A kánikula szent havában - De hol van Eszter?

És Eszter nem jött. Talán ezt szerettem benne. Soha semmit sem csinált úgy, ahogy az jó lett volna. De legalább várhattam rá. Úgyhogy olyan helyeket választottam, ahol bátran álmodozhattam arról, mi lenne, ha mégis ideérne. Ahol a pincér kérés nélkül hozza az új fröccsöt.

Eszter kedvenc virága. Vagy, nem is Eszter?

Az ötödik után már nyugodtan hátradőlhettem. Eszter ma sem jön. Megint bedőltem neki. Legalább az étlapban ne csalódjak.

- Akkor jó tejfölösen a bablevest és legyen benne répa is, és főtthagyma, de azt külön kistányéron, utána egy könnyű borjúpörköltet galuskával, hozzá fejes salátát. De a ropogós közepit, fehér kenyeret, a serclijét, valamint a kisfröccsök, piros savanyúból - mondta vissza gépiesen Karcsi pincér.

- És egy unikumot, mert az a gyomor kéményseprője - szóltam utána, dehát Karcsi úgyis tudta, hogy ha Eszter nem is, de az unikum mindig menetrendszerűen érkezik.

Egyébként kellemes kerthelyiség volt. Néhány törzsalkoholista, egy-két szerelmespár, s pár környékbeli haspók alkotta a törzsközönséget.

De hol Eszter?

A főúr összeszedte a poharakat és bátorítóan csak annyit mondott, hogy az élet sohasem lehet teljes. Lehet, hogy esőt kapunk és csúnya vége lesz ennek az egyébként szépen induló napnak. Ezek a főurak túl sokat tudnak az életről.

Ám akkor varázsütésre mindenki elcsendesedett, a bejárat felé fordult, ahol feltűnt Eszter, aki ebben az ételszagú félhomályban különösen kívánatosnak tűnt.

Ruganyos léptekkel végigszlalomozott az asztalok között: hogy van Józsi bácsi? - kérdezte a törzsalkoholistától. Aki ugyan Jenő volt, de a látvány hatása alatt csak annyit tudott kinyögni, hogy jól kisasszonykám és benyelte az egész fröccsöt. És Eszter csak jött, kerek melle édesen rebbent a blúz alatt.

Végre itt vagy - halászta ki a legjobb, a végére félretett falatot a tányéromból, amint mellém huppanva egy puszit adott. - Szóval ő ATTILA - mutatott a mögötte ácsorgó srácra, akit eddig észre sem vettem. - ATTILA a barátom - mondta úgy, hogy a legkisebb ellenvetést sem mertem tenni-

ATTILA zeneszerző. Dalokat ír.

És mert a művészet tiszteletet érdemel Attilát meghívtam egy italra, aztán ő engem egy másikra. Al capo de fine. ATTILA közelebb húzta hozzám a székét, jó barátjának nevezett és megkérdezte, hogy meghallgatnám-e egy Heltai Jenő versre írt nótáját:

„A kánikula szent havában /Mikor harminchat fok a hő,/Mély tiszteletnek - és csak annak! -/Örvendez részünkről a nő.

Ilyenkor alszanak a vágyak, /Minden kívánság lelohad /S a hővel éles ellentétben /Lehül a bűnös gondolat.

Szívünk étvágya minimális, /nem izgat a legjobb falat, /A hölgyek hasztalan epednek /A könnyű nyári blúz alatt.”

Szóval nagyon berúgtunk ezzel az Attilával. Esztert a kopasz főpincér vitte haza

Chile, földrengés előtt

Hívj, ha józan vagy

Van az úgy, hogy tényleg ott vagyunk, csak nem hisszük el. Mert hogy kerülök én Chilébe? (Repülővel, marha egyszerű. Még 24 óra sincs az út, kétszer megnézzük az aktuális James Bond filmet, eltüntetünk egy kisebb mennyiség viszkit, valamennyit fecsegünk az útitársakkal, némi szunya és már landolunk is Santiago repterén. Ennyi az egész.)

Szóval heverek az ágyon a szálloda huszadik emelete táján, velem szemben az egész fal ablak. Ugyanis meglehetősen impozáns képet nyújtanak az Andok felhőt karcoló csúcsai, s az alattunk elterülő, kivilágított utak látványa együtt. A tervezőnek nyilván fájt volna elzárni a kilátást valami buta fallal.

Szóval, az ember döglik az út után és nézegeti a felhőket, amint bele-beleakadnak a hegycsúcsokba, alul zúg el a város forgalma vagy tíz sávon. Na persze, ilyen magasságba már nem hallatszik fel a zaj. És közben azon gondolkozik, hogy most tulajdonképpen fejjel lefele lóg a földgömbről, ami meglehetősen természetellenes állapot. Ez tényleg a világ túlsó fele – és most ezt is láthatom.

Már legalábbis akkor, ha erőt tudok venni magamon, felhúzom a nadrágom, kislattyogok a liftig. Nehéz elszakadni innen. Méregetem az Andok nyúlványait – kicsit nagyobbnak tűnik, mint a Kékes, amihez én szoktam. Egyszer kaptam egy könyvet egy repülőgépről, amelyik lezuhant ugyan itt a hegyekben, de többen életben maradtak a katasztrófa után is. Ám csak fantasztikus kalandok árán tudtak néhányan megmenekülni. Persze a többiek is olvasták. Amikor a csillogó hegygerincek fölött átrepültünk pár órával ezelőtt, meg is beszéltük, ha leesnénk, és elfogyna az élelmünk, mielőtt megmentenének, kit ennénk meg elsőnek.

Aztán az első vacsorán gyanakodva méregetjük a méretes steaket, de jóféle latin marhából készült az, semmi kétség.

A nagy ijedségre persze le kell húzni valami italt. Találunk egy kis kockás abroszos helyet, - azt a várost, ahol ilyen akad, én már a szívembe is zárom. Ráadásul igen kellemes fröccsöt mérnek.

Battyogunk tovább, meg akarjuk várni, amíg teljesen besötétedik, és feljönnek a csillagok. Verne óta ugyanis tudjuk, hogy itt egészen más az ég, mint mifelénk. Azt sem lehet kihagyni..

Addig is egy nagy térre érünk. Rengeteg ember korzózik fel alá. Egy csupa üveg-beton irodaház árnyékában, eltörpülő templomba bekukkantunk. Két megfigyelés. Szabályos parketta a padló. És az első sorokban fiatal párok üldögélnek és lelkesen smárolnak. Egyre rokonszenvesebb nép.

Aztán besötétedik, megnézzük csillagokat. Talán a Dél keresztje is ott virít. Még párt fröccs hogy könnyebben felismerjük.

Visszafele a szállodánk előtt óriási csődület. Hamar kiderül, hogy a világhíres Evanescence együttes tagjai osztanak autógrammokat a rajongóknak. Kérek egyet, én is. Bár akkor még a következő két dolgot nem tudom: kik ezek és miért ilyen népszerűek.

Bent a hotelben próbálom hát a portást kifaggatni, hogy a műveltségemen tátongó folt kisebb legyen.

- Ez kérem egy nagyon nevezetes amerikai rock banda – magarázza tudálékosan. -1995-ben alakultak Little Rockban. Egyetlenegy számát sem ismeri? – kérdi.

Rázom a fejem, mire csak annyit felel: hát a Call Me When You're Sober (Hívj, ha józan vagy)- ot azért meghallgathatná.

Házi Cointreau ciciből

Nagymama
a pálinkás-hordóban

A mama ma rám bízta a papát, hogy menjünk el együtt sétálni a friss levegőn. Mert a papának szüksége van arra, hogy táguljon és erősödjön a tüdeje, hogy ne legyen satnya. A mama arra is megkért, hogy vigyázzak rá, vigyek mindenképpen üvegben sört, nehogy kiszáradjon véletlenül, meg a butykosomban egy kis pálinkát is. Arra az esetre, ha elromlana a kedve vagy nem lenne már ereje tovább levegőzni, akkor csak egy stampedlit belediktálok és rögtön bírja tovább.

