Szenes Iván, csodagyerek a Zsidó Gimnáziumban

"-     Mondd Iván, mit szeretnél elérni az életedben? – kérdeztük tőle.

Csillogó nagy szemét kerekre kitárja, amikor válaszol:

-   Olyan író szeretnék lenni, mint az apám volt...!

Hisszük, hogy sikerülni fog neki."

E kis párbeszédet a Lévai Jenő szerkesztette Képes Családi Lapok tette közzé 1940. április hetediki számában. S ki a „csillog, nagy” szemű fiatalember. Olvassuk tovább a cikket:

„Most vasárnap a Zsidó Gimnázium hatodik osztálya az intézet tornatermében előadást rendezett. Az előadás spiritus rektora hatodikos kisdiák volt, aki egymaga konferálta, írta, játszotta és zenéjét szerezte a színrekerülő színdarabok jó részének.

A publikum önfeledtem tapsol a sokoldalú és feltűnően tehetséges diáknak, akiről a színlap csak annyit árult el: Szenes Iván VI. oszt. tan.

Az intézet egyik tanárjától megtudtuk, hogy a kiváló tehetséggel megáldott gimnazista a korán elhunyt zsidó magyar  írónak, Szenes Bélának a fia. A nagy író kezéből kihullott toll tehát most méltó gazdára talált fia személyében.

Az előadás után beszélgettünk a kipirult arcú kisdiákkal. Jónővésű, szimpatikus arcú, kedves fiatalember. Egyáltalán nincs zavarban és nem elfogódott. Pedig egészen bizonyos, életének első interjúját éli át.

-         Rutin kérdése az egész! -  mondja szakavatottan. – Én már eddig körülbelül 15 háromfelvonásos vígjátékot, 5 drámát és 12 operettet írtam. A gyakorlatom tehát már megvan. A most színre kerülő darabom még Kertész osztályfőnök úrnak is tetszett, pedig az nagyon szigorú ember.”

Kezdjük rögtön egy kiigazítással. Korabeli kollégám összekevert két Szenest, bár kétségtelenül rokonokat.

A „mi” Szenes Ivánunk – az egyik legtöbbször játszott slágerszerzőről van szó – édesapja valójában Szenes Andor volt, aki szintén ismert költő, műfordító, újságírónak számított a maga korában.

Szenes Iván Hofi Gézával és családjával

Valóban, nagyon fiatalon halt meg, 1935-ben, alig 36 éves korában. Szerkesztője volt a Színház és Divat című lapnak, majd sokáig a kor vezető lapjának, a Színházi Életnek a rovatvezetőjeként dolgozott. Szorgalmát Iván fiának volt kitől örökölnie, mert  rövidre szabott pályafutása alatt legalább 30 zenés játéknak, operettnek volt a szerzője, társszerzője. Kálmán Imre, Lehár Ferenc operettjeinek a fordítójaként is nevet szerzett.

Az Egy csók és más semmi vagy a Fekete Péter ma is ismert műve, de olyan slágerek szövegeit is ő írta, mint a „Ma Önről álmodtam megint2 vagy az 2Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát2 – címűt.

Akivel a Képes Családi Lapok szerzője összekeverte, Szenes Béla, Szenes Andor unokatestvére volt. Ő is nagyon fiatalon, 1927-ben hunyt el, alig 33 évesen. Lánya Szenes Anikó (Szenes Hanna) története és mártiruma ma már közismert. Béla újságíróként és kabarészerzőként kereste a kenyerét. De volt olyan darabja, amit a Vígszínház is bemutatott.

A kor legjelentősebb irodalmi folyóiratában, a Nyugat-ban Schöpflin Aladár így búcsúztatta:

„"A tavaly elhunyt Szenes Béla derék és rokonszenves íróember volt. Megvolt az a ritka erénye, hogy nem voltak pretenziói (igényei)  önmagával és másokkal szemben. Sikereinek örült, de nem kívánta miattuk, hogy nagy embernek tartsák. Bukásai lesújtották, de nem okolt értük másokat, színházát, színészt, kritikust, elismerte, hogy ő is írhat rosszul sikerült darabot. Nem tartotta magát nagy drámaírónak, szerényen és okosan úgy határozta meg saját hivatását: a budapesti közönség mulattatója. Meg kell adni, jól mulattatta ezt a közönséget, egyszerű, de polgári ízléssel, könnyed leleménnyel a részletek kidolgozásában, az ártalmatlan hűsítő italokra emlékeztető kritikájával az életnek. A színpadi csevegés volt a műfaja, a budapesti polgári társadalom beszédtárgyai az anyaga, a korzón sétáló átlagemberek családi komplikációi a problémái. A műfaj, amihez értett, és amivel sikereit aratta, a különleges budapesti Localposse, melynek nem is volt nála jobb művelője. Szerencséje az, hogy maga is tagja volt annak a közönségnek, amelynek írt. Azonosak voltak a gondolatai, az ízlése, az érdeklődései, a tréfái, csak író készségével vált ki közönségéből..."

