Hermelin és az antiszemiták

 Szomory Dezső „szenzációs sikerű darabját” (Pesti Hírlap, 1916. március 25.) a Nagy Háború harmadik évében mutatták be a Vígszínházban. A Hermelinre tódult a közönség, a sok tragédia közepette érthetően volt igény néhány óra könnyed szórakozásra. Szomory a korszak legsikeresebb színpadi szerzői közé tartozott, s a szereposztás is igazán a legjobbakat vonultatta fel. Csortos Gyula, Varsányi Irén, Góth Sándor, Péchy Blanka neve még mindig mond valamit a mai színházszerető közönségnek is.

„A Györgyike és a Bella szerzőjének ez a legújabb alkotása a legteljesebb mértékben számíthat a, közönség minden rétegének érdeklődésére és színrehozatalának első hírére már ostrom, alá fogták a Vígszínház pénztárait.” (Az Újság, 1916. február 17.)

A kor egyik legnépszerűbb lapja a Színházi Élet folyamatosan lelkesült beszámolókat közölt már a próbákról. Részletesen írt a szereplők jelmezeiről éppen úgy, mint afféle „Intim Pistálkodásokról”– ez a Színházi Élet kedvenc rovata volt -, hogy Szomory tulajdonképpen saját magát írta meg a népszerűségben és a nők szeretetében fürdő főhős, a vígszínházi háziszerző szerepében.

A Nyugatban még a nagy Ignotus is tulajdonképen elismerte, hogy kedves, szórakoztató, érdekes darab született, még ha hozzá is tette, hogy talán az első és második felvonást is „meg kellett volna írni” – az ugyanis kedélyes tingli tangli maradt csak.

Mondhatnánk teljes a siker, főleg, ha hozzávesszük, hogy a Hermelin könyv alakban is pillanatok alatt sláger lett, az első kiadást két nap alatt elkapkodták. „A Hermelin a legnépszerűbb szó Budapesten” -fokozza még a hangulatot a Pesti Hírlap szerzője (1916. március 8.). Gondolhatnánk hát, hogy a szerző öröme teljes lehetett. S van tovább is.

„Szomory Dezső olyan nagy, hogy nem fér el erre a papirosra. Ő a szavak királya, aki minden szavával exotikus ragyogó világokat fest az olvasó szemére, az ő Írása zene, amely ópiumos álomba ringat.” – írta a darab kapcsán a Kolozsvári Tükör.

Ám a lelkendező hangok, a közönségsiker mellé jött a durva- s minek tagadjuk – antiszemita - támadás is.

A Társadalmunk című lap 1932-ben így foglalja ezt össze, amikor felidézi, hogy a szélsőjobbos csőcselék, az ébredő magyarok botrányt okoztak Szomory egy darabja bemutatóján a Nemzeti Színházban. „S mi volt a baj vele? Hiszen – írja a cikk – a híresztelések ellenére nem volt kommunista, nem volt pornográf: „Hát akkor ... hát akkor... zsidó.... Tényleg az. Ezt nem tagadta soha. A zsidóság, mint bűne elkísérte egész életén. Az ifjú Szomory annakidején Párizsban nagyon megszerette a nagy Daudet. És akkor Malonyay Dezső beárulta Daudetnek a titkot: Szomory zsidó. És Daudet el hűvösödött az ifjú író iránt, akinek akkor már francia nyelven is megjelent egy novellás könyve”.

„A két világháború közötti időszak szellemi életének egyik vezérmotívuma, kimondatlanul és kimondva a <<zsidókérdés>> volt. Az állami politika szintjére a numerus clausussal emelkedő megkülönböztetés nem hagyta érintetlenül a társadalmi tudatot. Származástól, felekezettől, beállítottságtól és politikai hitvallástól függetlenül a percepció részeként állandósult az események látásának olyan aspektusa, amelyik a <<zsidókérdés>> dimenzióját rávetítette az értelmezésre.” – írja Ungvári Tamás Szomoryról szóló cikkében. (Múlt és Jövő, 1999. 1. szám.)

Csakhogy történetünk még pár évvel korábban, 1916-ban játszódik. Mégis, az antiszemita jellegű támadás már itt megjelenik.

Vegyünk erre most csak egy példát. A Magyar Kultúra címen megjelenő lap ekképpen ír a sikerdarabról:

„A Hermelin. Szomory Dezső pornográfiája.

 A Platchek-gyerek Egerből Budapestre kerül. Rövidesen a m. kir belügyminiszter közbejöttével, Pálfivá ( a főszereplőneve a darabban Pálfi. De hogy Platchek eltt volna erről nincs szó – D. J.)alakul, majd a titkos és nyilvános szervezetekbe tömörült fajrokonok szolidaritása révén a már kipróbált úton híres drámaíróvá lesz. Mint drámaíró a perverz erkölcstelenség publikálásával foglalkozik, mint ember egy cinikus, férfiatlan kéjenc, akit szeretői fürösztenek.  Az egyik maitresse, Tóth Hermin (becéző nevén Hermelin) egy idegbeteg hetéra, aki ágyasait a Föld napi körforgása szerint váltogatja., aki szeret pénzért, szeret pezsgőért -ahogy éppen alkalom kínálkozik – de aki azért igazán kizárólag a kiváló írót Pálfi-Platcheket imádja. De ennek a torzlelkű bestiának méltó versenytársa egy másik perdita-virágszál. Lukács Antónia: ez még a Herminnél is közönségesebb, állatibb. Még nincs együtt a társaság, hiányzik belőle egy <<vicces> alak. Hamar egy tanárt. Ím csakugyan megjelenik a színen dr. Plundrich tanár úr, ő volna hivatva a lipótvárosi férfi és női hájakat megzötyögtetni. (…) Meg ne feledkezzünk azonban a színmű <<bájos>> szereplőjéről, az ötéves Péterkéről, aki Pálfi és Tóth Hermin szeretkezésének a gyümölcse. Az állatkertben rendezni szokott mesedélutánok szemtelen, erőszakos, neveletlen majomszerűen kiöltöztetett minden naiv lelki szépségtől mentes Izidorkái vagy, ahogy a ligetben hallom, Izikéi jutnak az eszünkbe, akiket szemelvén önkéntelen viszketés fogja el a jóízlésű emberek tenyerét. Ez a kis rugdalódzó intellektuel-jelölt a polgári erkölcsi törvényszéknek – így írta egy klikkhez tartozó merész szavú kritikus – ítéletén felül álló művész-család öröme, napfénye. (…) A többi szereplő felsorakoztatása – kezdve a vén zsidó hordártól Tördes Sáriig – csak alkalomnyújtás a Dob utcai kávémérésekbeli viccek és szellemtelen trágárságok tömörítésére.”

1916 tavasza és az antiszemita szó- és fogalomkészlet már nagyszerűen él és virul. 1919 után tehát nem a semmiből kell a színre lépnie.

1917-ben írta a Nyugatban „az igazi antiszemitizmus nem az, amely fönntartja, fölszítja és ápolja ezt a finom érzést a keresztény lélekben, de amelyik szüntelenül érezteti a zsidóval, minden formában és minden alkalommal, már a gyermekekkel is, hogy egy más fajta és kivetett.”

(Írásunk apropója, hogy a darabot a Miskolci Nemzeti Színház a tervek szerint mostanában mutatnák be, ha lehetne. Mohácsi János rendezésében.)