A mama nagyon finomakat főz otthon egyébként. Rendszeresen kotyvaszt nekünk almapálinkát, meg cseresznyepálinkát, meg barackpálinkát – alig győzzük a cefrét kerülgetni a konyhában. De az az igazság, hogy nincs jobb, mint a friss, erős, jóillatú házipálinka. A bolti, vagy a főzetett sohasem tudhatna ilyen ragyogó lenni. A mamám még az ő anyjától, a nagyanyám meg a dédnagymamámtól tanulta ezt, mondhatni anyáról leányra száll a tudomány. Nekem a pálinka szaga jelenti az otthont – ha bárhol járok a világban és megcsapja az orromat a friss törköly illat, máris elgyengülök, remeg a lábam és a képzeletem szárnyán hazarepülök, a jó kis háziak világába. A mama nem tesz bele cukrot általában, és igazi gyümölcsből is szokta csinálni. Bár a papa néha, amikor valamiért nem ízlik neki eléggé, szokott vele tréfálkozni, hogy ebbe édesem, a gumicsizmát, a nádszéket és a nagymamát is belefőzted.

Persze ő is tudja, hogy ez erős túlzás – és nem is szép ezzel tréfálkoznia. Mert a nagymama egyszer tényleg megszédült és belezuhant egy hordó pálinkába. Nem voltunk éppen otthon, senki sem volt a közelben, aki meghallotta volna a kiabálását. Amikor másnap hazafelé jövet megtaláltuk, a hordó alján feküdt, egy csepp nem sok, de annyi sem maradt a hordóban. Mert szegény bánatában kiitta az egészet.

Két hétig csuklott utána és elég súlyos alkoholmérgezést is kapott. Azóta a papa szerelt egy fedőt a hordóra, nehogy a nagyi még egyszer így járjon. Az orvos is mondta, jó lenne ha vigyázna inkább és nem lefetyelne be napi egy-két litert. Mi is így gondoljuk. Nem mintha sajnálnánk tőle, van elég. Mostanában mindenki annyit főz, amennyit csak akar. És mi sokat akarunk, hogy jó legyen a kedvünk.

Pedig a mi lakásunkban van távpálinka-vezeték is. Sőt tavaly szereltettünk rá egy pálinkamérő-órát. Ugyanis addig az egész háznak közösen mérték az elfogyasztott pálinkáját és a lakók között mindig vita volt, ki mennyit is ivott meg belőle. Mi általában rosszul jártunk, mert mi ugye magunknak csináltunk inkább. Amikor már volt óránk és jött a pálinka mérő óra leolvasó, meg is jegyezte, hogy miénk alig a felét mutatja a mi a többiekének. Az az igazság, hogy a távpálinka közel sem olyan jó, mint az önálló rendszerben készülő. Ezért is váltunk le a hálózatról.

A mama most egyébként azért is küldött el minket sétálni a levegőzésen túl, hogy ne legyünk láb alatt. Ki akarja próbálni a házi unicum, meg a házi Cointreau készítését is. Én drukkolok neki. Tulajdonképpen annak örülnék a legjobban, hogy amikor szopikálok, az egyik cicijéből viszki, a másikból meg konyak jönne. Házi. Én tényleg az anyatejjel szívom magamba a házi pálinkafőzést.

Öcsi, a középkorú szigetelő

Feltünő leány
pajtá-
sunk

A Sziget az, ami évről évre próbára teszi az embert. Az első próba az az, hogy miként jut be. Bizonyos kor felett már nem egy olyan nagy öröm az, hogy porban és piszokban sorbanállva, löködi a tömeg a vállalkozót. Ráadásul még kíberek is a csomagja környékén matatnak. Az első pont tehát, ahol az ember elhatározza, hogy ide többet márpedig nem.

Aztán kicsit megenyhül, mert jót húz a műanyag palackban becsempészett pálinkából. Ugyanis, még a bejárat előtt két közepes fokban illuminált egyetemista külsejű, nagyjából fia korú egyén hátba veregette azzal: öcsi, neked olyan becsületes a képed, te biztosan nem buksz le a pálesszel, amit a nagyi csomagolt nekünk az útra.

Az öcsinek szólított, erősen középkorú szigetelő – szerény személyünk – e szívet melengető felszólításnak természetesen nem tud ellenállni. Miután a nagymama pálinkáját rutinosan bejuttatja, nyilvánvaló, hogy a sikerdíjat természetben – gatyaszaggató szilva – azonnal elfogyasztja.

Aztán halad tovább a kihelyezett alkalmi budik során, és az orrfacsaró bűzben a port rúgva – esős években a sárt taposva – ismét megállapodik magával, hogy, na ez volt az utolsó.

Később kér valami gyors harapnivalót, a számla végösszegét meghallva ismét elgondolkozik azon, ennyiért vajon nem lenne e jobb helye a Gundelban.

Közben persze ismét és ismét kellemes és kellemetlen ismerőseibe botlik, akik mindig meghívják egy fröccsre, vagy egy pálinkára, illetve, mi hívjuk meg őket. Ettől a kellemetlen ismerősök mind kedvesebbnek tűnnek, az eredetileg kedveseket meg egészen a keblünkre öleljük. Különösen azt, aki egy speciális jegy segítségével az egyik puccos szponzor helyen ingyen koktélokhoz képes juttatni minket. Ekkor valóban szebbnek látjuk egy csöppet ezt a szigeti világot. És úgy döntünk, mégsem menekülünk még haza, hanem teszünk egy kört, megnézve a kulturális kínálatot.

Ám ekkor feltűnik egy rég nem látott leánypajtásunk, aki kisebb-nagyobb gyermekeit kísérte ki, de momentán szerencsésen elvesztette őket, tehát semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy félrevonuljunk és a sötétség leple alatt egy jókorát táncoljunk. Smárolni persze csak szigorúan egy ponyva rejtekén lehet, nehogy a komisz kölykök mégis előkerülvén leleplezzenek minket. (Itt utasítjuk határozottan vissza azt, hogy a kisdedek azért nem érnének rá az anyukával foglalkozni, mert éppen füvet szívnak – ez tiszta rágalom.)

Aztán táncoslábú felhevült partnerünket egy „ugyan kedves, semmit sem változtál” megjegyzéssel, és egy orrhegyen elhelyezett futó puszival elbocsátjuk. És erőteljesen azon gondolkodnk, kell-e ez nekünk. Magunkban egy félénk, igent rebegünk el.

De ekkor valaki ránklel, hogy Boban Markovic mellett, a Deák Bill Gyula mögött, isteni a hangulat, nagy a pörgés és olcsó az ital – jöjjünk már.

Kicsit hallgatjuk a zenét, tényleg jó, közben a fiatalokat elküldjük újabb – műanyag pohárban, brr! – szervírozott frissítőkért. Megegyezünk, hogy ennek vége már nekünk, idén utoljára.

Aztán másnap a munkahelyünkön, a sok kótyagos kollega között szerényen dugdossuk a karunkra font belépőt az ingünk alá, és azon gondolkodunk, jövőre mégis kit csábítsunk ki magunkkal? Vagy kérjük meg a gyereket, vegyen be a csapatba és vigyen magával?

Gulyás a bográcsban

Zsíros pofák

A nyár apró örömei közé tartozik, amikor bográcsban főzünk valami finomságot. Mi mindig valami finomságot főzünk. Legalábbis mindig finomságnak indul a dolog. Legfeljebb néha történik valami baleset. Az évkönyvek feljegyzik azt a lebbencset, amit Gábor picit odaégetett, mert otthagyta a tűzön, míg elment segíteni megkeresni valami elveszett gyereket. Aki nem is volt elveszve, csak átmenetileg, mindenesetre a lebbencs szénné égett. Aztán, mi tagadás, egyszer én felejtettem magam kicsit tovább a Kismókus nevű talponálló jellegű italkimérésbe, minek következtében egy szép nagy adag pörkölt lett teljességgel ehetetlenné, s váltam én így hosszú időre a gúny céltáblájává.