És akkor most pár szót fiáról, aki oroszlánkörmeit már a pesti Zsidó Gimnáziumban is megmutatta.

Iván állítólag még a kétezres évek elején is a legtöbbet játszott szerző volt Magyarországon, a Színházi adattárban több mint 400 bemutatóját regisztrálták.

Slágereit minden valamire való kortársa énekelte. Hofi Géza például a Söprik az utcát, agy a Próbálj meg lazítani címűt, nem beszélve a Koós Jánossal előadott Macskaduettről.

De Ákos Stefi, Aradszky László, az Apostol Együttes, Kovács Kati, Szécsi Pál, Katona Klári, Szűcs Judith, Koós János, Korda György – de a sort még hosszan folytathatnánk – számtalan dalával ért el nagy sikereket.

S ha a gimnáziumi fellépésről beszámoló cikk szerzője el is tévedt a Szenes család útvesztőjében – az kétségtelen, jó szemmel kiszúrta, hogy interjúalanya valóban tehetséges fiatalember, aki a shoát túlélve még sokra, nagyon sokra viszi, megajándékozva minket azzal a fontos felismeréssel, hogy: Lazítani, próbálj meg lazítani! Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek.

További részletek a Képes Családi Lapokról itt olvasható

(Pesti Sólet, 2018 január)

Máltai vázlat

Mihály Tamás arról, miért nem megy Felcsútra az Omega másik felével

Fischer Iván és a keze

A Budapest Fesztiválzenekar következő évadjáról számolt be Fischer Iván, Erdődy Orsolya,  Stefan Englert és Váradi Juli. A karmesternek a kezét tessék figyelni :-)

Csak a kezemet figyeljék!

Lukács Miklós és a cimbalom

A kánikula szent havában - De hol van Eszter?

És Eszter nem jött. Talán ezt szerettem benne. Soha semmit sem csinált úgy, ahogy az jó lett volna. De legalább várhattam rá. Úgyhogy olyan helyeket választottam, ahol bátran álmodozhattam arról, mi lenne, ha mégis ideérne. Ahol a pincér kérés nélkül hozza az új fröccsöt.

Eszter kedvenc virága. Vagy, nem is Eszter?

Az ötödik után már nyugodtan hátradőlhettem. Eszter ma sem jön. Megint bedőltem neki. Legalább az étlapban ne csalódjak.

- Akkor jó tejfölösen a bablevest és legyen benne répa is, és főtthagyma, de azt külön kistányéron, utána egy könnyű borjúpörköltet galuskával, hozzá fejes salátát. De a ropogós közepit, fehér kenyeret, a serclijét, valamint a kisfröccsök, piros savanyúból - mondta vissza gépiesen Karcsi pincér.

- És egy unikumot, mert az a gyomor kéményseprője - szóltam utána, dehát Karcsi úgyis tudta, hogy ha Eszter nem is, de az unikum mindig menetrendszerűen érkezik.

Egyébként kellemes kerthelyiség volt. Néhány törzsalkoholista, egy-két szerelmespár, s pár környékbeli haspók alkotta a törzsközönséget.

De hol Eszter?

A főúr összeszedte a poharakat és bátorítóan csak annyit mondott, hogy az élet sohasem lehet teljes. Lehet, hogy esőt kapunk és csúnya vége lesz ennek az egyébként szépen induló napnak. Ezek a főurak túl sokat tudnak az életről.

Ám akkor varázsütésre mindenki elcsendesedett, a bejárat felé fordult, ahol feltűnt Eszter, aki ebben az ételszagú félhomályban különösen kívánatosnak tűnt.

Ruganyos léptekkel végigszlalomozott az asztalok között: hogy van Józsi bácsi? - kérdezte a törzsalkoholistától. Aki ugyan Jenő volt, de a látvány hatása alatt csak annyit tudott kinyögni, hogy jól kisasszonykám és benyelte az egész fröccsöt. És Eszter csak jött, kerek melle édesen rebbent a blúz alatt.

Végre itt vagy - halászta ki a legjobb, a végére félretett falatot a tányéromból, amint mellém huppanva egy puszit adott. - Szóval ő ATTILA - mutatott a mögötte ácsorgó srácra, akit eddig észre sem vettem. - ATTILA a barátom - mondta úgy, hogy a legkisebb ellenvetést sem mertem tenni-

ATTILA zeneszerző. Dalokat ír.

És mert a művészet tiszteletet érdemel Attilát meghívtam egy italra, aztán ő engem egy másikra. Al capo de fine. ATTILA közelebb húzta hozzám a székét, jó barátjának nevezett és megkérdezte, hogy meghallgatnám-e egy Heltai Jenő versre írt nótáját:

„A kánikula szent havában /Mikor harminchat fok a hő,/Mély tiszteletnek - és csak annak! -/Örvendez részünkről a nő.

Ilyenkor alszanak a vágyak, /Minden kívánság lelohad /S a hővel éles ellentétben /Lehül a bűnös gondolat.

Szívünk étvágya minimális, /nem izgat a legjobb falat, /A hölgyek hasztalan epednek /A könnyű nyári blúz alatt.”