Pesti sólet, 2021. február

Závada, Krúdy – és a dédapám

Adler Illés nevű rabbi dédapám és egy rabbilányt (Spiegler Bella) feleségül vevő Krúdy egymás szomszédságában éltek a Király utcában. Egyikük (Krúdy) a Pekáry házban Bellával (Király 47.), másikuk (Adler) a szomszédos 37. alatt.

Ebédidőben, mert egyikük sem szeretett korán kelni, néha összetalálkoztak a sarkon.

-     -    Tiszteletem főrabbi úr!

-         - Alászolgája főszerkesztő úr, hogy szolgál a kedves egészsége, mint mindig? Mivel fog minket megörvendeztetni?

És Krúdy sorolni kezdte, oly hevesen, hogy még a közelgő kisfröccséről is elfeledkezett, mely szerint Szindbád, meg Rezeda Kázmér, meg Rudolf trónörökös kalandjai. Talán még az Ady Endre éjszakái-t is megemlítette.

Mire rabbi dédapám (Adler) megjegyezte, hogy a főszerkesztő úr annyit akar írni, hogy az 50 évre is elég lenne. Krúdy bólintott, mi az hogy. Neki 2020-ig vannak most a tervei. Aztán meg majd meglátjuk. 2020-ban szándékszik megírni például a budaörsi vándorról, bizonyos Wanderről szóló opuszát.

Tudjuk, az élet másként alakult. Krúdy nem jutott mégsem el 2020-ig. De valakinek akkor is meg kell írnia a tervbe vett művet.

Závada Pál: Wanderer. Ezt persze nem Krúdy írta. Sőt, nem is írhatta volna, hiszen Krúdy Krúdy, Závada meg Závada. De ha Krúdy a magyar irodalom egyik máig fénylő csillaga, akkor talán nem sértjük meg vele Pál barátunkat, hogy ez a könyv (Wanderer) a tizes skálán tíz krúdyt ér. Egy nagy Krúdyt. Százszázalékos találat. Závada Pál természetesen Závada hangon szól a budaörsi svábok életéről, de azért Krúdy szelleme ott lebeg felettünk, ebben a nekünk időben, kultúrában első pillantásra távoli – aztán meg nem is – világról szóló műben.

 

Ami írásaikat illetik – mégiscsak egy könyvajánló lenne ez – Krúdy nem csak remek és hangulatos történeteket írt, de fontos volt neki az igazság kimondása. Az igazságé, amely szerinte a könyvek által is terjed. (A tiszaeszlári Solymosi Eszter – ha még nem tetted, azonnal olvasd el). Závada nem csak remek és hangulatos könyveket ír, de fontos neki az igazság kimondása. Az igazságé, amely szerinte a könyvek által is terjed. (Egy piaci nap – tudom, hogy már rég el akarod olvasni. Nem bánod meg. Ha meg helyreáll a világ rendje, uzsgyi érte a Radnóti Színházba.)

Sejtette ezeket a dolgokat az igazságról dédapám is, aki így biztosította erről egy szép napon az írót (De melyiket is?) „Tudom én, hogy talán nem ment a könyvek által elébb a világ, de főíró úr, ne adja föl. Hátha. Hátha egyszer lesz még egy olyan könyv, amely megváltoztatja világot. Olvassa el a Závadát, és érteni fogja miről beszélek”.

Krúdy, aki akkor már válófélben volt a rabbi lányától, Arabellától, de a főrabbit (Adler) természetesen továbbra is tisztelte, s megígérté, hogy a Jadviga párnája után elolvassa a Wanderer-t is. Már csak azért is, mert szépek benne a képek. (Itt jegyezzük meg, hogy ez már a harmadik verziója a budaörsi történeteknek, az elsőhöz a fotókat a remek festőművész, Szűts Miklós, megrögzött újbudai lakos, készítette. E legutóbbiban inkább régi fotók kerülnek elő és visznek a közelmúltba).

-         Tudja főrabbi úr, mostanában Madáchról  írok valamit. Feltűnt önnek, hogy, ő maga Az ember tragédiája Ádámja, amikor a búskomoly őszi délutánokon hosszú lépésekkel méregeti az udvarház bolthajtásos szobáját, aminthogy nem lehet valami nagyot és maradandót írni, aminek fájdalmát a szív valóban nem érzi. Bizonyos, hogy írói kifejlődéséhez szüksége volt a keserves csalódásokra.

-         Erről jut eszembe főiró úr, hogy majd azokban a 2020-as években is előkerül majd Madách.

Méghozzá rögtön négy alakban. Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál folytatta Az ember tragédiá-ját – a székesfehérvári rendező, Szikora János ötletére. Végülis, a jól menő filmeknek is szoktak új részt írni, akkor miért ne lehetne egy színműnek. Így hozták össze a szerzők Az ember tragédiája 2.0-t , amelyik most könyvben is megjelent a Kossuth kiadónál.

Závadánál a Nagyváradról elinduló Ádám a hitleri kor Berlinjébe kerül, Leni Riefenstahl-lal dolgozik együtt és egy erdélyi riportútján szembesülnie kell vele, hogy szerelmét, Évát miként viszik el a csendőrök, mint zsidót. De a történet itt nem ér véget, hiszen Ádám és Éva minden korban újra és újra megjelenik és szembesül árulással, hittel, bizalommal, kinek éppen mi jut, így aztán a kommunizmusban is megmártóznak, aztán ott legyenek 1989-ben Berlinben is, ahol egy korszakot temet maga alá a fal.

Ahogy Ádám mondja ott a berlini fal összeomlásakor:

„Ami csak nyugatnak jutott eddig
 Az nekünk, keletieknek is jár!
Jólét és szabadság -  ez már a mi
Jussunk is. Európa a miénk!”
 

Amire persze Lucifer, kinek lényege a tagadás valami effélét jegyez meg:

„S a nép, a tömeg? Semmit se nyer. Csupán

Nevet cserél – no meg hűbérurat.”

 

Majd író (Krúdy) és rabbi (Adler) egymástenyerébe csap és megy a dolgára a száz évvel ezelőtti Budapesten, hogy még sok szép kaland várjon rájuk.

 

(Pont Magazin, 2021 február)

Janikovszky Éva gyerekkori naplójáról Janikovszky Jánossal

Egy nagyon izgalmas könyv, Janikovszky Éva gyerekkori naplója. Illetve gyerekkortól a felnőtte válásig. Éva fiával, Jánossal beszélgetünk az alanti videón.

Puskatussal az irodalom ellen - Szerb Antal és a buta szélsőjobb

A nyilaskás* ifj. Lomnici és Piszkos Fred esete az irodalommal

„A vandáloknak ferde bölcsessége

Ismét divatba jő s csudáltatik:

Égetni kell hát minden könyveket

Égetni mindazt aki gondol és lát!”

Berzsenyi Dániel

„Nincs új a lap alatt” – jegyezte meg Piszkos Fred P. Howard egyik regényében. S milyen igaza volt. Péhovardot, aki Rejtő Jenő néven is közismert volt, 1942-ben feljelentette egy nyilas lap, az Egyedül vagyunk, hogy ahelyett, hogy munkaszolgálatban lenne – az úgynevezett mozgó vesztőhelyek valamelyikén – Pesten láttál egy kávéházban.