Később aztán Gábor egy kukoricás mexikói ételsor megálmodásával vívta ki a jogot újra arra, hogy főzhessen, én meg egy gyönyörű szakácskabát és szakácssapka birtokosaként bizonyíthattam, hogy értek én a marhákhoz.

Közben persze a gyerekek is nőnek, ezzel arányosan az étvágyuk is, úgyhogy most a dolog úgy kezdődik, hogy a kijelölt főszakás elmegy a boltba, vesz 8-10 kiló húst. Majd hosszan könyörög a hentesnek, hogy darabolja már föl. Ha ez megvan, fél győzelem. Ha rideg visszautasítás a válasz, akkor a délelőtti program már meg is van. Lehet az életlen késekkel nyiszálni szegény, döglött állat földi maradványait.

Jön a tűzrakás – a benzinkutaknál vásárolható kandallófa sajnos sokat rontott a fagyűjtés népi játékán. Aztán fixálni kell a tűz felett a bográcsot – e művelet során a fiatalabb gyermekek tovább gazdagítják szókincsüket, különösen a nemi élet területéről.

A marhapörkölt elkészítésekor fontos szabály, hogy a bográcsba annyi vörösbor kerülhet, amennyi a szakácsba. Sőt a bográcsot és a szakácsot is folyamatosan után kell tölteni, különben reménytelen a dolog. Ebben nagyjából az évek során kialakult a konszenzus. Némi engedmény, hogy a szakács és a tűzmester viszkit is ihat, tekintve felelősségteljes, nehéz munkájukra. De az egyiküknek – és ez is előírás ma már – legalább annyira józannak kell maradnia, hogy az odaégés első jelére riasztani tudja a mentőseregeket.

A hagymát tehát először üvegesre pirítjuk, majd levesszük az egészet, jön a pirospaprika. Aztán vissza és a húst bele, hogy pörkölődjön. Aztán némi értelmezési vita, esetenként kézitusa után vörösbor, majd ami csak található a környéken. Paradicsom, paprika, és a többi. Répa mindig van benne. De nagyszerűen elférnek kolbászmaradékok is.

A következő kényes pont a gulyáskrém nagy adagba való belenyomása, mert mindig akad valaki, aki szerint így nem elég rusztikus a dolog. A végén persze a piros arany mellé még gulyásleves kocka is kerül, természetesen feltűnés nélkül.

Mire a hús megpuhul és dolgos kezű asszonyaink a krumplit is megpucolták, a szakács és a tűzmester már olyan füstszagú, hogy azt három határról érezni, az alkoholos befolyásoltság szintjétől ne is beszéljünk.

Marad még a dicséretek bezsebelése. Ülsz fáradtan, büdösen, bizonytalanul, a többiek zsíros képpel zabálnak, mégiscsak azt a legjobb hallgatni, hogy mennyivel jobb ez, mint a tavalyi. És milyen jó, hogy idén nem is égett le annyira…

Egykor volt kocsmáink szép emlékei

Csak a hatás számít

Kocsmázzunk. kezdjük Tatán, ebben az édes kis városban. Melynek különösen emeli a fényét néhány jelentős vendéglátóipari egység. Vegyük a Diákpresszó nevű egységet, amely a méltán híres tatai Eötvös József Gimnázium szomszédságában terül el – talán nem véletlenül. Itt a kis dombocska tetején, az egykori zsinagóga – ma görög-római szobormásolatok múzeuma – mellett található ez az intézmény. Amely helyi adatközlőnk szerint különösen fontos szerepet játszik az itt serdülő ifjúság nevelésében. Pompás találkozóhely a város felé vivő úton, de aki a romantikusabb, tóparti sétát kedveli, annak sem kell nagyot kerülnie, ha egy frissítőre vágyik. A magyar vidéki minimal-art jegyében fogant belsőépítészeti megoldásokat csak egy Lila ruhás nő reprodukciója töri meg. Egyébként itt minden a funkcionalizmusnak van alárendelve, vagyis gyorsan, lehetőleg olcsón inni. Helyi, magát megnevezni nem kívánó, ám saját bevallása szerint egykoron a Diákpresszóban sok időt eltöltő informátorunk úgy emlékszik, hogy azokban a nehéz években mindig akadt itt kéthetes süti, száraz linzerkarika és a többi.
Ma, ami a föltűnő, a rend és a tisztaság, kétségtelen, hogy ottjártunkkor, hétvége, kevesebben – mondhatni senki sem – teszi be ide a lábát.
A Diákpresszót hatóságilag védetté kellene nyilvánítani, hogy gyermekeinknek és unokáinknak megmutathassuk – így éltünk a puha diktatúrának csúfolt kádári években, amikor Unicum alig-alig, legfeljebb ha Hubertus pottyant az ölünkbe.
Folytassuk kalandozásunkat a Kocsmológia világában. Néhány éve még a pesti belvárosi Terv tartotta magát, de ott is kifestettek, ahogy a Mosoly sincs már meg és a „hétkeres” Gyuri bácsi grillje is afféle modern egyenruhát kapott. Nem is járunk már arra. Ellenáll még Budán a Bambi, tele is van mindig. Afféle végvár a vendéglátás határán. A deliriumtól egy kicsit innen. Említhetném még a Thököly úti Minit, amelyet egykoron a Récsei üzemegységből estefelé hazacaplató buszsofőrök tettek feledhetetlenné. De a Récseiből rosszulmenő pláza lett. Mondjuk a Mini ettől nem csúszott le, mert lejjebb már nincs – de sokat veszített a bájából. És, hogy nem minden teljesen reménytelen, idézzük fel a Madách téri árkádok alatt megbúvó tejbüfét, amely éjjel-nappali otthonául szolgál nem kevés törzsalkoholistának. A sarokban rendszeresen a pultra borulva szundikál egy téli fagylalt üzletben érdekelt bácsi. A fogatlan takarító néni lejmol egy százast a játékgépbe. Ide még alig-alig gyűrűzött be a rohanó életforma, ide tisztes és tisztességtelen iszákos emberek járnak. Sokan vidékről a fővárosba jövet is megállnak itt egy felesre – mert a szellem itt még a hetvenes éveket idézi. És falusian baráti. Cseresznye, barack, fröccs, homokiból. Nem az íze végett lesz, hanem a hatásáért.
S miért tejbüfé? Mert azokban a hetvenes-nyolcvanas években irtózatos korabeli innovációval egy turmixgépet is beállítottak s pár napig gyümölcsturmixokat is mértek. Aztán kiderült, nagy igény nincs rá. Mára minden maradt a CH3-CH2-OH bűvkörében. Éljen a múlt.

Boszorkányok a parlamentben

Vigyázz, ha jön a seprű
Boszorkányok márpedig vannak. Ugyanis, konyhája csak azoknak lehet, akik léteznek. Mert a senki, nem mondhatja azt, hogy valaki, anélkül, hogy valaki ne lenne.

A boszorkányok tanyáján mindig nagy a nyüzsgés. Aki szombaton este szeretné ide elhozni a kedvesét, az jól teszi, ha már legalább két nappal korábban helyet foglal.

Aztán, nem könnyű parkolóhelyet találni a sok seprű között, amellyel a vendégek érkeznek. Pedig, mint tudjuk, iszik vagy vezet. Ön dönt. Aki seprűre száll – zéró tolerancia – az egy korty ital nem sok, annyit sem fogyaszthatna. A lapok így is tele vannak a legszörnyűbb ügyekkel. Hogy valaki részegen lefordult a seprűjéről, amikor nekiment egy denevérnek és mind a kettőjüknek annyi lett egy pillanat alatt. Nem ritkán ártatlanok esnek a hétvégén részegen repkedő boszorkák áldozatául. Mert ugye ezek a kis gonosz boszorkák nem bírnak magukkal. Elmennek a Boszorkánykonyhába, táncolnak, gonosz varázslatokat űznek, varanggyá változtatják a főpincért. Elcsavarják az ördögfiókák fejét, azokat magukévá teszik, közben meg nem egy közülük mértéktelenül iszik. Mi több, az utóbbi időben divatba jöttek a mindenféle bódító anyagok, és egyéb varázslatos szerek. Ettől persze a parti végére azt hiszik, képesek hazajutni a seprűjükön.