Szóval nagyon berúgtunk ezzel az Attilával. Esztert a kopasz főpincér vitte haza

Dalok szilveszterre Enikőtől

Dalok: És itt is Sőt, még itt is:

Péterfy Bori koncertjén

Szandált is vettünk már itt

Az ember azért megy Péterfy Bori koncertre, mert:

- elnézte egy kicsit a műsort, tulajdonképpen egy Korda György – Balázs Klári showra, vágyott volna,

- nagyon elnézte a műsort, Záray- Vámosi duettre indult,

- berúgni végülis akárhol lehet,

- lelkes rajongója Péterfy művésznőnek,

- valahol el kell ütni az estét,

- jó buli ígérkezik, ott a helyük,

- egy igen kedves leány hívja el.

A koncert helyszíne a West-Balkán névre hallgató, sokat költözködő üzemegység, amely most éppen a Skála-Metró épületében ütött tanyát:

- ez majdnem olyan jó ötlet, mint a Corvin tető, ami viszont zseniális,

- valahová a West-Balkánnak is költöznie kell, végülis a Nyugati aluljáró nem is West, hanem igazi mély-Balkán.

- ha a zene jó, a csajok csinosak, az ital olcsó, a kidobóemberek nem minket dobnak ki, akkor elmegy ez is,

- szandált is vettünk itt, akkor zenét is hallgathatunk,

- ha nem dűl a fejünkre – bár néha az az érzésünk, hogy dűl -, akkor vicces az egész.

A közönség szemmel láthatóan:

- nem csak a legfiatalabbakból áll, városi középosztály,

- néhány külföldi is,

- nagyon ismerik a számokat ám,

- az ital szépen fogy, egy gin-tonic viszont kijön ötszázból, más kérdés, hogy mennyi benne a gin.

- lehet tombolni is, meg táncolni és üvöltözni – itt ez senkit sem zavar. Tombolás garantált.

A művésznő:

- hozza a formáját,

- elég jó a formája,

- énekelni is ügyesen tud,

- szereti a közönség,

- nem bántuk meg, hogy eljöttünk.

A legnagyobb siker egy régi, régi szám, talán a Bizottság együttesé volt, a jó Wahorn András adta elő. Én először Bódy Gábor filmjében láttam, hallottam, a Kutya éji dalá-ban, 1983-ban a balatonföldvári kertmoziban. Igazi nyári block-buster. De a dal igazsága örök.

„Már megin' csak őrája gondolok
már megin' csak akarok egy jó nagyot”

Aztán köpni kell, mert megint itt van a szerelem.

Egy szép, szőke lény énekli e sorokat:

- ebben van valami mókás,

- szókimondóbb így a dolog, hatásosabb,

- változik a világ, már a lányok is ilyesmiket danolnak,

- elmélázunk azon, hogy a impresszáriók volnánk, összehoznánk-e egy Wahorn-Péterfy duót ebből. (Összehoznánk, mi az hogy.)

- nem vagyunk impresszáriók, hát kérünk még egy gin-tonicot, meg egy duplaviszkit – hogy ne nagyon lógjunk ki a sörből.

- Sorból, nem sörből, Te!

Szívesen járunk efféle koncertekre, mert:

- akkor tudunk villogni fiatalabb kollegáink, és idősebb gyermekeink előtt

- úgy tehetünk, mintha rajtunk nem fogna az idő vasfoga, ott tartjuk kezünket az élet pulzusán,

- nagyon műveltek leszünk, különben is, a zene nemesít,

- szeretjük Borit, szeretjük a gin-tonicot

- szertjük, ahogy a művésznő énekel, szeetjük nézni, amint testre feszülő ruhában, ruganyosan ugrabugrál a színpadon.

Mindent összevéve:

- nem bántuk meg, hogy elmentünk,

- jó helyen voltunk, jó emberekkel,

- ittunk, zenét hallgattunk, kulturáltan szórakoztunk,

- megnéztük, hogy mulat a mai fiatalság,

- lehet, hogy a jövő héten is megnézzük valahol.

A hal(l)hatatlan Neoprimitív

'71 szeptember, féltucat ősember

A Lenin körútról fordultunk be a Majára, a Halló előtt megálltunk, ott ahol a kirakatban az önkisz büszkesége, egy palacsintasütő-gép nagy füstölögve magától sütötte a papírvékony palacsintát. A Sztálin születésnapja tiszteletére elnevezett 70-es trolira vártunk, úgy, hogy fél szemmel lássuk, amint a Kürt nevű bűntanyán már délelőtt összeverekednek a keverttől részegek.

Csöves farmert hordtunk. Persze nem Trappert. Mert „Trapper farmer drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs” szólt a rigmus is. A Gábor Alföldi papucsban csoszogott – nekem azt az anyukám már nem engedte. (Sem a papucsot, sem a csoszogást.) Ciki iskolaköpenyünk a leselejtezett szimatszatyorba volt gyűrve, hogy a kockás, lógó flanelingünk érvényesülhessen. Ennyit a korrajzról.