A László András nevű szerző 888-as alapossággal utána nézett Rejtőnek. Szerinte színpadi sikereit, valamint azt, hogy a kor egyik legfontosabb lapjában a Színházi Életben sorra jelentek meg főleg az egyfelvonásosai, annak köszönheti, hogy a lap egyik „befolyásos tőkésének” a lányát vette feleségül. (Első felesége a lap gépírónője volt, a másodiknak kisebb írásai jelentek meg és ő is gépelt. De így hol lenne a „hálózat”.) A cikkből kiderül még, hogy „ezek” mind összefognak (tudjuk, kik azok az ezek) azért szaladt velük a szekér. Ráadásul ez a Rejtő Reich volt még nem olyan rég és az angol-francia fegyverbarátságról ír – micsoda szemtelenség. Akkoriban a hatóságok ezek szerint még olvastak újságot és gyorsan jóvátették a hibájukat. Rejtőt iziben behívták munkaszolgálatra. A többit tudjuk. A csontbrigád tagjaként, a munkaszolgálatban, lelte halálát.

Nincs új a lap alatt. Egy bizonyos CÖF nevű szervezet mindennapos provokátora, ifj. Lomnici Zoltán – legyen ott a neve László András mellett - Szerb Antalt illette kritikával, körülbelül nemzetietlenséggel vádolva meg a szerzőt, legfőképpen azért, mert a világirodalomról szóló könyve jóval vastagabb, mint a magyarról írt. (Amúgy, ha jól értjük a szöveget minderről az SZDSZ tehet, akik ugye tudjukkik.)

Ez az ifjú Lomnici bizonyítéka annak, hogy valóban nincs új a lap alatt. Szerb Antalt és könyvét rendes szélsőjobbosnak igazán illik támadnia.

A magyar országgyűlés 1942. december 2-i ülésén egy Palló Imre nevű szélsőjobbos képviselő intézett dörgedelmes interpellációt az akkori kultuszminiszterhez, hogy mik vannak már Szerb magyar irodalomról szólókönyvében. A hozzászólása színvonala összemérhető az Ifj. Lomnici féle megjegyzés bölcsességével. A közbekiáltó nyilas és más szélsőjobbos képviselők efféléket kiabáltak közbe: Égessük el a könyvet, máglyára vele. És egy különösen szellemes: szerb is meg zsidó is. És aztán még Rajniss Ferenc Szálasi későbbi kultuszminisztere zsidózik pár jókorát a felszólalás alatt.

Aztán azon élcelődik a szónok, hogy a közismerten zsidó Kiss József lapját a Hét címűt tartja a magyar polgári irodalom kezdetének, Szerb, amelynek méltó követője a Nyugat. (Erre megint következik egy kis zsidózás.) Majd a felszólaló azt nehezményezi hallgatósága egyetértő ordenáré derültsége mellett, hogy főként zsidóknak tartott szerzőket sorol fel, mint fontos alkotókat. (Hja, ezek mindig összefognak egymással, egymást tolják előre a mi iróink helyett.)

Majd nemes egyszerűséggel azt kérdezi a minisztertől, hogy hajlandó e ezt a könyvet az iskolákból kivonatni és máglyán elégettetni.

Nincs új a lap alatt. Később kiderült, hogy a szélsőjobbos felszólaló plagizálta a szövegét Túrmezei Lászlóné Értékrombolás című „tanulmányából”, amely a Cél című „fajvédelmi folyóiratban” jelent meg.

Miközben Sztálingrádnál körülzárták a német hadsereget, a magyar parlamentben bő zsidózással irodalomkritikát gyakoroltak, amihez Szerb szolgáltatta a célpontot. A neogótikus falak között többször lezsidózott Szerb, akinek keresztapja éppen az a Prohászka Ottokár püspök volt, akinek komoly szerepe jutott a magyarországi antiszemitizmus felszításában. Az élet néha bonyolult.

Szerb próbálta védeni magát a parlamenti kirohanás után, hogy az Erdélyi Helikon pályázatára írta a könyvet és egy erdélyi püspök kifejezetten ajánlotta azt a megszállt területek magyarságának. De mindez nem sokat ért.

A tankönyv már akkoriban is stratégiai eszköznek számított a nemzeti nevelésben és elhajló irodalom mégsem kerülhet szegény gyermekek kezébe – nincs új a lap alatt – a könyvet bezúzták. Szinyei Merse Jenő miniszter válasza szerint „sokszor helytelen megállapításokra és egyoldalú szellemeskedésre” indította a szerzőt az a törekvése, hogy mindig újat mondjon. Már akkor is úgy gondolták: a tankönyv legyen fennkölt, életidegen, unalmas, és mást se tegyen, mint a nemzet nagyságát ismételgető. Nincs új a lap alatt.

Palló felszólalásáról bőven tájékoztattak a lapok. Szerb nem nagyon tudott válaszolni sehol, mert miközben a szélsőjobb azt harsogta, hogy a „zsidóké” minden lap – valójában már néhány ritka kivételtől eltekintve csak kormánypárti és szélsőjobbos lapok jelenhettek meg – igaz ezek lelkesen és nap, mint nap támadták az akkor már tényleg sokszor szó szerint is az életükért küzdő kollégáikat.

A mellette szóló néhány cikket a figyelmes cenzúra nem engedte megjelentetni.

A Magyar Nemzetben Kunszery Gyula írhatott pár sort mellette – többek között a mi mottónkban szereplő Berzsenyi idézet is onnan származik – felidézve azt, hogy Palló sok mindenhez ért, hiszen a magyarság őstörténetéről is előszeretettel beszél a parlamentben (Nincs új a lap alatt.)

Kunszery, amikor a könyvet betiltották, egy szakmai érveket hosszan soroló cikket írt, ez sem jelenhetett meg sehol. Ebben kiemeli a könyv értékeit, fontosságát, pedagógiai hasznát. Szegény, talán azt hitte, a pöffeszkedő szélsőjobbal lehet az értelem hangján beszélni. (Nincs új a lap alatt.)

Közben Szerb Antalt, a magyar irodalom egyik legműveltebb, legszórakoztatóbb tagját szintén munkaszolgálatra hívják be. Kőfejtőben dolgoztatják. Majd keretlegények agyonverik. Nekik a parlamentből szóltak, hogy most ezt lehet. Aki képviselő az szóval védi az ezeréves, lángoktól ölelt keresztény Magyarországot, akinek puskatus jutott az meg szétveri a fejét az éppen kijelölt ellenségnek. Hála a magas színvonalú oktatásnak, fogalma sincs, kit gyilkol meg – nem mintha ennek sok jelentősége lenne.

1945. január 17. Az ország szerencsésebb fele addigra már felszabadult.

Szerb Antalt, Rejtőt ma is ismerjük emlegetjük – de korunk Palló Imréi is itt járnak közöttünk. Szóval,csak óvatosan.

* Andrassew Iván találó kifejezése

(Hócipő, 2020. 15. szám)

Hajó a ködben - ZÁVADA PÁL új könyve

A kortárs magyar irodalom egyik legkitűnőbb szerzője, Závada Pál újabb izgalmas, a múltról (is) szóló kötettel jelentkezett. A Hajó a ködben a háború előtti egyik leggazdagabb magyarországi család sorsát mutatja be: a csepeli óriásgyárakat birtokoló Weiss Manfréd família megmenekülését idézi fel a holokauszt idején. Persze, még ha helyenként meglehetősen hűségesen követi is a valódi eseményeket, a könyv ahogy ezt Závadától már elvárjuk, nem csak történelem, hanem alapvetően izgalmas regény, személyes sorsok, szerelmek, intrikák sora is.