Amúgy a Boszorkánykonyhában mostanában a nagy kedvencek közé tartoznak a különféle varázskoktélok, amibe ha csak beleszagolsz, máris megcsap a bódulat. S mámorodban mindenféle rosszat kívánsz boszorkánytársaidnak. Mert a boszorkány éltető eleme, élete értelme a gyűlölködés és a rosszindulat. Sajnos, egy egész életen át nem könnyű egyenletes, magas színvonalon gyűlölködni és rosszindulatúnak maradni. Ettől aztán sokan depressziósak lesznek. A boszorkány, ha depressziós, akkor nevet és mosolyog. Társai ilyenkor teljesen hülyének nézik. Ha a helyzet sokat romlik, akkor be is csukják az elmeosztályra.

Nos, ehelyett inkább eljönnek a Boszorkánykonyhába, becsapnak, könnyed kézzel, lazán a gallér mögé egy ilyen koktélt. És az még szinte le sem ér a gyomrukig, már érzik azt a kellemes, bizsergető érzést, amitől azonnal képesek egy vaskos sértést odavágni a másiknak. Vagy csak leszólni a cipőjét. Még egy pohárka elfogyasztása után már a kartárs haját kritizálják, aztán a jellemét, a politikai állásfoglalását, netán a szexuális orientációján gúnyolódnak. És olyanokat gagyarásznak, hogy ez annyira hülye boszorkánynak, lassan elmehetne embernek is. Ez olyan súlyos sértés errefelé, ami vért kíván. Ilyenkor gyakran pofozkodnak, vagy molotov koktéllal dobálódznak. S miközben a kiérkező járőrök rutinosan szétválasztják őket, úgy sziszegik egymásnak a legaljasabb sértéseket. S ilyenkor mindegyikük boldog és elégedett.

Sajnos, mostanában ritkulnak ezek a víg hétvégék a Boszorkánykonyhában. Egyre több törzsvendéget elcsábított a politika.
A múltkor a parlament parkolójában már alig maradt hely a seprűmnek.

Csasztuskába oltott klezmer

Dorka örök

A Cafe Burger első ránézésre egy olyan igazi kellemetlen hely. Hosszú sor az utcán, mogorva jegyszedő, aki legombolja rólunk a belépőt, nagy melák őr, aki lökdösi a mulatozni vágyó fiatalságot, tömeg és füst és zaj.

Csak a második pillantásra derül ki, hogy a Cafe Burger tényleg egy igazi kellemetlen hely. De direkt ám. Legalábbis ezt hazudják a működtetői, akik biztosan eleve romlott emberek. Ugyanis normális lélekkel nem lehetünk büszkék arra, hogy itt a csillogó villogó új Berlinben egy vendéglátóipari egységet alapítunk, amelyik olyasféle hangulatot áraszt, mint a régi jó kelet-berlini időkben.

De láthatóan scheftet mindenre lehet alapítani és akadnak, akik élvezik a kényelmetlenséget, a személyzet udvariatlanságát és a vigasztalhatatlanul kopott berendezést. A Cafe Burger ma Berlinben a legnépszerűbb helyek közé tartozik, ami igen szomorú képet ad a felnövő ijfúságról.

Mert nem olyan ez, mint Budán a Bambi, ami egyszerűen csak úgy maradt, vagy az egyik utolsó e tárgykörben, a pesti Madách téri tejbüfé, amely éjjel-nappal várja az alkoholistákat a hetvenes évek hangulatában. Mert az ott nem díszlet, az maga a valóság. Felhozhatnánk még persze a romkocsmákat (hajh, egykoron a Ráckert, micsoda kalandok estek ott meg édes istenem), vagy a Corvin áruház tetején kialakított retro filinges itatót. De ezekbe szorult valami ötlet, valami kedves, ironikus báj. Egy fricska a múltnak. A kocsma poézise az.

A Cafe Burgerbe meg nem poézis szorult, hanem végtelen sok nagyrészt büdös ember. Aki mind egymás hegyén hátán csápol. És ezzel elérkeztünk jövetelünk céljához is. Hiszen éppen itt lép fel a Rotfront nevű zenekar. Tagjai büszke emigránsok – jaj már ez a szó is mennyi mindent elmond az egységesülő Európában. A Rotfront Jurij Gurzsi Russendiszkóssal és a mi Wahorn Simonunkkal, valamint a mikrofonnál Gryllus Dorkával nyomul. És az emberben legyen honfiúi tartás. Ha egyszer hazánkfiai és lányai (hú, de micsoda lány ez) lépnek fel Berlinben, mi meg éppen itt portyázunk, hát vétek lenne kihagyni az egészet.

Állítólag a banda manapság Berlin egyik legnépszerűbb bulizenekara. De az kiderül, a Cafe Burger előtért azért áll a sor, azért tűrjük a mogorva kasszírnő basáskodását mi is, és az igazi berlini fiatalok is, hogy együtt táncoljuk, énekeljünk erre a zenére.

Milyen is ez? Valaki úgy fogalmazza meg, hogy csasztuskák klezmerbe oltva, kelet-európai vastag mázzal leöntve. Egyszóval, vicces, vidám és korántsem túl bonyolult muzsika. Aminek édes zamatot, kedves bájt ad, hogy németül, oroszul és persze magyarul énekelnek felváltva, attól függően melyik művész melyik nyelvet beszéli, énekli.

Ha nem vagy színjózan, ha érzéked van a bulihoz, ha csak mulatni akarsz egyet valami eredetire, akkor tán ez az. Nem beszélve Gryllus Dorka mosolyáról és kecses táncáról.

Vasárnap este egyébként mifelénk az A38-as hajón lépnek fel. Egy jó helyen, végre nem abban a csúnya Cafe Burgerban.

Mikulás és Mikulásné újra boldog

Szexuálisan szabados télapók

Vegyünk néhány alapkérdést. Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Hol a villám, amikor nincs mennydörgés? Hová bújnak a primszámok, ha nem számolunk? Hová lesz a zokni, ha megeszi a luk? És leginkább, mit csinál az év összes napján (kivétel december 6) a Mikulás?

Eredjünk kandi kameránkkal ez utóbbi nyomába.

Mikulásné a konyhában zörög és csattog, miközben a mosogatógépbe pakolja be az üres stampedlis poharakat és krigliket. Mi tagadás, tegnap átjött néhány szomszédos, és szintén nagyon ráérő mikulás, és a mi Mikulásunkkal csaptak egy alaposabb ivászatot. Egymás szavába vágva mesélték a tréfásnál tréfásabb eseteket, ami velük esett meg Miklós napon. Közben persze szivaroztak és pipáztak, néhányan a szakállukat is lehamuzták. Az egész lakás füstszagú maradt utánuk. Ráadásul az egyik vendég beleevett kézzel a nagymama lekvárjába, a másik – egy fiatal és bohó – túl sok rumos teát ihatott meg, tea nélkül és összeokádta a fürdőszobát. Most aztán van mit rendbe tenni.

Mikulásné tehát perlekedik az urával, erőnek erejével botrányt akar kirobbantani, hogy csapot s papot itthagyva, sértődötten a kedveséhez távozhasson végre. Ámde Mikulás békésen hallgatja, megadóan bólogat, kiszellőztet, tán még a fürdőszobát is felmossa – ugyanis ő is el szeretne szabadulni a saját szeretőjéhez. Ám ő más praktikához folyamodik. Úgy gondolja, ha nagyon jól viselkedik, akkor előhozakodhat rövidesen azzal, hogy el szeretne menni a mikulások kétnapos rénszánhajtó versenyére. És akkor végre összebújhat azzal az aranyos kis krampuszlánnyal, aki mindig miniszoknyát hord, még a legnagyobb hidegben is.

Mikulásné már rekedtre kárálta magát és döbbenten tapasztalja, hogy szokásos, és eddig mindig bevált módszere nem jön be. Pedig már nevezte semmirekellőnek, himpellérnek, mikulások szégyenének, de még a húsvéti nyuszi első helyettesének is a férjét. Máskor külön-külön bármelyikre ugorna, de most csak annyit felel megadóan: Igen édesem, persze hogy igazad van. És nem lenne baj, ha a zoknikat is összepárosítanám?