Vártuk a trolit tehát, s közben egy cukros-mázas, kellemetlen Neoton dal dallamára azt énekeltük, hogy „A párttitkárunk értette a Népszaváááát és szánkbaadta a demokráciáááát.” Megjegyzés 1: ekkor találkoztam először a Népszava kifejezéssel. A mi családunk Magyar Nemzetet olvasott.

Megjegyzés 2: Akadnak halhatatlan csapatok. A fent idézett szám forrása ugyanis az elpusztíthatatlan Neoprimitiv együttes. A főnixként feltámadó banda a minap éppen az A38-as hajón tartotta, meglepően népes közönség előtt, a harmincnyolcadik búcsúkoncertjét. És ne reménykedjünk, bizonyára nem az utolsót. Az annalesek szerint az első búcsúkoncert 1982 február végén esett meg, mit tegyünk, szalad az idő.

Ez a mostani A-38-as búcsúkoncert arról szólt, hogy meg lehet-e állítani azt a fránya múló időt. A Neoprimitiv a hetvenes-nyolcvanas évek vicces terméke volt. Amikor más sok mindent lehetett. Egykori közgázos egyetemi hallgatók, dr Nagy Gyula, dr. Szentirmay László, Szántó Péter, Jancsó Kornél, Pleschinger Sándor, Jobbágy Gyula (+ Föld. S Péter), korabeli slágerekre enyhén és közepes fokban rendszerkritikus „politikai kábáré” műfajába sorolt paródiákat alkottak és adtak elő. Mint a legendás „Uralkodó osztály I./b.” című alkotást.

Azt, hogy rendszer sokat tűrt, az is bizonyítja, hogy én például a Neoprimitivet legelőször a nyolcvanas évek legelején a tatai KISZ táborban hallottam. Sőt, Gábor barátommal fel is vettük magnóra az egészet. Meg is van, valahol.

Ma már persze mindent lehet, még nagyon hamisan is énekelni a színpadon, így aztán az új nemzedékeknek nem sokat mondanak az efféle veretes sorok:

„Ez a gyár itt nekünk termel, / miénk itt a hatalom / esz itt kérem osztálydiktatúra / s nem újítómozgalom. / S akkor az asztal mellé csaptam / összedőlt a kártyavár / de amikor újra felébredek / a pia és a kártya vár...”

Mindenesetre értő közönség gyűlt itt össze ma este a hajón, a zenekarral harsogjuk a régi, kellemes dalokat. Persze legtöbben élősúlyban sokat fejlődtünk, s a koncert-hajó előtti parkolókban terpeszkedő jónéhány Lexus vagy éppen BMW és Audi terepjáró bizonyítja, hogy valóban sokan elmondhatják az egykoriak közül: „ez a gyár itt nekünk termel".

De mindegy is. Ezen az estén itt egy pici ablakon visszakukucskálunk a hetvenes-nyolcvanas évekre. S megállapítjuk, hogy manapság nagyon rossz nekünk. De azért mégiscsak így a jobb, mint a tompa fa-rock idején.

Markó Iván sikere

A színpad
és ami mögötte van

A színpad – természetesen az a lényeg, ami ott történik. Azért erőltetjük be magunka a szép ruhánkba és a kényelmetlen cipőnkbe, azért mozdulunk ki ebben a ronda időben, miközben otthon, kényelmesen, mackóalsóban a tévét is nézhetnénk, hogy örüljünk vagy szomorkodjunk a szereplőkkel együtt. Élvezzük a zenét, a kecses mozdulatokat, az akrobatikus ügyességet, csodáljuk az emberi test hajlékonyságát. A szemünket legeltessük a gazellamozgású, karcsú és feszes hasú lányokon. Hogy elandalodjunk ezen a legújabb előadáson, a Magyar Fesztivál Balett produkcióján, a Seherezádén, itt a Művészetek Palotájában.
Mégis, valahogyan benne van a levegőben, hogy azért mégsem csak az számít, ami most itt a színpadon, a szemünk láttára, a fülünk hallatára történik. Van valami, vagy inkább valaki, akit most éppen nem látunk – mégis leginkább neki szurkolunk, mi több, a legtöbben miatta vagyunk itt. Nem látható – de csak ő látható.
Nem túl bonyolult a válasz a találókérdésre. Na, kiről beszélünk?
Persze, hogy Markó Ivánról.
Nyilván, az azért nem egészen egyedi eset, hogy egy egy előadást a rendező vagy éppen a koreográfus kedvéért nézünk meg. Van ilyen, hajaj, de hányszor. Amikor nem csak az számít, ami éppen a színpadon folyik – hanem az is, hogyan került oda.
De ez azért mégis más. Ha a Magyar Fesztivál Balett előadásai éppen olyanok lennének, mint amilynek most – csak éppen Markó nem lenne benne, ami természetesen így önmagában is értelmetlen felvetés – biztosan sokkal kevésbé lenne hatásos ez az egész. Pedig a táncosok éppen olyan ügyesen lépkednének, szökelnének, emelnék egymást, pörögnének forognának. A színpadi látvány ugyanaz lenne. Csak éppen hiányozna az, ami most nem látszik, ami a színpad mögött van. Az a hit, az a erő, az az elszánás, ami minden bizonnyal Markóból sugárzik a táncosaiba- és jó esetben onnan tovább a kedves közönségbe.
A fesztivál balett legfontosabb szereplője az, akit nem látunk. De ha patetikusabbak akarunk lenni, mibe van az nekünk, akkor éppen megsokszorozódva az egész együttesében látunk: Markó Iván. Ez az előadás éppen úgy az övé, mintha ott táncolna a tanítványai között.
Van ennek előnye, de persze hátránya is. Egy szenvedélyes művész, aki ráadásul jó márkanév is, nagy előny egy produkcióhoz. Ám, biztos, hogy hátrány, abból a szempontból, hogy igazán csak az tudja értékelni a fesztivál balett teljesítményét, aki Markót ismeri. Nemcsak az együttesvezetőt, a koreográfust. Hanem azt a Markó Ivánt, aki tízezreket bővült el mondjuk a Nap szeretteiben a Sportcsarnok küzdőterén. Múló életkori sajátosság.Mindenesetre, amikor vége az előadásnak, a legnagyobb tapsot Markó kapja, aki szokása szerint kijön a premieren meghajolni, s tán egy kis beszédet is mondani. Taps a régi Markónak és az új előadásnak.