Szerzőnk a Kótelnál

Még akkor is, ha Závada regényeinek keretét általában a történelem adja. A múlt, a maga sok letagadott rémségével és hazugságával. „Az egész huszadik századi történelmünkről nagyon hiányos a tudásunk, és ez különösen igaz azokra az eseményekre, amelyekkel kapcsolatban a legtöbb bűntudatunk kéne, hogy legyen” – mondta egy interjújában. Amikor kizökken az idő – s az elmúlt századokban mikor nem kellett volna azt a kizökkent időt valakinek helyretolnia – akkor sok olyan választás elé kerülnek az emberek, amelyeket a boldog békeidőkben elkerülhetnek. Gyakran élet és halál kérdésében kell dönteni. Sokan sokszor álltak a rossz oldalra, tudatlanságból, butaságból, az erkölcsi érzék jóhiányából vagy éppen nacionalizmustól, rasszizmustól fűtötten. Az utókor ezeket a döntéseket nem egyszer „történelmi hibának” nevezi és a kínos ügyeket igyekszik letagadni vagy éppen tisztára mosni az elkövetőket a szembenézés helyett. Klasszikus példája ennek Závada művészetében az Egy piaci nap című regénye, illetve az ebből készült színdarab, amelyet még mindig telt házakkal játszanak a pesti Radnóti Színházban, amelyik a második világháború utáni egyik magyarországi pogromról szól, amikoris holokausztot túlélt embereket vernek agyon egy kis magyar településen, a felheccelt, elszabadult emberek.

Éppen itt üldögéltünk, amikor e-mailon megjött a könyv címlapja-

A regény, és a színdarab, Kunvadason játszódik, de aki csak kicsit is ismeri a történelemnek ezt a szeletét az hamar rájön, hogy az 1946-os kunmadarasi pogromot rekonstruálja, meglehetős pontossággal. Ám azzal, hogy fiktív helyre teszi, egyrészt megnyitja a lehetőséget a szerző előtt, hogy szereplői nevében gondolkozhasson, érezhessen, beszélhessen – anélkül, hogy számon lehetne rajta kérni, hogy „hát aztán azt honnan tudja.” Másrészt egyetemessebbé teszi ez az írói eszköz a művet. Ez ettől kezdve nem a kunmadarasi szégyenteljes gyilkosság, ahol túlélő zsidókat gyilkolnak meg brutális kegyetlenséggel a szomszédaik. Hanem annak a története, hogy a tudatos uszítás, a politika gátlástalan ellenséggyártása milyen következményekkel járhat.

Amíg a kunmadarasi/kunvadasi történet egyszerű, hétköznapi, sokszor iskolázatlan falusi emberek között játszódik, a Hajó a ködben-nek a fontos szereplői a magyar elit tagjai.

A csepeli Weiss Manfréd Művek Magyarország legjelentősebb ipari kompelxuma. Weiss Manfréd halála után lányainak a férjei (a vők) veszik át az irányítást, köztük a legtehetségesebbnek tartott Chorin Ferenc. A magyar ipar egyik legfontosabb szereplője, Horthy közeli ismerőse, a vagyonos osztály egyik közismert tagja.

Sikertörténet, bárói rang, közmegbecsülés, a legvagyonosabb úri osztály életmódja, felsőházi tagság, politikai befolyás és kapcsolatok a legfelsőbb körökkel.

S bár a család tagjai – kevés kivétellel – már sem hitben sem lélekben nem zsidók, bizony 1944-ben mégiscsak azzal kell szembesülniük, hogy egyszercsak megint „zsidók”’ lesznek és nem iparbárók.

A „zsidók” osztályrésze pedig ekkoriban Magyarországon a kifosztás, összegyűjtés, deportálás majd a megölés.

De van-e elég kapcsolata, ereje, ügyessége és pénze ennek a hatalmas családnak, hogy megmeneküljön?

Az, hogy a gyáraiakat átengedik a német haditermelésnek egy idő után már kevés.

A zseniális üzletember, a legfelsőbb körök tagja Chorin egyszercsak egy ausztriai táborban találja magát.

A vég, úgy tűnik, feltartóztathatatlanul közeleg. Szegény vagy gazdag? Befolyásos vagy nímand? Mindenkire ugyanaz vár.

Ám ekkor, ahogy az életben is, a könyvben is, feltűnik egy furcsa SS tiszt, Kurt Becher, aki szokatlan üzletet köt Chorinon keresztül a családdal.

(Kurt Becherről magyarul Lévai Jenő, a vészkorszak egyik első történésze, írt egy érdekes könyvet: A fekete SS fehér báránya címmel.)

A tét nagy. Az életük. Hány embert menthetnek meg, hány kerülhet fel arra a vonatra, amelyik elviszi őket Magyarországról? Jöhet-e az egyik fontos szereplő szeretője is – mert persze a szerelmi szál ennek a Závada regénynek is igen fontos része, ahogy valószínűleg az életnek is -, vagy ő már nem fér be? És az ügyvéd, aki tető alá hozza a megállapodást? És lehet e hinni egy náci tisztnek? Vagy megegyeznek vele, átadják a vagyonukat, aztán kivégzik őket? Esetleg itt kellene maradniuk és segíteni másokat, amíg és ahogy lehet, felhasználva nevüket, vagyonukat, kapcsolataikat? És el szabad-e fogadni a náciktól egy tisztes vagyont, amivel aztán új életet lehet kezdeni a szabad világban? Esetleg, ha már megtartani nem lehet, a magyar államnak kellene adni a gyárat, mint a magyar nemzeti vagyon egyik igen fontos részét?

Yad Vashem - az elpusztitott zsidó közösségek névsora. Tótkomlóson született szerrzőnk.

Rengeteg kérdés, és elég, ha csak egyszer mellényúlsz, véged.

S hogy a könyv elég závadás legyen, ahhoz az is kell, hogy miközben meglehetősen pontosan követi a valódi eseményeket, megjelennek benne kitalált szereplők is, akik olyan finoman illeszkednek a történetbe, hogy olvasó legyen a talpán, aki rájön, kik is ők. Miközben gondolataikon, érzéseiken keresztül a valóságot ismerjük meg.

És ami a legfontosabb, a Hajó a ködben nem történelmi tanulmány, hanem egy izgalmas, fordulatos, változatos regény az eltagadott magyar/zsidó múltból. Sok fordulattal, izgalommal. Egy igazi Závada regény.

(Pesti Sólet, 2019. augusztus)

Dési János

 

Hogyan tudták meg a híres írók, hogy ők zsidók?

A történetek biztosan sokaknak ismerősek. Miként tudja meg valaki már nem is olyan nagyon kisgyerek korában, hogy ő zsidó? Most három magyar író ezzel kapcsolatos regény-részletét elevenítjük fel – ami érdekes a dologban, hogy három különböző kor gyermekei. Hunyady Sándor (1890-1942), Nádas Péter (1942) és Vámos Miklós (1950) valamint Németh Gábor (1956) regényeiből következik egy részlet.