Mondhatnánk, kommunikációs patthelyzet. Mert ugye, ha bevallanák egymásnak, hogy mindegyikük máshol kurizálna legszívesebben, akkor már mehetnének is az utukra. Így meg itthon vesztegetik feleslegesen a drága időt. Egy újabb komoy negyedórás csörte után Mikulás éppen levegőt vesz, hogy új utat szabjon a verbális akcióknak, amikoris megcsörren a telefon. Mikulásnét hívja az ő titkos lovagja. Mikulásné persze úgy tesz, mintha fontos üzleti tárgyalásba bonyolódna és kisuhan az előszobába feltűnés nélkül enyelegni..

Mikulás ezt a pillanatot használja ki arra, hogy elővegye a munkájához amúgy nélkülözhetetlen könnyű létrát és a nagyszoba ablakán leereszkedve fusson az ő kis krampuszkájához.

Realizálva, hogy tiszta a levegő, Mikulásné kosztpénzt hagy a konyhaasztalon a gyerekeknek és maga is eldöcög.

Másnap este, immár kisimult, boldog arccal ül az egész Mikulás család a konyhában. A férj beszámol a rénszarvasszán húzó versenyről – látott már ilyet e tévében, a feleség pedig a váratlan kétnapos munkáról próbál anekdotázni.

Mikulás és Mikulásné ezekben a pillanatokban boldogok.

Dési János

Látogató a budirigli előtt

Gozsdu udvar

Ez a réges régen eltűnt Gozsdu udvar onnan a Majakovszkij utcából nyílt. Abból a Majakovszkijból amit a nagymamám következetesen és mindig Királynak hívott. Meg volt neki Andrássy út és Lipót körút. Persze, mi mindig kijavítottuk, hogy de nagymama, az Majakovszkij utca, Népköztársaság útja és Novhét tér. Egyszer aztán erre az találta mondani, talán már a nyolcvanas évek közepe táján, hogy „én arra a kis időre nem tanulom meg ezeket az új neveket.” S tessék, alig telt el megint egy évtized, már engem javítanak ki a gyermekeim, hogy az Nem Majakovszkij utca, hanem Király. És mégis, szerinted hova kellene mennem, amikor a Marx térre küldesz? –feleselnek.
Ennyit az idő relativitásáról. E kis kitérő azt akarta érzékeltetni, hogy az a Gozsdu udvar, amiről beszélünk, s ami a képen is látszik, egy egészen másik világban létezett. Egy olyanban, ahol a Király utcát ugyan Majakovszkijnak nevezték, de csak Maja-ként emlegettük, s azt is tudtuk, nem mindig volt ez így. S akadtak olyanok is – ezek szerint a nagymamám például – akik azt is sejtették, ez a Maja dolog sem tart örökké.
A Gozsdu udvarban egyébként az én jó barátom lakott a szüleivel egy bitang nagy lakásban. Pici hibája volt a dolognak, hogy még két család élt ugyanitt. Ezekben a „Majás” időkben ezt úgy nevezték, hogy társbérlet. Szépen fel voltak osztva a szobák. Kié ez, kié az. A hosszú és mindig hideg előszoba közös. A konyha megosztása volt a legkomplikáltabb, erre bonyolult órarendek szolgáltak. Mikor, ki mehet főzni és hozzányúlhat e a másik lábosához, arrébb lökdösheti azt, aki éppen rántást kever, hogy megsózza a sparhelten rotyogó pörköltjét.
Természetesen külön ügy volt a fürdőszoba, na és a WC. Barátomék lakásában ez tűnt a legérdekesebbnek, ugyanis úgy volt megszerkesztve az ajtaja, hogy a reteszt kívülről is ki lehetett nyitni. Ugyanis egyszer a barátom – talán nem is feltétlenül színjózan állapotban – elszundított a budin. De annyira, hogy semmilyen dörömbölésre nem ébredt fel. A kedves társbérlők felettébb nehezményezték, hogy valaki hosszú időre lefoglalja a közös klozetet. Az egyik társbérlő a házbizalmihoz kívánt panaszával fordulni, míg a másik egyenesen oda nyilatkozott, hogy a tanácshoz megy reklamálni.
Akkor szerelték föl a folyosó felől oldható budiriglit, hogy véletlenül se fordulhasson elő legközelebb efféle szorulás.
Aztán sorra haltak ki a társbérlők, s alig telt el pár tucat év, és az én barátom maga uralta már az egész hatalmas Gozsdu udvari lakást. Ekkor köszöntött be a bulikorszak. A közelben ugyan talán csak egy Tabdi borozó néven ismert üzemegység képviselte, mintegy előőrsként, a később itt sorra és végtelen számban megjelenő vendéglátó ipari egységeket. De mi vettünk a sarki boltban kevertet, rumpuncsot, jobb napokon fekete cimkés cserkót, még jobb napokon valódi, fűszálas lengyel vodkát + olaszrizlinget kannával. Talán lányok is jöttek velünk a végtelen, egymásba nyíló szobákba. Elfoglaltuk a hatalmas lakást. Egyszer például Konrád Látogatóját olvastuk – e környéken játszódik – mégpedig úgy, hogy valaki oldalanként lefényképezte és mi diavetítővel a falra vetítettük a filmről az oldalakat. Én, aki gyorsan olvasok, gyakran kétszer is átfutottam a sorokat, mire továbbtekerhettünk a következő diakockára.
Közben, lassan, de feltartóztathatatlanul jött az új világ. Amelynek során nemcsak az utcákat nevezték át, de barátomat is kirakták a Gozsdu udvarból. Fényes lakások és luxus kávéházak nyílnak a hajdani romantikus helyeken. A bulik is ritkábbak, fekete cimkés cserkót sem iszunk. És a diavetítő sincsen már meg.

Dési János

Budapest rally

A bennszülöttek kedvelt itala a kevert

Legújabb utazási ajánlataink közül hagy emeljük ki Önnek kalandtúránkat a festői Budapesten. A Duna két partján elterülő metropoliszt azoknak ajánljuk, akik szabadságuk idején is izgalmakra vágynak. Bemelegítésként azt ajánljuk, próbáljon meg átkelni a Kálvin téren gyalog. Aki az Üllői út felől képes átjutni a Kecskeméti utcáig, úgyhogy egyszer sem esik bele egy nagy gödörbe, az bátran belekezdhet a városi dzsungeltúrába.
Sétáljon végig a Rákóczi úton. Ajánlott öltözet, túracipő, jól záródó zsebekkel rendelkező felsőruházat. A helyi bennszülöttek kedves szokása ugyanis, hogy – barátáguk bizonyságául – beleturkálnak a turista zsebébe, táskájába, s az onnan a kivett tárcát, erszényt, mobiltelefont és a többit, szép emlékül maguknak megtartják. Amúgy a bennszülöttek kedves, barátságos népek. Jellemző italok az úgynevezett „kevert", amit csak azoknak ajánljuk megkóstolni, akik jól bírják a metilalkohol-származékokat; illetve az ún. kannás bor – amely különösen környezetbarát, ugyanis elkészítéséhez nincs szükség szőlőre sem. Az errefelé élő népek kedvelt eledele a háromnapos, nedves buciba pakolt, valószínűleg patkányhúsból készült hamburger vagy a jó bő, ámde használt zsírban kisütött rósejbni. Szintén bevett tradíció, hogy a papírt,a szalvétát, a csikket útközben mindenhol eldobálják, az etnográfiai kutatások szerint mintegy ezzel jelölve ki a saját, virtuális birtokba vett területüket. Talán ezért sem szedik sehol sem össze a szemetet, hogy ne sértsék meg azokat, akik oda elhelyezték maradékukat és annak csomagolóanyagát.

