amelyről annyi történet szólt? És különben is, hova szaladt az a jó fél évszázad? Hova tűntek azok az emberek, akik benépesítik azokat a visszaemlékezéseket? A nagynénik, a nagybácsik,a testvérek, a sógorok kiismerhetetlen sora, akik itt éltek e falak között, s akiknek nagyrésze ki tudja hol vált füstté. A múltnak itt vége van. A magtárban semmi sem emlékeztet az egykori tulajdonosokra. Azokra,akik itt próbáltak boldogulni, éltek s haltak. Kereskedtek, meggazdagodtak és tönkrementek, gyerekeik születtek, iskolába jártak, jók voltak és rosszak. Nincsenek. Tán nem is voltak. Ha pedig nem voltak, biztos az sem igaz, hogy egyszercsak bezárták őket a fatelepre. Az öregeket, a nőket, a gyerekeket. A férfiak akkor már a fronton jártak. A helyi csendőrség tudta a dolgát, puskatussal verte ki az öregeket, a nőket, a gyerekeket az otthonukból. Az embereket, akik nem értették, mi történik velük: hiszen ők mindig minden törvényt megtartottak. Azt gondolták, ha ők hűséges polgárai a hazának, akkor a haza is hűséges lesz hozzájuk. Szerették ezt a vidéket, szorgalmasan dolgoztak. Mind megölték őket. Már ha egyáltalán igaz ez a történet. Mert mindennek semmi nyoma.
Illetve, hopp az első nyom, hogy mégis, egy kis vaskályha a kiállított darabok között: „a mamámé volt, emlékszem ott állt az iroda sarkában, a tetején sütöttük a gesztenyét”. Aztán egy szekrény, felirata szerint „Akasztós szekrény a XX. század első feléből” – „megismerem, ez is a mienk volt, aztán negyvennégyben először valami raktárba vitték”. Ennyi maradt. Meg két sarokkal arrébb a romos zsinagóga. Valamikor büszke oszlopok tartották a timpanont, rajta a kőtáblákkal. Ma mindjárt hanyatdűl az egész. Csak egy rozsdás tábla virít elől: József Attila MGTSZ terményraktára. A tető nagyrészét a szél elvitte, az ablakok bedeszkázva, leszakadva. „Micsoda fényes ünnepségek voltak itt” – ma gyom veri fel a kertet. Ennyi maradt Abonyban nagymama gyerekkorából.
Az alföldi városka csinos kis helytörténeti múzeumot alakított ki az egykori magtárban. A belépődíj 200 forint, de iskolásoknak, nyugdíjasoknak és katonáknak csak 100. A napfényes vasárnap délelőtt rajtunk kívül ember se nagyon jár az utcákon, a múzeum környéke különösen elhagyott. Az egyszem pénztáros néni a volt magtár hűvösében meglehetős megütközéssel figyeli, hogy miért is akarunk mi ide mégis bejönni. Leszurkoljuk a pénzt, és úgy teszünk, mint akiket különösen érdekelnek az Abony környéki emberek mindennapi használati tárgyai a közelmúltból. Pedig dehogy. Minket az épület érdekel. Amelyről annyit hallottunk. A nagy mérlegről, ami az ajtó előtt állt. A kis irodáról, ahonnan a nagymama anyukája intézte az ügyeket.
De hol van az az eperfa, amelyről annyi történet szólt? És különben is, hova szaladt az a jó fél évszázad? Hova tűntek azok az emberek, akik benépesítik azokat a visszaemlékezéseket? A nagynénik, a nagybácsik,a testvérek, a sógorok kiismerhetetlen sora, akik itt éltek e falak között, s akiknek nagyrésze ki tudja hol vált füstté. A múltnak itt vége van. A magtárban semmi sem emlékeztet az egykori tulajdonosokra. Azokra,akik itt próbáltak boldogulni, éltek s haltak. Kereskedtek, meggazdagodtak és tönkrementek, gyerekeik születtek, iskolába jártak, jók voltak és rosszak. Nincsenek. Tán nem is voltak. Ha pedig nem voltak, biztos az sem igaz, hogy egyszercsak bezárták őket a fatelepre. Az öregeket, a nőket, a gyerekeket. A férfiak akkor már a fronton jártak. A helyi csendőrség tudta a dolgát, puskatussal verte ki az öregeket, a nőket, a gyerekeket az otthonukból. Az embereket, akik nem értették, mi történik velük: hiszen ők mindig minden törvényt megtartottak. Azt gondolták, ha ők hűséges polgárai a hazának, akkor a haza is hűséges lesz hozzájuk. Szerették ezt a vidéket, szorgalmasan dolgoztak. Mind megölték őket. Már ha egyáltalán igaz ez a történet. Mert mindennek semmi nyoma.