 

Hunyady Sándor legyen az első

Talán fél éve ismertem már apámat, amikor egy nagy, osztályközi verekedés után, összekarmolt arccal mentem haza az iskolából.

Nagyanyám megkérdezte:

-         Mit csináltál, te haszontalan?

Diadalmasan feleltem:

-         Jól elraktuk a zsidókat!

Az anyám arca azonban nagyon felhős lett. Nemcsak szomorú, hanem haragos. Hosszú csend után az anyám rám emelte tiszta szürke szemeit.

-         Mindenképpen utálom a verekedést. A verekedés nem emberhez méltó dolog. Micsoda ostobaság olyanokat mondani, hogy megraktuk a zsidókat? Mit gondolsz, olyan nagy hőstett megrakni a zsidókat?…

-         Nem hőstett, mama. De annyit ugrálnak, hogy néha muszáj őket elrakni.

Anyám folytatta:

-         Ha nagyobb leszel és okosabb, meg fogod tanulni, hogy a zsidókat nem illik bántani. Tekintsd a zsidókat olyan nemzetnek, akiket egy nagy szerencsétlenség és a maguk természetének nyughatatlansága szétszórt mindenfelé a világon. Elnyomták őket. Sokat küzdöttek s szenvedtek. Mindig ők voltak a gyöngébbek. Sok súlyos sértést kellett eltűrniük, csakhogy a puszta életüket megmenthessék…

Ez egy kicsit meghatott, de azért csak a magamét hajtogattam:

- Igen, mama, de hát akkor miért ugrálnak mégis annyit?

Anyám tudomásul sem vette ezt a közbevágást. Nyugodt, világos modorában folytatta tovább:

-         Azonkívül pedig nagyon nevetséges, ha éppen te mondod, hogy „megraktuk a zsidókat”, hiszen te is zsidó vagy.

Ijedtemben kivettem a szalvétát a nyakamból és fölálltam az asztal mellől:

-         Tessék?! Hogy tetszett mondani, mama? – kérdeztem, mintha nem jól hallottam volna.

-         Te is zsidó vagy! Ismételte anyám komolyan.

Még mindig reménykedtem, hogy talán tréfál. Csak meg akarnak leckéztetni..

(…)

-         Hát akkor, hogy lehet mama, hogy én mégis református hittanba járok?

-         Jó hogy említed – mondta élénken anyám. – Már sokszor beszélni akartam erről neked. Ez azért van, mert te az én nevemet viseled és az én vallásomban neveltelek. És én csakugyan református vagyok. Der az apád zsidó. És ilyen módon te félig mégiscsak zsidó vagy.

Valami megkönnyebbülésfélét érezem. Hát mégsem egészen, csak félig. Mi az, hogy félig? Melyik tagom zsidó és melyik keresztény?

(Hunyady Sándor Családi Album)

Nádas Péter és a tükör 

És akkor most nézzük meg Nádas Péter történetét. Ami annál is izgalmasabb, mert ugyanezt nagyon hasonlóan megismételte nemrég megjelent remek, nagy életrajzi regényében, a Világló részletek-ben.

Aranyszőke anyám nyitott nekem ajtót azon a délutánon. Délutáni tanításról jöttem haza az iskolából, odakinn már csaknem teljesen sötét volt. A hosszú előszobában égett a villany. Kivételes eseménynek számított ez, mert csengetésemre az ajtót mindig a cseléd nyitotta ki. Szüleim a cselédet, a szociális egyenlőség kényes elvére való tekintettel, háztartási alkalmazottnak nevezték. Hivatali elfoglaltságaik miatt pedig, ilyen korai időpontban, még soha nem voltak otthon. Ezerkilencszáznegyvenkilenc késő ősze volt vagy a következő kora tavasz; közel nyolcéves lehettem.
Az én aranyszőke anyám ezen a délutánon krémszínű selyemblúzt viselt, hosszú, szűk, felhasított, sötét színű szoknyát, és szépen formázott selyemharisnyás lábán kígyóbőrből készült, magas sarkú, fekete cipőt. Mintha valamilyen ünnepélyről érkezett volna vagy színházba készülődne. Ünnepélyes volt a tartása, a tekintete, s mindebben ott rezgett amaz izgékony sietősség, amit a kivételes események váltanak ki belőlünk.
Örömteli meglepettségemben rögtön valami nagyon fontosat akartam volna mondani neki.
- Mondtam, hogy én mennyire gyűlölöm a zsidókat.
Már az előbb kedvesen tarkón legyintett, most azonban ott is maradt a keze. Kérdezte, mért gyűlölöm őket, és úgy indultunk el nyugodalmasan beszélgetve a lakás barátságos mélye felé, mintha a tarkómnál fogva vezetne. Mondtam, hogy azért gyűlölöm őket, mert a mi urunkat, Jézus Krisztust megfogták és felfeszítették a keresztfára.

Biztosan számíthattam az egyetértésére, hiszen az igazságtalanságot ő legalább annyira gyűlölte, mint én a zsidókat. S ha éreztem valamit, akkor az nem volt más, mint hogy bátor kijelentésemmel mégsem tudtam annyira meglepni őt, miként az a szándékomban állt. Közömbös maradt.

Hol hallottam ilyesmiről, kérdezte.
Mondtam, a hittanórán.
Mindeközben a lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobai tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződtünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia.
Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan.”

(Nádas Péter: Évkönyv)

 És akkor most jöjjön egy részlet Vámos Miklós regényéből 

Szászberek begombolt a sliccét, kérlek, őszintén szólva, amikor először láttalak a kórházba, esküdni mertem volna rá, hogy te is zsidó vagy… Amíg el nem kezdtél baszkúrálni a nevem miatt. Miért lennék én is zsidó? – csattant föl Öcsi. Nyugi, sejtheted, hogy nem sértésből mondom. De miért gondoltad? Szászibek gyűrögette az ujjait, a fene tudja, volt egy ilyen érzésem… első ránézésre. Hogyhogy első ránézésre? Ugyebár, a fekete haj a horgas orr…

Nekem horgasa zorrom? Méltatlankodott ő, Szászibek nevetgélt, fitosnak mondjuk nem nevezhető. Jóóóvanna, attólmég nem kell zsidónak lenni

Ám újra és újra föl bukkantak a zsidóság rejtelmei. Öcsi észrevette a sokkarú gyertyatartót, rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a hanukát és a jomkipurt. Öcsi észrevette az ajtófélfán az apró, ferde fém tokot rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a mezüzét. Öcsi észrevette Szászibek apjának feje búbján a kerek, fekete sapkát rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a sábeszdeklit. És így tovább, disznóhústilalom, tréfli, tejes eszcájg, zsíros eszcájg, szédertál.

Otthon sokáig vizsgálgatta a tükörben az orrát. Jó, lefelé hajlik, deazért nem horgas!

Apa, kérlekszépen, a Szászibek zsidó. Igen? Igen, ésképzeld aszitte, hogyénis!

Az apja harákolt, hmm, alapjában véve… van eben valami. Tessék? Nos… őszintén szólva… -  apa homlokán gyöngyözött a veríték, sejtettem, hogy előbb-utóbbb… tehát nem akarok hazudni, a Szászibeknek igaza van. Micsoda? Zsidó vagy, mondta apa rekedten, mert én is zsidó vagyok. Öcsi levegő után kapkodott, ez… eznemlehet…!