Marton Évával a raktárban és Sanghajban

De ki tolja be a zongorát

Az igazi nagy művészt onnan lehet megismerni szerintem, hogy komolyanveszi mindig azt, amit csinál. Néhány éve egy akkor még viszonylag kistévében készíthettem egy interjút Marton Évával. Egy valamikor szebb napokat megélt raktár végében alakították ki a stúdiót, pár valahonnan levetett bútor képezte a díszletet, egy koszos üveglapú dohányzóasztal előtt kellett kucorognunk, miközben az egyszem kameraman – ha éppennem szundított el – ugrált a három kamera között, amelyek közül csakegynek járt le az optikája és egy másiknak az állványa csuklott időként össze. Felteszem, Marton Éva jár már pazarabb helyen is, megfordult talán olyan stúdióban, ahol nem botlott meg a felpúposodó, kirojtosodott padlószőnyegben és nem azzal adták vissza a dvd-jét, hogy „bocs, de itten mi ezt nem bírjuk lejátszani". Szó nélkül elővarázsolt ekkor egyhagyományos kazettát és egy papírosra gondosan felírta, hogy hol melyik szerepéből található rajta egy részlet. Szerinte ugyanis, egy portréműsor egy operaénekesről elképzelhetetlen néhány jellemző operai jelenet nélkül. Kicsit még mérgelődött a világítás miatt, hogy az közel sem elég jó, de aztán, amikor felgyulladt az adást jelző piros lámpa ő volt mindenidők egyik legkedvesebb interjúalanya. Szellemes és könnyed társalgó, persze rengeteg jó anekdotával, akivel öröm beszélgetni, akit öröm hallgatni. Mert komolyan veszi ezt az egészet, és láthatóan fontos neki, hogy, aki még ha csak véletlenül is, de odakattint a csatornára, ottragadjon és jól szórakozzon.Talán azt értettem meg, hogy az nem úgy van ám, hogy kimegyek a milánói Scalaban, a bécsi Operaházban a New York-i Metropolitan-ben vagy a londoni Covent Gardenben a színpadra és nagyon jó vagyok. Ha valaki Marton Éva, akkor annak mindenütt jónak kell lennie, még aDaróci utcai raktár végében is.

Tavaly a Kínában szervezett magyar kulturális évad keretében két-háromnapig figyelhettem, amint a sanghaji konzervatóriumban segít néhányifjú pályatársának egy előadást összehozni. Bevallom, leginkább csakSanghajban járok komolyzenei koncertekre – s mivel sajnos viszonylagritkán járok Sanghajban, így nem vagyok nevezhető igazán szakértőnek e területen. Mindehhez még vegyük hozzá, hogy az a város tartogat némiizgalmat a zenén kívül is – hát nagy volt a csábítás. De Marton Éva miatt érdemes volt maradni és figyelni, ahogy magyaráz, ahogy dicsér és ahogy elmagyarázza, miként lehetne azt jobban.

Időnként nagyon egyszerűnek tűnő dolgokat jön elő: nézz ide, igyál egykis vizet, állj hátrébb. És három – négy ilyenből már ki is kerekedikvalami. És persze neki jut eszébe, hogy a koncerten majd ki tolja be azongorát, ki lapoz a kottában - ehhez ugyan nem kell világhírűművésznek lenni, ám ettől még elég fontos. Amit meg a zenéről mond –hát persze, hogy tátott szájjal bámuljuk. Mi. Mert a koncerten akínai közönség megrohanja, autogrammért ostromolja és fényképeszkedikvele – ahogy az egy igazi sztárnak kijár.Aki ráadásul most ünnepli a születése napját is. Sok boldogságot hozzá.