Illetve, hopp az első nyom, hogy mégis, egy kis vaskályha a kiállított darabok között: „a mamámé volt, emlékszem ott állt az iroda sarkában, a tetején sütöttük a gesztenyét”. Aztán egy szekrény, felirata szerint „Akasztós szekrény a XX. század első feléből” – „megismerem, ez is a mienk volt, aztán negyvennégyben először valami raktárba vitték”. Ennyi maradt. Meg két sarokkal arrébb a romos zsinagóga. Valamikor büszke oszlopok tartották a timpanont, rajta a kőtáblákkal. Ma mindjárt hanyatdűl az egész. Csak egy rozsdás tábla virít elől: József Attila MGTSZ terményraktára. A tető nagyrészét a szél elvitte, az ablakok bedeszkázva, leszakadva. „Micsoda fényes ünnepségek voltak itt” – ma gyom veri fel a kertet. Ennyi maradt Abonyban nagymama gyerekkorából.
2014. március 6., csütörtök
A magyar szürke 48 árnyalata a Klubrádióban - Dobszerda Váradi Julival
A beszélgetés maga:
Dési János, a Népszava és a Klubrádió munkatársa nagy munkába fogott: lexikonná varázsolta össze a magyar közélet 48 prominens alakjának pályaképét – jobbról is meg balról is. A magyar szürke 48 árnyalatából megtudhatjuk, ki mit gondolt egészen másként vagy esetleg ugyanúgy, mint ma. Egyiküket, másikukat füllentésen is rajtakapjuk. És akit szeretünk a kínálatból, abban tényleg megbízhatunk? Kiderül a mi kis politikus határozónkból. A szerző temérdek tanulságos dokumentumot is csatasorba állít a politikusok jellemvonásainak felvázolására. Ebben Pápai Gábor sietett Dési segítségére: minden résztvevőről készített egy-egy jellemző karikatúrát. Így Önnek mindössze erre a kis politikushatározóra van szüksége, hogy szerencsésen túlélje az áprilisi választásokat!
Gálvölgyi János ajánlása:
ELŐSZÓ, AVAGY „CETERUM CENSEO”
… mindjárt az elején be kell vallanom, elfogult vagyok a szerzővel. Kedvelem. Szeretem az írásait. Rádiós jegyzeteit, beszélgetéseit abban a bizonyos egy rádióban. Személyesen nem sokat találkoztunk, és ha igen, akkor sem jutottunk túl az udvarias köszönésen. Egyetlen komolyabb beszélgetésünkre emlékszem, amikor egy nyári estén, egy balatonszárszói kertben, kukta sapkában állt egy kondér mögött mint önkéntes szakács, és arról társalogtunk, hogy eléggé átsült-e a szürke marha. Apropó, szürke marha. Ezt a könyvet olvasva, Nagy Lajos „Képtelen természetrajza” jutott eszembe. Ő abban valós és kitalált állatokról ír. Dési János ebben a könyvében valós és kitalált (ebben az esetben „de jó, ha nem lenne”) politikusokról ad pontos, élet-karrier-pályaképet. Megmutatja, ki honnan indult, hová jutott és néha minek… A politikus=ciki, írja a szerző egy helyen. Érdemes-e róluk írni, majd olvasni róluk? Érdemes-e megtudnunk, hogy közülük többen jelentkeztek a Színművészeti Főiskolára sikertelenül, és most a „Nemzeti Parlament” színpadán ripacskodnak. Érdemes-e tisztázni, hogy kiflibe vagy sós stangliba haraptak-e bele? Érdemes-e megtudnunk, hogy mit mondtak húsz évvel ezelőtt, és mit hablatyolnak ugyanazzal a szájukkal ma? Érdemes-e egyetértenünk a szerzőnek azzal a kijelentésével, hogy „a mi elnökünk Göncz Árpád”? Az utóbbira a válaszom igen. Az előtte feltett kérdésekre a választ eldönti a kedves olvasó. Annyit segíthetek, hogy szerintem a helyes válasz: igen. Hiszen együtt élünk velük, mint a kutya a ráragadt bogánccsal, és bárhogy rázzuk magunkat, nem szabadulunk tőlük, de legalább többet tudunk meg róluk, mint amennyit ők el szeretnének árulni magukról. „Ceterum censeo”: el kell olvasni!