De igen.

Apa túl komoly volt ahhoz, hogy valami viccelődés süljön ki a dologból. Erzsébet kígyószemmel figyelte a jelenetet, ő rámordult: Tetudtad? Tudtam. Ésmérnem szóltál? Erről nem kell beszélni, mivel a szocializmusban nincsen faji megkülönböztetés.

Öcsi e tudákos mondaton fölbőszült, zagyváltokitt összevissza, hátmérnem mondtátok?, hátén nemakarok zsidó lenni! – toporzékolt.

(…)

Zsidóvagyok. Háromhegyedzsidó.

Sokáig készült rá, hogy közölje Szászibekkel, a végső lökést Szlamalászlótól kapta. A lófogú srác kölcsönkérte a radírját, ő nem adta, mire Szlamalászló lebüdöszsidózta. Zsidóvagy temagad! – hadarta Öcsi gépiesen, aztán nagyot nyelt, defőleg büdös!!! A lófogú kajánul vigyorgott, beszélhetsz apuskám. Zsidó vagy te, csak rád kell nézni!

(Vámos Miklós: Zenga zének)

Németh Gábor: Mikor kerül ránk a sor?

Németh Gábor szintén erősen önéletrajzi ihletésű könyvében, amelyben egy gyermek szemszögéből idézi fel a hatvanas éveket,  így ír erről:

„Nehezen alszom el, mert gondolkodom.

Két kérdés vetődik föl, a lehető legélesebben.

Miért nem mondták meg a szüleim, hogy zsidók vagyunk?

Mikor kerül ránk a sor?

Hogy igazuk lesz-e majd a valakiknek, az nem merült föl. Hogy lesz-e rá igazi okuk. Az igazi ok ugyanis megvan. Megvan a zsidó szó. Egy ismeretlen nyelven azt jelenti, bűnös. Teljesen világos volt hogy bűnösök vagyunk. Hogy elkövettünk valami jóvátehetetlent. Vagyis hát követtek el a zsidók, mert én semmire nem emlékszem, a zsidó családom követhette el, vagy még régebbi zsidók, valahogy kiderült, hogy zsidónak  lenni családi dolog, ha zsidó a családod, te is zsidó vagy, részesedsz a családi zsidóságból. A zsidó jó szó, sokszor kimondod és meghozza az étvágyat, összegyűlik a számban a nyál, rossz szó a zsidó, mert félelmetes, olyan mint egy görcsös mutatóujj, mint a boszorkány ujja, ahogy feléd bökdös, vagy pont ellenkezőleg, olyan, mint a csirkecsont, amit Jancsi dug ki a rácson a boszorkánynak, kidugja a csontot, és azzal boszorkány lesz maga is.

Zsidó, zsidó, zsidó, zsidó, zsidó.

A hazugság az, hogy hazudnak nekem, az volt a legegyszerűbb dolog, hazudnak, persze, mert szégyenkeznek. Naná. Szégyenkeznek és még egy darabig meg akarnak kímélni. Nyilván azt akarják, maradjak még egy darabig gyerek. Gyere, ahogy Móric elképzeli.

Szégyenkeznek a bűn miatt, amit elkövettünk.

Nem lehetett megkérdezni.

A zsidó szégyen olyan mélyen volt, ahová nem hatolhattak el kérések.

Egyszerűen nem volt rá szavam. És nem volt szabad szembesítenem őket a saját képmutató hazugságaikkal, nem viseltem volna el, hogy előttem kell lesütniük a szemüket, mikro a szemlesütés normálisan egy gyerek dolga volna. Nem lehetek az apjuk,a gyerekük helyett. Találgatni kellett volna, de nem volt miből dogoznom. A bűn, a büntetés valószínűtlen mértéke miatt, elgondolhatatlannak bizonyult Akkora bűn, hogy meg sem kell újra csinándod.  Pont elég, hogy a régi zsidók megcsinálták.

Örökölni muszáj a bűnt, mint egy lakást.

Vártam, hogy mi lesz.

Mert mutatták a tévében, hogy nincsen vége. Tudtam volna anélkül is, de azért mutatták, nehogy elfelejtsem. Az ajtórésből tudtam nézni a tévét, csak onnan nem hallatszott minden. A híradóban muttták, ez egész várost döntöttek rájuk, vagyis ránk, aztán kicibálták a poros halottakat a széttört gerendák alól.  Szkopjéban vagy hol. A múlt héten, vagy nem, tegnapelőtt. Mondjuk, amíg fociztam a Szent István parkban.”

(Németh Gábor: zsidó vagy?, 2010)

Pesti Sólet, 2018, február-március

„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”

Giorgio Pressburgerre, a Teleki tér olaszul író zsidó krónikására emlékezünk

A minap elhunyt Giorgio Pressburgerre,a pesti zsidó múlt egyik jeles és nemzetközileg is ismert írójára emlékezünk most egy húsz évvel ezelőtti interjúja egy részletének a felidézésével. Az eredeti a Szombatban jelent meg.

A magyar származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertestvérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történetek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsefvárosi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok országában, még Koreában és Japánban is. A kilencvenes években Girogio a pesti – mi több józsefvárosi - Olasz Intézet vezetője volt, interjúnk is akkor és ott készült.

*

- Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére. (A beszélgetés a kilencvenes évek végén  folyt közöttünk - dj)

-     Igen. És ?

-     Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kulturdiplomataként tér vissza gyermekkora, művei helyszínére. Szokott sétálni mostanában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?

-     Gyakran. Él ott egy idős rokonom - az utolsó - hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.

-     Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fényesebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?

-     A Népszínház utcában nagyon szépen megcsinálták a kövezeteket, persze a házak...

-     És az emberek?

-     Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ eltűnt. Nincs tovább. Nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöttem. Sokat kerestem az elmúlt évtizedekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.

-     Olaszul írt, nagy sikerű novellái, regényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?

-     Meg lehet. Miért is kellene pontosan ismerni a helyszínt? Az csak az irodalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz.

-     Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy inkább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?

-     Hivatalos feladatom az olasz kultúra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Azt, hogy én ki vagyok soha nem tagadtam. Írtam róla ép eleget.

-     A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik s a rabbi magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy valaki még sokra viszi a családból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?

-     Tudja, a fiatalon meghalt német költő Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.

-     Vagyis?

-     Egyik hullám hoz, a másik elvisz.

-     Azért a könyvek megmaradnak.

-     Egy ideig.

-     Messzire jutott a Teleki tértől, ha nem is földrajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?

-     Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világnak. Nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de rengeteg jón is.

-     Mintha a borzalmas dolgokról szívesebben írna. Összezsúfolódva, éhezve  borzasztó körülmények között a védett házban, vagy a papa munkaszolgálatos kalandjai, a nagyszülők meggyilkolása.

-     A szörnyűségek is az élethez tartoznak. Ha valaki ezt nem akarja tudomásul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.

-     A 44/45-ös történeteiben szereplő nem zsidók, nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy kiköpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az országba, ahol kiköptek, ahonnan hagyták elvinni, meggyilkolni rokonai jó részét. Sikerült magában lezárni a múltat?

-     Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt heverni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőttek fel. Akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a földnek ezen részéről is.

-     Megjavulnak az emberek?

-     Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.