Dési János

Egy este a Sirályban Dévényi Ádámmal

Ő sem ereszt, én sem eresztem

Szögezzük le rögtön az elején, hogy Dévényi Ádám az Dévényi Ádám. Sokan szeretik azt hinni, hogy Dévényi Ádám a múltból ragadt itt. Ha nem is a távoliból, de azért biztosan a kilencvenes évek előttiből. Valahogyan olyan hangulatot áraszt ő is, meg dalai is biztosan – pedig zenéje friss és eleven, versei, dalszövegei pedig a máról szólnak akkor is, amikor a hetvenes-nyolcvans évekről. Na és akkor vegyük még azt is hozzá, hogy itt a budapesti Király utcai Sirály nevű műintézménybéli koncertjén a fél évszázados művész közönsége nagyrészt lelkes huszonévesekből áll. Akik maximum óvodába jártak akkor, amikor én már egy igazi Dévényi koncerten jártam, a Fika névre hallgató legendás intézményben. Akkor tán Börcsök Enikővel énekelt együtt. Amúgy a Fika annyit tett, mint fiatal művészek klubja – de hát emlékszik erre a Népköztársaság útja béli helyre az ország apraja és nagyja. Az évek persze jöttek, mentek, a Népköztársaság útja újra visszavette a régi jól bevált Andrássy nevét, a Fikából fényes kiállítóterem vált. Csak Dévényi Ádám maradt az, aki.
Igaz, tőle éppen ezt várjuk el. Hogy mindig az a régi Dévényi Ádám maradjon, akinek dalai frissen csendülnek fel. Mikor szétnézünk a Sirály dohányfüstös pincéjében, a körberakott székeken, beleszippantunk az otthonos dohos illatba, kikerülünk egy-két földre helyezett sörösüveget – meg is jegyzi Ádám, hogy na ez a hely már tényleg majdnem olyan, mint a régiek voltak. (mondjuk Kőbányai Világos helyett flancosabbak a seritalok – hogy azért egy, fontos, de ne lényegi változást említsünk.)
Dévényi Ádám esetünkben az Átmeneti Kabát névre hallgató formációjával lép fel (dob: Tóth Tamás, basszusgitár: Mezőfi István, néha hegedű: Kézdy Luca, és csengő-bongó leányhangok: Fenyő Fruzsina, Jordán Adél; na és az elmaradhatatlan dobozgitár megett Dévényi Ádám).
A sört szürcsölő, bort kóstolgató, nem egyszer cigarettára gyújtó közönség tagjai minden valószínűség szerint nem először találkoznak ezekkel az újkori sanzonokkal, hiszen gyakran együtt danolnak a művészekkel, sőt még egy memóriahiányos pillanatban ki is segítik az előadó-szerzőt az éppen aktuális sorral.
Költeményei közül, a szerző szíves, utólagos engedelmével, most egy jellemzőt idéznék csak :

A zene befordul a sarkon

A zenét én már nem sokra tartom

Ahogy a zene se tart már sokra engem

Csak hát ö sem ereszt és én sem eresztem

Olyan, mintha válni akarna

De még mindig lenne rajtam hatalma

Pedig már sokszor undorral nézem

A zenét és nem értem és nem érzem

A zene megvonja a vállát

Legfeljebb nem csókolom többé majd a száját

A zene már rég nem tart számon engem

Csak hát ö sem ereszt és én sem eresztem.

Hát tessék ezt elképzelni zenekari kisérettel, azzal a megszokott, jól bevált Dévényi Ádám hanggal megpróbálni elképzelni. És akkor az már majdnem olyan, mintha velünk lennének az új Sirály régi pincéjében.