Dési János, a Népszava és a Klubrádió munkatársa nagy munkába fogott: lexikonná varázsolta össze a magyar közélet 48 prominens alakjának pályaképét – jobbról is meg balról is. A magyar szürke 48 árnyalatából megtudhatjuk, ki mit gondolt egészen másként vagy esetleg ugyanúgy, mint ma. Egyiküket, másikukat füllentésen is rajtakapjuk. És akit szeretünk a kínálatból, abban tényleg megbízhatunk? Kiderül a mi kis politikus határozónkból. A szerző temérdek tanulságos dokumentumot is csatasorba állít a politikusok jellemvonásainak felvázolására. Ebben Pápai Gábor sietett Dési segítségére: minden résztvevőről készített egy-egy jellemző karikatúrát. Így Önnek mindössze erre a kis politikushatározóra van szüksége, hogy szerencsésen túlélje az áprilisi választásokat!
Gálvölgyi János ajánlása:
ELŐSZÓ, AVAGY „CETERUM CENSEO”
… mindjárt az elején be kell vallanom, elfogult vagyok a szerzővel. Kedvelem. Szeretem az írásait. Rádiós jegyzeteit, beszélgetéseit abban a bizonyos egy rádióban. Személyesen nem sokat találkoztunk, és ha igen, akkor sem jutottunk túl az udvarias köszönésen. Egyetlen komolyabb beszélgetésünkre emlékszem, amikor egy nyári estén, egy balatonszárszói kertben, kukta sapkában állt egy kondér mögött mint önkéntes szakács, és arról társalogtunk, hogy eléggé átsült-e a szürke marha. Apropó, szürke marha. Ezt a könyvet olvasva, Nagy Lajos „Képtelen természetrajza” jutott eszembe. Ő abban valós és kitalált állatokról ír. Dési János ebben a könyvében valós és kitalált (ebben az esetben „de jó, ha nem lenne”) politikusokról ad pontos, élet-karrier-pályaképet. Megmutatja, ki honnan indult, hová jutott és néha minek… A politikus=ciki, írja a szerző egy helyen. Érdemes-e róluk írni, majd olvasni róluk? Érdemes-e megtudnunk, hogy közülük többen jelentkeztek a Színművészeti Főiskolára sikertelenül, és most a „Nemzeti Parlament” színpadán ripacskodnak. Érdemes-e tisztázni, hogy kiflibe vagy sós stangliba haraptak-e bele? Érdemes-e megtudnunk, hogy mit mondtak húsz évvel ezelőtt, és mit hablatyolnak ugyanazzal a szájukkal ma? Érdemes-e egyetértenünk a szerzőnek azzal a kijelentésével, hogy „a mi elnökünk Göncz Árpád”? Az utóbbira a válaszom igen. Az előtte feltett kérdésekre a választ eldönti a kedves olvasó. Annyit segíthetek, hogy szerintem a helyes válasz: igen. Hiszen együtt élünk velük, mint a kutya a ráragadt bogánccsal, és bárhogy rázzuk magunkat, nem szabadulunk tőlük, de legalább többet tudunk meg róluk, mint amennyit ők el szeretnének árulni magukról. „Ceterum censeo”: el kell olvasni!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)