-     Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell megküzdeniük..

-     Még egy darabig talán. S azt se felejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.

-     És akkor eljön a szép világ.

-     Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.

-     A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mintha kevésbé bízna az emberek változásában.

-     A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítnak. Látja, Olaszországban már nincsenek ilyenek. S mert én mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.

-     Viszonylag későn kezdett írni. Addig érlelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?

-     Egy szép napon, amikor egy Singer regényt olvastam, belémhasított, ha ő írhat ilyet Lengyelországról, ahonnan származik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvéremmel nekikezdtünk. Ma - természetesen egészen - másként csinálnám. Abból a régi stílusból elég Egy szép napon el is határoztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyertem a legrangosabb olasz irodalmi díjat teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökereimtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, aki felmászik egy hegyre...

(Pesti Sólet, 2017. október.)

Dés Mihály, de jó volt beszélgetni

Dés Mihály.

Mostantól már csak ez. Hihetelten

Péterfy Gergely az író hasznáról és a kitömött és kitömetlen barbárokról

Péterfy Gergely barátunk a Klubrádióban.

Bűvész - levágott nyúlfejjel

Etgar Keret izraeli író a zsigerekről, a rövidtávfutásról és a tabukról

Etgar Keret a fiatal izraeli írók egyik legnépszerűbbike. Novelláskötetei összesen jóval  százezer példány fölött fogytak el, akad olyan írása, amelyik - bár nagy vitákat kiváltva - mára érettségi tétellé vált. Ír képregényeket, nagysikerű forgatókönyveket - a Tel Aviv-i egyetemen egyébként éppen forgatókönyvírást tanít. Skin Deep című filmje elnyerte az „Izraeli Oscar díjat” és számos jelentős filmfesztiválon aratott komoly sikert. A fiatalok körében különösen népszerű MTV pályázatán a legjobb animációs film díját érdemelte ki. Állandó rovataival rendszeresen jelentkezik az izraeli lapokban. Írásai a héberen kívül főleg németül, angolul és franciául láttak napvilágot. Magyarul egy novellája megjelent a Szombat

ban és négy rövid története a Múlt és Jövő 2000/3-4. számában.

Etgar Kerettel 2000. december végén Budapesten, a Petőfi csarnokban a Klemzer és irodalom című esten beszélgettem, ahová a Múlt és Jövő folyóirat vendégeként érkezett. Azok, akik a beszélgetés előtt megrohanták autogrammért, közös fényképért izraeliek voltak - ők már tudták, hogy ez az alacsony, göndörhajú fiatal srác híres író. Akik a beszélgetés után kértek tőle aláírást, azok a magyarok, akik megérezték - ha eddig nem is nagyon olvashatták - egy igazi, nagy művésszel találkozhattak.

-     Most hallhattuk együtt egy novelláját, amit magyarul olvastak fel nekünk. Jó érzés egy írónak, akár még egy számára érthetetlen nyelven is, „élvezni” az alkotását?

-     Sok hasonló esten vettem már részt a világban, mindenféle nyelveken hallottam a történeteimet. Úgyhogy van már benne némi rutinom, hogy legalább azt ki tudjam találni, hol tarthatunk. Egyébként nekem sokkal fontosabb, hogy ilyenkor beszélgethetek az emberekkel, mint a saját műveimmel újra találkozni.

-     Ha hinni lehet az életrajzainak, akkor ön nagyon híres író Izraelben. Nem sajnálja, hogy héberül ír? Ha angolul alkotna, akkor talán már világhírű lenne, mi is többet tudhatnánk önről.

-     Egy igazi író elsősorban saját magának ír, ráadásul saját magáról. Mikor születik a történet fel sem fogja, hogy egy vagy tíz ember lesz majd a közönsége, esetleg magán kívül más el sem olvassa. Annak a kérdésnek pedig semmi értelme, mi lenne, ha nem héberül születnének ezek a történetek. Akkor ugyanis egészen mások lennének. Semmiképpen sem ezek.

-     Azért mertem feltételezni, hogy legalábbis önnek számít hányan olvassák, mert számos igazán populáris műfajban is szerepel. Például képregényekhez ír szöveget. Gondolom, egy jónevű író azért vállal ilyesmit, mert feltételezi annak még inkább akad közönsége, mint a magas irodalomnak.

-     Az Izraelben eladott könyveim alig egytizedét jelentik a képregények. Tudja, a zsidó könyvkiadásban, s így Izraelben sincsenek nagy hagyományai a képregényeknek, sőt még az illusztrált könyveknek sem. Hiszen a zsidó hagyományok szerint tilos az emberábrázolás  Úgyhogy amit mi csináltunk teljesen kísérleti valami. Ha akadtak is képregények legfeljebb gyerekeknek. Nálunk felnőtteknek ilyet kiadni az valami teljesen szokatlan dolog. Ez vonzott benne igazán.

-     Mi visz mégis erre egy komoly írót? Tolsztoj Leó sohasem csinált volna ilyet.

-     Az írás folyamatos veszteség. Mint mikor egy vízzel telt vödörrel rohanunk - aminek lukas a alja. Mire elérünk a közönséghez egy csomó elveszik a gondolatainkból, ahhoz képest amit szerettünk volna elmondani.

-     Akkor a legjobb könyvei azok, amelyeket sohasem írt meg valójában?

-     Így van. S talán épen az illusztrált könyveknél, a képregényeknél találom meg azt az esélyt, hogy valamivel kevesebb vesszen el abból, amit gondolok. A rajz és a szöveg néha jóval többet tud együtt elmondani, mintha csak írnék.

-     Gondolom Izraelben is egyre kevesebbet olvasnak az emberek, különösen a fiatalok. A Harry Potter  a nagy kivétel, egyébként interneteznek, számítógépeznek, tévét néznek. Mi a titka akkor annak, hogy az ön könyvéből mégis százezer fölött fogy el, ami egy Izrael méretű országban nagyon szép eredmény.

-      Először is, szerinte nem igaz az, hogy a gyerekek egyre kevesebbet  olvasnak. Ezt csak olyan jól hangzik mondani. A szüleink és a nagyszüleink sem olvastak többet, mint most. Legfeljebb internetezés helyett fociztak. Másodszor, a komoly dolgokat mindig is csak egy kisebbség olvasta, bár kétségtelenül, egy stabil és kitartó kisebbség. Felszállok egy buszra és olyan jó látni, hogy valaki Gogolt, vagy Tolsztojt olvas, mert ez komoly szellemi teljesítményt igényel.

-     Azért ír elsősorban rövid történeteket - csak, hogy tovább kötözködjek -, mert azt reméli, ezeket még inkább elolvassák két megálló között a buszon, mint egy Háború és béke méretű alkotást?

-     Amikor belevágok egy új történetbe, mindig azt remélem, hogy nagyregény születik végre belőle. Elképzelem a cselekményt, mi lesz a szereplőkkel, melyiknek születik gyereke, melyik válik el és így tovább, de amikor nekikezdek írni általában két oldal után vége az egésznek. Ezen én is meg szoktam lepődni. Tudja, az írók különféle szerveikből írnak.  Van, aki az agyából, más a szívéből. Én zsigerből, gyomorból. Ez pedig olyasmi, mint a rövidtávfutása. Mindent bele kell adni gyorsan. S ilyenkor tényleg hamar elfogy a lélegzet.