Dési János

Perényi Eszterrel Sanghaiban

Evőpálca és vonó

Képünk megtekintésekor a zeneművészet és a konyhaművészet egészséges kereszteződésének lehetünk szemtanúi. A világ egyik legünnepeltebb hegedűművésze, a Zeneakadémia professzora, minden valamit magára is adó zenei verseny zsűrijének oszlopos tagja Perényi Eszter éppen kínai evőpálcikák segítségével mutatja be a vonó helyes használatát. Azt, hogy miként kell megfogni, hogyan kell vele a hangot mintegy rajzolni, miképpen kell bal kezünk ujjait könnyedén a húrokra helyezni. Szinte a gravitáció erejét kihasználva, lefogni a húrokat.
Akik hallgatják kétoldalról nyilván mindezt maguk is nagyszerűen tudják. Ők is kitűnő muzsikusok, a jövő, de nem túlzás azt állítani, már a jelen, nagy reménységei. Kiss Bernadett a Zeneakadémia harmadéves brácsás hallgatója és Banda Ádám hegedűs ugyanott.
Akkor most már csak az evőpálcika és a terített asztal kíván némi magyarázatot.
A lakoma oka, hogy megünnepeljük azt a sikeres koncertet, amelyet ifjú művészeink ( a képen láthatókon kívül még Fülei Balázs zongorista, Potyók Dániel, tenor és Rácz Rita szoprán –mestereik Devich János, Perényi Eszter és Marton Éva segítségével) adtak az imént.
Az evőpálcikáról csak annyit, hogy, hát persze, Kínában járunk. A koncert a sanghai konzervatórium impozáns koncerttermében hangzott el a kínai magyar évad keretében.
Egyik kedves házigazdánk Hajba Tamás főkonzul szerint (maga is tíz évig hegedült ezért nemcsak ahhoz tud szakértően hozzászólni, mit kell rendelnünk egy igazi kínai étteremben, hanem a zeneművészeti kérdésekhez is). Kínában, különösen Sanghaiban nehéz feltűnni valamivel. A közel húszmilliós városban egymást érik a nevezetes események – hogy csak a közelmúltbéli Forma 1 futamra, a tenisz ATP tornára, vagy a müncheni filharmonikusok nagysikerű koncertjére gondoljunk Lang Langgal. Ám a magyar kulturális jelenlét igenis érzékelhető, van közönség arra a klasszikus muzsikálásra is, amit a mi művészeink tudnak. Ma még persze kellenek a föllépéshez támogatók, a magyar kulturális kormányzattól a Hainan légitársaságon át a sanghai kultúraszervezőkig. De nem nagyképűség azt remélni, rövidesen akár már üzleti alapon is működhet mindez. Közönség van, s lesz egyre inkább.
Az ünnepi ebéd amúgy nagyszerű volt, erről kár is többet mondani. Inkább a koncertről, melynek első részében egy kínai mai szerző Chen Qiangbin szextettjét hallhattuk, kínai és magyar zeneakadémista művészek tolmácsolásban, a többek között Kodály vonónégyesből ismert Devich János vezényletével. Aztán Kodály, Bartók és a Kínában oly népszerű Liszt szerzeményei.
A telt házas koncertet csak néha zavarja meg némi papírcsörgés és egy pingpongcsapat szerű mackóruhás kis csapat kacarászása. De Perényi Eszter szerint ez az elmélyült figyelem jele – néhány éve, amikor Pekingben lépett fel, még ki be járkáltak, cigarettáztak, beszélgettek a nézőtéren. Ma már újra tudják, miként kell élvezni az előadást
Mindenesetre a koncert végén felcsattanó, hosszú és ütemes taps azt jelzi, Sanghaiban sikere volt a magyar művészeknek.

Dési János

Enci és a költészet

A dalban elmondott vers

Azt olyan jó mondani, hogy ah, kit érdekel manapság a költészet? Kérem szépen a vers halott, csak néha támad föl egy-egy pillanatra, de inkább még úgy se. Ilyennel kétféle ember áll elő. Az egyik, akit tényleg nem érdekel a költészet, és mégiscsak meg kell magát vigasztalnia. Nem ő bunkó, hanem ugye a világ a rossz, amely nem érdeklődik a vers iránt. A másikfajta meg persze versszerető, esetleg maga is versíró – de hát egyrészt a közönség távolmaradását is magyarázni kell valahogy, másrészt a kit érdekel „manapság" a költészet? kérdésben benne foglaltatik az a válasz is, hogy talán tegnap még fontos volt a dolog és akkor lehet, hogy holnap ismét az lesz. Csak ki kell bírni addig, ki kell várni.
Persze akadnak olyanok, akik nem várnak, hát persze, hogy nem. Inkább összevegyítik mondjuk a dalt a verssel – szerveznek ebből egy jó kis sorozatot, sört is mérnek közben, meg még kóser szilvát is lehet inni, és máris van közönség. Hoppla. A Sziámi együttes, Müller Péter vezetésével, évek óta szervezi az amúgy egyáltalán nem költői című Songwriters klubot. Sokáig a Trafó nevű műintézményben, legközelebb, most vasárnap a Merlinben. És kiderül, hogy akad komoly érdeklődés a versre. Bee.
A dolog úgy működik, hogy minden hétre hoz a Sziámi együttes egy új dalt, meghív vendégművészeket – aki még nem volt ott a műfajból, az le is húzhatja magát, mert akkor keveset ér – és még egy költő is eljön, aki vagy maga adja elő a versét vagy a fellépő zenekarok megzenésítik neki és eldanolják. Miközben a a nagyérdemű lelkesedik és esetleg húz még egy jó nagyot a poharából. Vagy nem lelkesedik és úgy húz a pohárból. Ez végülis az irodalom szempontjából majdnem mindegy.
Fellépett itt már Bródy Jánostól Karafiáth Orsolyán át a Quimby zenekarig és vissza Hazai Attila vagy Bárdos Deák Ágnes is. A sor hosszú, és úgyis biztosan sokakat kihagyunk, kész sértődés lesz ebből még.
A legutóbbi előadáson egy sarokban megbújva a költő Kemény Istvánt véltük felfedezni, amint a költő Vörös István társaságában ez utóbbi versét hallgatták, amit a mi dalospacsirtánk,a Sziámi zenekar oszlopos tagja, Záhonyi Enikő, baráti körben Enci néven is közismert, interpretált. Vagy inkább énekelt el. „A Kant utca végén” ez a vers címe, és a költő azt az érdekes kalandját foglalja össze, amikoris egy Kantról nevezett berlini utcában pornofilm forgatásba botlott. Kedvcsináóul legyen elég ennyi: „Egy film készül nyilván,/sej, a Kant utca végén,/lámpa csillog ott fönn/ és bent erkölcsi törvény.
Lábuk között törvény,/de még csak borotválják,/az egyik jelmezt vesz,/kirúzsozza a száját.”Lalala
És persze közben dörög a dob, cseng-bong a gitár, brummog a basszus és zongorázik a zongorista.
Fél szemmel közben a színpadra sandítunk és azzal a fél szemünkkel a művésznőt fixírozzuk bátorítólag, hogy csak így tovább, miközben a másik fél szemünkkel a költőt figyeljük, hogy ő vajon mit szól hozzá, százak bólogatnak a vers ütemére – mondjuk többen vagyunk itt mint egy kortárs verseskötet példányszáma.
Na ez a Songwriters, ez a zene hatalma.
Dési János