A helyiek játékos kedvét jól mutatja az a sok tréfás nyerőautomaták sokaságával felszerelt hely, ahol gyorsan, könnyen eljátszhatja mindenki a pénzét, hogy még véletlenül se kelljen az egyébként szépen burjánzó bankokat terhelni azzal, hogy ott számlát nyitnának.
S ha már a pénznél tartunk, az természetes, hogy ahányszor csak lassítunk ott terem egy idősebb, valószínűleg féllábú úr, vagy sánta gyermek – gyakran csinos, rühes kutyával, és kis műanyag poharat csörget az orrunk előtt, hogy dobjunk neki bele aprót, cserében kaphatunk egy tegnapi ingyenes újságot.
S ha az események sodrában még marad rá erőnk, csodáljuk mg a betört, bedeszkázott kirakatokat, a kiürített üzlethelyiségeket, amelyek ízlésesen ékítik a festői város egyik fő utcáját.
Akiknek a Párizs-Dakar rali már nem elég, azok gépkocsival is próbálkozhatnak. Komoly erőpróbát jelent, s ezért kitűnő gépkocsi és jelentős edzés nélkül senkinek sem ajánljuk, mondjuk csúcsforgalomban átjutni a Nyugati téren, majd a Margit hídon át tova a Moszkva tér felé. Gyors reflexek, határozottság és persze komoly türelem kell ehhez az emberpróbáló feladathoz. Itt hívjuk fel a figyelmet, hogy csak semmi könnyelműsködés, sokakat ütött már meg itt útközben a guta. Nem kevesen sírva adták fel a küzdelmet, és vinnyogva menekültek – olyanok is, akik pedig már sikeresen teljesítették a nagy Róbert Károly körút-Árpád híd bajnokságot.
S akinek még ez sem elég, az szálljon fel az 1-es villamosra és menjen el vele a Józsefvárosi piacra. Na, ott olyat lát, amire még legmerészebb álmaiban sem számíthatott.
Hiába, Budapest a csodálatos izgalmak városa, mindenfelé kalandparkok és kihívások – unalmas lenne az élete, ha kihagyná.

Dési János

A gyilkos szilva

Áram a kerítésben

A termést meg kell védeni. Mindenkitől és minden áron. A rovarok ellen permetezni, a gyomok ellen kapálni, a hideg ellen fóliázni, a szárazság ellen öntözni, a tolvaj ellen...
A földműves életének értelme a gyümölcs, amit leszüretelhet, a gabona, amit learathat, a zöldség, amit leszedhet. Ősi ösztöne: megvédeni minden áron a termést.

*

A halott lány, aki ott fekszik kiterítve az udvaron már nem bánt senkit és semmit. Nem akart mást, csak néhány szem gyümölcsöt enni.
Egyszerű történet.
Egy gazda gyönyörű kertjéből rendre ellopják a termés egy részét. Hiába fóliáz, permetez, dolgozik rogyásig, nem jut ötről a hatra. Nem, mert a mezőgazdaságot mindig válság sújtja. S a tetejében még azok a tolvajok is. Pofátlanok. Sötétedés után jönnek. Kopott Zsigulival. A szomszéd látta a múltkor, nagy zsákokba tömték a paprikát. De senki nem mert szólni, nehogy megverjék. Mert volt már példa erre is. Valaki, itt a faluban rászólt a tolvajokra, akik úgy helybenhagyták, hogy hetekig nyomta utána az ágyat. Hiába ismerte meg másvalaki a saját termését, amit a városban a pályaudvar mellett árultak zsákokban. Az odaráncigált rendőr tehetetlenül tárta szét a karját.
Az embernek tehát magát kell megvédenie a cigányoktól. Merthogy cigányok a tettesek abban nincs vita a falusi gazdák között.
A cigányok, akik a falu szélén laknak, szegények és sok a gyerekük, nem dolgoznak, inkább lopnak és kötekednek - egyeznek meg a kocsmában, ha másban nem is, de ebben az egyben a gazdák, a harmadik, negyedik sör után. Ettől a felismeréstől általában megnyugszanak. Megvan az ellenség - akit könnyű felismerni. Mert a felvásárlóval vagy szupermarketekkel mégiscsak nehéz lenne küzdeni. maradnak ellenfélnek a cigányoka falu végéről.
- Majd én megtanítom őket! - jegyzi meg a kocsmai sivalkodásban egy zömök, szelíd arcú férfi. Tenyere, mint a péklapát. Mégsem híve az erőszakos megoldásoknak. Nem tartja jó ötletnek, amit a többiek javasolnak, hogy vasdorongokal álljanak készenlétben, aztán akit rajtakapnak azt verjék agyba-főbe. Nem. Szelídebb módszer jut az eszébe. Gyorsan kihörpinti a sör maradékát és rohan haza. Még sötétedés előtt végezni akar a nagy munkával.
Először cövekeket ver le, majd csupaszt villanydrótot húz ki rá. Ezzel keríti körbe birtokát. A drót végét bedugja a konnektorba.
Aznap éjjel először alszik nyugodtan. Még arra a keserves ugatásra, vijjogó vonyításra sem ébred fel, ami a dróthoz ért haláltusáját vívó kutyától származik.
Másnap boldogan indul dolgára a városba. Hazafelé valami kellemes melegség önti el arra a gondolatra, hogy milyen ügyesen megvédte azt, ami az övé. Semmilyen baj nem érheti.
Nem is érti mi az a csődület a háza előtt. Mit keres ott az a rendőrautó. Miért ugrik oda hozzá két rendőr, miért csavarják hátra és bilincselik meg a kezét.
Csak az első kihallgatáson fogja föl igazán mi történt. Meghalt egy kislány. Az Orsolya a falu széléről. Csak pár szem szilvát akart enni, amikor hozzáért a vezetékhez.
-Dehát miért nem kért, adtam volna neki, annyit ehetett volna amennyit csak akar - temeti kezébe arcát.
Méltányos ítéletben reménykedik. Nem tartja gyilkosnak magát.
A község véleménye megoszlik. A faluszélen többen bosszút esküsznek.
Beljebb, a „magyarok" inkább azt a „szerencsétlen embert" sajnálják, aki most évekre börtönbe kerül. Az emberbarátok azért hozzáteszik: szegény kislány, pedig milyen rendes volt, ahhoz képest, hogy cigány.
(Ezt éppen 18 éve írtam. A mai élettel való bármi hasonlóság talán csak a sors műve.)
Dési János

A tengeri szörny és az ideális pincérlány

Friss a fejhús Müller úr?