-     Magyarul megjelent novelláiban egy gyerek szemével látja a világot. Írói eszközként ez elég egyszerűnek, mi több, hatásvadásznak tűnik. Így elmondhat olyan dolgokat is, amelyeket egy felnőtt már nem.

-     Nem, nem. Egyáltalán nem értek önnel egyet. A gyerekek kritizálhatnak olyasmiket, amelyeket egy felnőttek már nem. Mert nagykorában ő is annak a rendszernek lesz a része, amelyikkel gondja van. A tetejében a gyerekek sok olyasmit meglátnak, amit a felnőttek már nem - mert megszokták, észre sem veszik, esetleg ha mégis, nem merik elmondani.

-     Egykori középiskolája lapjának adott egy interjút. Ifjú kollegám megkérdezte, hogyan ír. Azt felelte - megszületik egy kép a fejében, s azt próbálja leírni, amit ott lát. Hát elég csúnya dolgok jelenhetnek meg a lelki szemei előtt. Az egyik novellájában például szerepel egy bűvész, aki gyerekek születésnapján lép fel. Az utolsó száma, hogy egy cilinderből nyulat varázsol elő. Ám egy alkalommal egy levágott, véres nyúlfej kerül elő. A gyerekeknek ez nagyon tetszik. Akik eddig tévéztek, interneteztek, most mind, lelkesen a bűvészt figyelik, aki maga sem érti hogyan, levágott, véres fejeket varázsol elő.

-     A kalap című novellám (Magyarul: Múlt és Jövő 2000/3-4. szám) egy kicsit az ars poeticam is. Azt hiszem én is hasonlítok az ilyen bűvészhez. Kis trükköket csinálok szakmányban. A nagy varázslat, a siker, teljesen véletlenül, megmagyarázhatatlanul kerül elő. A csoda vagy jön vagy nem - nehéz irányítani az ilyesmit. Ami pedig a képet illeti, borzasztó-e vagy sem: az embernek néha a tudatalattiából kerülnek elő olyasmik, amik neki lehet, hogy jópofának tűnnek, másnak viszont borzasztónak. Az én varázslóm pedig véres nyúlfejeket vesz elő, ettől nagyon sikeres lesz, de ő maga nagyon megrémül attól, amit tesz.

-     Ha egy élő nyulat kap elő a kalapból az már senkit sem érdekel. Vér, dráma, levágott fej kell ahhoz, hogy érdekes legyen valami?

-     Amikor ezeket a történeteket végül elolvasom néha én is egészen meglepődöm rajtuk.

-     Az írókat persze nem szabad azonosítani műveikkel. Dehát mégiscsak furcsa, itt áll előttünk egy életvidám, kedélyes fiatalember, aki csupa szorongó, reménytelen, bár kétségtelenül nagyon szép történetet vet papírra.

-     Néha át lehet verni az embereket.

-     Mikor veri át? Most vagy amikor ír?

-     Nem is tudom. Sokszor a normális dolgokat én egészen másként látom, mint a többiek. Hétköznapi esetekről egészen szokatlan dolgok jutnak eszembe.

-     Tanít az egyetemen forgatókönyvírást.  Biztos beszél arról, mitől jó egy történet?

-     Ne haragudjon, nem tudok most önnek recepteket adni. Az biztos, nem szabad senkit utánozni. Ajánlhatnám, hogy másolja mondjuk Kafkát. De minek? Abban  kafkai stílusban Kafka biztosan sokkal jobbat alkotott.  Úgyhogy mindenkinek magát kell adnia.

-     Magyarországon nagyok a hagyományai annak, hogy az írók politizáljanak. Tudunk erre jó és rossz példákat. Izraelben is elvárják egy írótól, hogy közéleti kérdésben hallassa a hangját?

-     Az izraeli társadalomban az írók szerepe hagyományosan majdnem olyan, mint a prófétáké. Amosz Oztól kezdve nagyon sokan vesznek részt a politikában, vagy akár a parlamenti munkában is. Én nem az az író vagyok, aki politikai problémákat old meg. Inkább az emberi szituációk ambivalenciáját akarom bemutatni. Azt, hogy sokszor az egyszerű dolgok is milyen bonyolultak. Ez annál is inkább fontos, mert Izraelben minden annyira átpolitizált, hogy sokszor már meg sem látjuk az embert benne.

-     Ma elsősorban fiatalok között népszerű. Ahogy ön öregszik, úgy öregszik önnel a közönsége is, vagy az újabb és újabb ifjú generációk is megszeretik Etgar Keretet?

-     Azzal, hogy fiatalként fiataloknak írok egy űrt próbálok kitölteni.  Hiszen él velünk egy generáció, aki úgy érzi, nem nőtt fel az előző generációk irodalmi hőseihez. A maiaknak már nem azok a kedvencei akik a kellő időpontban az éppen helyesnek tartott dolgot teszik. Igaz, ahogy én más leszek, az írásaim is változnak. És az a személy is, akiről szólnak. Nagy kérdés persze, szabad e csak azért új  szempontból írnom, hogy jobban kelljen a közönségnek. Hogyan írjak, ahogy én akarok vagy ahogy az emberek elvárják tőlem?

-     És hogyan?

-     Már régen rájöttem, jobb ha magamnak írok,  mintha úgy próbálok ahogy mások szeretnék ha írnék.  Még akkor is, ha ezzel néha olvasókat vesztek.

-     Mennyire szeret tabukat döntögetni? A Cipő című írásában a holocaustról esik szó. Az idősek szerint a németek olyan bűnöket követtek el, hogy sohasem szabad megbocsátani nekik, még a termékeiket sem szabad használni, megvenni. A fiataloknak azonban mindez egészen más. Különösen, ha egy német sportcipőben sikerül nagy gólt lőni.  Felteszem a holocaust túlélők körében komoly felzúdulást okozhat egy ilyen írás.

-     Senki sem sajátíthat ki magának tabukat. Az írásaim olyanokról szólnak, akiket közelről ismerek. Anyám-apám a varsói gettóban élték túl a shoát, ha egy olyan srácról írok, aki elesett valamelyik izraeli háborúban, akkor az lehet, hogy az én egyik legjobb barátom.  Tudom, hogyan gondolkoznak azok, akik a szereplőim, nem hiszem, hogy másnak kellene megmondania miről és hogyan írhatok. Sosem írtam le valamit csak azért, hogy tabukat döntögessek.  A Cipő című írásom éppen arról szól, hogyan teszi egy kisfiú sajátjává a történelmet.

-     De hogyan éreznek azok az öregek, akik nem tudnak a múlttól szabadulni, s akiket ezért kinevetnek a novellában?

-     Ez a rövid történetem ma már kötelező olvasmány a középiskolákban. Ha valaki érettségit akar, el kell olvasnia. Persze sokan tiltakoztak ez ellen. Pedig semmi sértő, semmi erkölcstelen nincs benne.  Miért ne lehetne akkor ott a kötelező olvasmányok között? Nem akarom persze magam Dosztojevszkijhez hasonlítani, de ha valaki elolvassa a Bűn és bűnhődést mit talál benne? Egy gyilkost, aki beleszeret egy prostituáltba, de ettől maga a történet még nem immorális.  A mondanivalóját kell értelmezni, nem a benne szereplő tények felől megítélni egy alkotást.

Dési János