Kompon szeszt, de gyorsan

És a hajó ment

Én ugye azt régóta tudtam, hogy ott fönt Északon, a komp nem egyszerűen közlekedési eszköz, hanem afféle lehetőség a mulatozásra, és bizonyos jelentős mennyiségű szeszek megszerzésére.
Úgyhogy,a mikor a Helsinki kikötőben a harmadik kedélyes, ámde korántsem színjózan nyugdíjas eset át rajtam, miközben sűrű bocsánatkérések között nagyokat csuklott, már sejtettem, érdekes utunk lesz. Lett.
Kezdjük azzal, hogy a hajó rendelkezett vagy 15 különféle kocsmával, akadt benne 5-6 bár, némelyik egész komoly színpaddal, több zenés-táncos szórakozóhely.
Ám indulás után, amint elhagytuk a finn partokat, az első jelentős esemény mégiscsak az volt, amikor a kedves nyugdíjasok megrohamozták a hajó boltját és percek alatt lerabolták az italos polcokat. Ne kis rablásra tessék gondolni, hanem sok karton viszkikre vagy éppen vodkákra, hektószám a sörökre, mely felhalmozott árukészletet, külön az e célra kialakított, speciális húzós kocsikon szállítják a biztonságos kabinokba. Namost, azért abban van valami felemelő, amikor a fogyasztói társadalomban szocializálódott hetvennyolc éves középiskolai fizikatanár botjával fejbekólint egy nyolcvanegy éves főkönyvelő hölgyet, s mikor ez utóbbi még mindig nem engedi el az öt üveg konyakot tartalmazó dobozt, kirúgja a kedves hölgy alól a járókeretet. Amúgy itt jegyezzük meg, a bolt kiüríthetetlen, mert szorgos kezek azonmód újratöltik a polcokat. De hát az élet harc, mint tudjuk.
Közben a felső táncteremben zenés nosztalgiaest kezdődik, természetesen tánccal, lekérés van és hölgyválaszkor a fess nyolcvanas urak egyből elkelnek. Már addig amíg még állni bírnak, mert nem egyet óvatosan begurítanak a szélen lévő pamlagok alá, nehogy valaki rájuk lépjen. Egy-kettő diszkréten hány, de a figyelmes személyzet íziben eltünteti a nyomokat. Egy jólöltözött úr a krómozott lépcsők alá bújik, feje alá gondosan öszehajtva elegáns zakóját.

Alakul ez. Közben a krupié újra megpörgeti a golyót és egy kopasz, oroszul beszélő útitárs egykedvűen figyeli, amint megint a bank besöpri a zsetonokat. Ilyenkor vodkát kell kérni, az jót tesz.

A nagy színházteremben közben belecsap a húrokba az Icebreaker nevű zenekar. Itt aztán minden van, Abbától Rolling Stonesen át Ala Pugacsováig. Közben a kedves házigazdák üveg pezsgőket sorsolnak ki a legjobb táncosoknak. Fokozza a hangulatot, amint pezsgővel locsolják egymást a táncparketten a nagypapa-nagymama korú rongylábazók. De hát ez a hajó ezért van. Ekkor kis remegés futja át a hatalmas testet, de nem bálnának ütközünk, hanem mint később kiderül, kikötünk. Ez egyébként senkit nem zavar, az égvilágon senki sem kíván leszállni, délelőtt megy majd vissza a hajó Helsinkibe, addig talán kiheverik az éjszakai buli fáradalmát. A kikötés egyetlen talán észrevehető jele, hogy fölszáll néhány sok mindenre kapható lány. Eurót és dollárt is elfogadnak, s mint egyikük megjegyzi, sokkal jobban megy a bolt, mióta a Viagrát föltalálták. Először kicsiny tánccal kelletik magukat (képünkön) majd hamar elvonulnak. Nekem ekkor mégiscsak föltűnik, hogy kikötöttünk, le ki kellene jutni a partra. Meg is lepődik a matróz, amikor a lifttel felmegyek a harmadikra - onnan van a kijárat -és a hosszú csövön át megkezdem a partraszállást.
Mi a baj, nem tetszik a buli? – kérdi kicsit sértődötten.
Dési János

Britney Spears sex porno xxx szex