Aki életében akárcsak egyszer is járt vendéglőben – olyan igaziban, ahol tényleg vendég -, akkor az tudja, hogy a dolog egyik sine qua non-ja az a pincér. Az ideális pincér. (A másik elengedhetetlen feltétele a sikernek az a szakács, ám erről jóval bővebb szakirodalom áll rendelkezésre. )
Az ideális pincér nem tévesztendő össze a felszolgálóval, még az ideálissal sem e műfajból – bár első látásra funkciójuk hasonló.
Az ideális pincér az az, aki gondoskodik arról, hogy ne csak első éhünket verjük el, mondjuk egy nagyszerű indiai curry-s padlizsánkrémmel, a Baingan bharta-val – hanem ráébreszt minket arra, hogy mi mindig is erre vágytunk. S életünk eddig üres és sok tekintetben értelmetlen volt, mert nem állt módunkban kipróbálni. De szerencsére vége ennek a semmirekellő állapotnak, mert csak a mi kedvünkért, most tessék, íme itt van. S ezen még az sem változtat, hogy mielőtt beléptünk volna az étteremben, azt sem tudtuk mi fán terem az a Baingan bharta, és lelki szemeink előtt maximum egy jóval egyszerűbb velős pacal lebegett csak, egy pohár gyöngyöző ser társaságában. Csakhát, ugye a friss, reszelt gyömbérről szóló előadás, meg a római kömény felemlítése, no meg a pirospozsgás péksütemény meglebbentése újabb vizekre hajt minket.
Az ideális pincér persze tud ajánlani egy jó levest is – nekem libaleves, maceszgombóc -, nem beszélve az utána következő kulináris elmélyedésekről. És az sem mindegy, hogy mit iszunk. Egyik kedvenc helyemen, mit tagadjam a Carmel Pince az, még le se ülök és máris ott terem az asztalon egy jégbehűtött kóser szilva. És nagyon gyorsan még egy – nem sorolom…
A törzshelyén az ember el is beszélget. Milyen a fejhús ma Müller úr? És tényleg olyan jól sikerült az a becsinált? Amúgy, mi van a gyerekkel? De a törzsvendégségről, a visszatérés öröméről majd máskor.
Akkor derül ki igazán valakiről, hogy ideális -. értsd, hivatását szerető, lelkes – szakember, amikor mondjuk olyan kuncsaft kerül elé, kinek nyelvét sem érti.
Szerencsére ilyen szakember a világ minden pontján akad. A minap Sanghaj városában találtam pár ilyet. (jaj, de jó nekem :-) Ott ahol elég szigorúan fogják őket. Afféle díszszemlével kezdődik a nap. Amikor ismertetik az étlapot, ellenőrzik mindenkinek a ruházatát és a jómodorát.
Aztán gyerünk a placcra. Én halat kérnék, mert állítólag itt azt jól csinálják. Egy kisebb „Most mutasd meg” játék keretében elmagyarázom, mire gondolok. Mire a mindig mosolygós, mert itt mindig mindenki mindig mosolygós, pincérlány behív a konyhára, mutassak már rá, melyik szörnyre is gondoltam. Egy nagyfejű, borzas halra bökök. A lány nevetve rázza pici fekete fejét, s valami olyasmit magyaráz, hogy afféle gyenge európai gyomornak ez sok lenne. Közösen kiválasztunk hát egy konszolidáltabb herkentyűt. Találomra rámutatok néhány szutykos fazékra, lábosra, hogy olyan szószt meg köretet kérek hozzá, miközben az ideális szakács biztatón bólogat.
Visszaülök a helyemre, rövidesen megérkezik választottam, amire hamarosan csak pár pikkely és halcsont emlékeztet. Miközben leszed, a pincérlánnyal jól elbeszélgetünk az életről - talán, ő kínaiul én magyarul..
A végén dicsérőlég megveregeti a vállam, amikor látja, kitakarítottam a tányért – s megjutalmaz egy kis üveg japáni sörrel.
Visszamennék
Dési János

Sziget, feketén-fehéren

Inni jó, sőt néha kell is

A Szigetben nem jó, hogy akkora a tülekedés, hogy csak na. Lépni sem lehet a népektől. A Szigetben az a jó, hogy tele van régi haverokkal, meg olyan arcokkal, akiket itt ismersz meg. A Szigetben nem szeretjük, hogy vagy nagy a por, vagy a sár óriási – de az biztos, hogy rettentő mocskos leszel itt pillanatok alatt. Imádjuk a Szigetben, ezt a természetközeli élményt. Itt nem kell vigyáznod a ruhádra, a modorodra.
Utáljuk a Szigetet, mert nagy a zaj, a lárma, a ricsaj – főleg ha nem szigetjárók vagyunk, hanem környékbeli lakosok. És az olyan jó, hogy itt annyi a húzós együttes, zeng a zene mindenfele, lehet énekelni, csatakiáltásokat hallatni – és senkit nem zavarunk.
Csúnya dolog a Szigeten, hogy ott egy csomó ember – ne kerteljünk – túljut a szalonspicc szintjén, mi több, láttunk már olyat is, hogy valaki egy bokorban feküdt és – ó Uram, ne hagyj el – képtelen volt felállni. Egy határozott vélemény szerint, ha csak úgy, a levegőben kinyitnánk egy szondát, hát az rémületében azon nyomban elszíneződne. És élvezzük azt a Szigetben, hogy itt mindenki vidám és hátbavereget és meghív egy italra, esetleg még egyre és még egy mégegyre. És akkor aztán mi visszahívjuk, majd kicsit megpihenünk a bokorban. És jaj, annyi furcsa dolog van itt, Balázs Kláritól a punkokig – csupa olyasmi, amiket a rendes hétköznapokon elkerülünk. És de jó, hogy itt minden sarkon előkerül valami, amit még nem próbáltunk ki, sose mentünk el meghallgatni, és most tessék, kiderül, milyen jó a Sziámi vagy az Infragandhi.
És nem szeretjük, ha van itt, annyi más emberrel, Magic Mirror sátor is– különösen, ha együgyű polgármesterecskék vagyunk. De tetszik nekünk, hogy itt tolerancia burjánzik, és van annak bája, amint a haszid zsidók, kaftánban, pajeszosan együtt pogóznak a kőkemény rockker csávókkal. Vagy, amint igazi cigányzene mellett a vámőrség esztrádzenekara fújja.
És milyen ciki az, hogy a jegyet letéphetetlenül a karodra forrasztják és egy hétig, mint egy bilogot viselni kényszerülsz. És nincs annál mókásabb, amikor egy öreg néni rádröhög a metrón, a saját csuklójára bök, és megkérdi, neked tegnap hogy tetszett az Iron Maiden és kimész a a Sex Pistols-ra, mert ő biztosan nem hagyja ki, hogy megnézze azt a Johny Rotten nevű rosszéletűt.
És nem komáljuk, hogy ide tilos saját szeszt bevinni, de elképesztően fájintos ötletnek tartjuk, hogy cserében becsempészhetjük azt mi, és akkor máris van sikerélményünk és lehet ünnepelni végre valamit.
És, mint régi szigetelők felháborítónak tartjuk, hogy ma már trendi dolog ide járni és a bankvezér, a médiacápa, az innovációs menedzser, éppen úgy idetolja a képét, mint a híres tévés, a fontos maffiózó és a szomszéd kisfiú szigorú anyukája. Hát hol voltak ők régen, amikor még igazi volt a Sziget, amikor csak a miénk? Akkor bezzeg otthon ültek és szörnyűködtek csak, hogy mi folyik itt. (Sör folyik, meg pálinka – jegyzem meg.)
Úgy látszik, valaki beadta nekik, hogy ez jó, ezt lehet szeretni. Ezek meg elhitték. Csak tudnánk, miért?

Dési János

Mit akarnak a gazdagok?

A kandúr éjszakája

A macskának nehéz éjszakája volt. Néhány napja felszedett egy kis, édes cicust – és most azt próbálta behálózni. E célból azt találta ki, hogy a nagy és vad kandúrt adja neki. Aki ismeri az életet és a dörgést. Tudja, hogy hol és mi a menő. Éjszakai lokálokkal és durva tejbárokkal kezdték, aztán jöttek a táncos, zenés helyek, ahol összesimulva lehet táncolni. A mi macskánk ilyenkor megcsiklandta bajszával partnernője nyakát,a mitől az léhán felvihogott. A megfigyelők úgy találták, nincs náluk szenvedélyesebb és boldogabb pár. Miközben minden valószínűség szerint azért akadt.
A kandúr úgy vélte, rövid, de heves udvarlás után előhozakodhat azzal, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét. Esetleg egy italt is kever hozzá. A többit pedig majd kiadja az a kegyetlen élet, amely azért néha az efféle dürrögő kandúrokra is rámosolyoghat.
A cicalány buta fejecskéjében meg az járt, hogy vajon milyen vastag lehet partnere bukszája, hány nulla szerepel a bankszámláján az összeg végén. És hogy neki ebből mennyit sikerül lecsippentenie. Mikor gondolatban itt időzött, puha nyelvecskéjét finoman végighúzta cirmos barátja arcocskáján. Mire ez a tökkelütött kandúr oda jutott, hogy kár is lesz húzni az időt a bélyeggyűjteménnyel, meg az itallal – egyből be kell terelni ezt az állatot a hálószobába és megmutatni neki az oroszláni méretű franciaágyat. E szép gondolattól mosolyoghatnékja támadt, mire partnernője ezt dekoltázsa hatásának tulajdonítva gondolatban egy nullát mégiscsak hozzárakott a képzeletbéli összeghez. Amitől fényes jókedve kerekedett és táncosa farkát kezdte simogatni. Mondanunk sem kell, frenetikus hatást ért el ezzel. A mi macskánk örömében a plafonig ugrott, dupla, langyos tejet hozott, sőt kis cicamicája cipőjébe pezsgőt rendelt és boldogan nyalintotta onnan ki a habzó nedűt.
Tudjuk milyenek a lánymacskák. A miénk is azonnal egy szép bundát vizionált, pár ékszert és ugyan nagyon halványan, de mégis jól kivehetően egy lenyitható tetejű sportkocsi képe is megjelent lelki szemei előtt. Mint tudjuk, a macskák sötétben is látnak.
Kandúrunk persze – mert ilyen a kandúrlélek és önbizalom – saját ellenállhatatlan szexepiljének gondolta a nagy sikert. Annál is inkább, mert szegény volt, mint a templom egere. Sőt, még annál is csóróbb, ugyanis még azt a bizonyos bélyeggyűjteményt, melyet csábítási céllal kért kölcsön, egy templomi egértől kapta, aki fontos tisztséget töltött be egy közeli sekrestyében.
Bizony, lassan közeledett a záróra, utolsó fillérjüket hagyták ott, de a lánynak még mindig nem tűnt fel semmi. Magában azt latolgatta, talán mégsem kellene odaadnia magát kérőjének az első éjszaka és ha ügyesen kelleti magát, akkor biztosan egy rózsadombi vagy akár egy svábhelyi pecó is kihúzható ennek a szerelmesen doromboló jószágnak a zsebéből.
Így hát szerelmesen hozzásimult, beleborzolt nyakszőrzetébe és könnyedén pát intett, azzal, hívj holnap, jövök.
De a mi macskánknak már egy tantuszra valója sem maradt. Soha többé nem találkoztak. Le is vonta a cicalány a tanulságot a jövőre nézve: ezek a gazdagok mindent azonnal akarnak.
Dési János

Szovjet ital - magyar gyomorba

A lakiteleki borgyárban
Ma, amikor ifjabb kollégáinknak azt is el kell magyarázni, mi is az az építőtábor (olyan hely, ahol a fiatal az élettel ismerkedik, s közben kárt okoz a népgazdaságnak), eljött az ideje azoknak a régi szép történeteknek az összegyűjtésére, hogy mégse vesszen a semmibe egy nemzedék tapasztalata való vilgáról.

Mi például Lakitelekre jártunk, nem is akárhová, hanem a Bagi Ilona KISZ-Építőtáborba. Vidám estéken, amikor a tőserdei strandról felcsempészet szeszek már fogytán voltak és tréfás vetélkedőkkel vertük el az időt a reggeli ötös ébresztőig, gyakran hangzott el a mindig ellenállhatatlan nevetésre ösztönző kérdés: tíz pontért ki tudja megmondani, ki is volt az a Bagi Ilona? Több év telt el, míg valaki elrontotta a játékot és így felelt: textilmunkás, a kommunista mozgalom hőse.

Ettől kezdve hát a tréfás kérdés úgy hangzott, - tíz pontért -, hogy vajon miért nevezik el itt a homokvilág kellős közepén lévő mezőgazdasági tábort a kommunista mozgalom hőséről, aki textilmunkás. A válaszokat nem idézném.

A mozgalomról jut eszembe, a tábortól vagy húsz perc sétára, a strandi kocsmák felé vezető úton, a kis erdőben állt egy vadászház. Egyik évben, egy komoly ember jött onnan át autóval, öltönyben – negyven fok árnyékan mondjuk – és arra kérte tisztelettel a Bagi Ilona építőtábor stúdiósát, azonnal halkítsa le a hangszórókból áradó zenét, mert a vadászházban pihenő Lázár elvtárs szundítani szeretne. Stúdiósunk tudta mi a kötelessége, halkabbra vette Pink Floyd-tól a The Wall-t, és csak annyit jegyzett meg a mikrofonba: „A Bagi Ilona KISZ építőtábor kis lakóinak nevében innen is jó pihenést és szép álmokat kívánunk a közelükben időző Lázár elvtársnak.”

Ezen inkább udvarias, mint rendszerellenes kijelentése kis híján a kerületi KISZ bizottságon betöltött kultúrosi állásába került. Valakinek úgy látszik nem volt humorérzéke.

Aztán, az is nagy pillanat volt, amikor a közeli borgyárba vezényletek minket. Eleinte a fiúbrigádok mentek, de azok valahogy hazafelé délután a teherautón erősen ittasnak tűntek, így felváltották őket a megbízhatóbb leánybrigádok.

A borgyárban szőlőt nem nagyon alkalmaztak, mégis rengeteg bor készült, persze a szovjeteknek. Egyik nap a palackozó gépsoron tévedésből az üvegmosó folyadékot is bepalackozták a söröskupakokkal zárt üvegekbe. A leánybrigád feladata volt kiválogatni, szemrevételezés útján, a mosóvizzel telt palackokat.

Mindez úgy történt, hogy elővettek a rekeszből egy bugykost, fejjel lefelé tartották és ha sokkal több üledék – magyarul kosz – úszott benne az átlagosnál, akkor azt kiöntötték.

A munkavezető szerint nem kell azt olyan nagyon vizsgálgatni, „a ruszkiknak mindegyik jó”. Este, amikor kis műanyag kannákban vitték a bornak nevezett italt a helyiek elfele, úgy láttok, hogy a magyaroknak is elég sok minden számít ihatónak.

Dési János

Felhők felett

Fűszívás és a seggek
Már előljáróban szögezzük le, a későbbi nehézségek elkerülése végett, hogy egyrészt ez a történet biztosan nem velünk esett meg, másrészt akivel megesett, azzal is Amsterdamban, ahol valahogyan egészen másként viszonyulnak ehhez a fűszívás dologhoz.
Egész pontosan ez sem teljesen igaz, ugyanis művelt és sokat látott egyénektől is azt hallom, hogy bizony a fiatalok egy jelentős része, mondhatjuk a többsége, bizony időnként elszippant egy spanglit itthon us. Amit nem lehet eléggé elítélni, úgy büntetőjogilag, mint az egészségre minden bizonnyal gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt. Magyar ember pálinkát iszik vagy sört inkább, a májzsugor az dicséretes, a cigarettától beszerzett tüdőrák pedig egy dolgos élet bizonyítéka. Így élünk.
Nomost, akitől ezt a történetet hallottam, az azt állítja, hogy Amsterdamba megérkezve már a vasútállomás környékét erős marihuana szag ülte meg.
Hamarosan egy úgynevezett coffeshop-ban kötöttek ki, ahol étlapként egy a füvekről szóló eligazító füzetecskét tettek eléjük. Kiválasztottak egy közepesen hatásos verziót. A pincér gondosan lemérte, kis műanyag zacskóba csomagolta. Aztán adott cigarettapapírt meg rasztás öngyújtót.
Ezeken a helyeken a turistákat első ránézésre arról lehet fölismerni, hogy már az első szippantás előtt hülyén vigyorognak és röhögcsélnek. Elsősorban azért, mert legtöbbjük képtelen tisztességesem megtekerni egy ilyen spanglit. Ekkor érkezik a szakszerű segítség, amely megmutatja a főbb mozdulatokat.
Aztán ugye az ismerőseim leültek egy mély fotelba a kirakat előtt és végre nyugodtan szívtak egy kicsit. És várták a hatást. Nem mondhatjuk, hogy teljesen kezdők voltak a különféle tudatmódosító szerek alkalmazásában, de elsősorban azért mégiscsak eddig a viszki, unicum kisfröccs hármasában mozogtak otthonosan.
De ez valahogy más. Úgy mesélték később, hogy semmiképen nem szeretnének kedvet csinálni a dologhoz, ne adja Isten rábeszélni, de hamarosan fényes jókedvük kerekedett, könnyűek lettek és gondtalanok. Kötöttek is egy fogadást, hogy a kirakat előtt az utcán balról jobbra vagy jobbról balra halad át egy perc alatt tíz jófenekű lány. Az nyert, aki a balról-jobbra verzióra fogadott, méghozzá hét-három arányban. Utána, már csak az igazságosság jegyében is, egy újabb fogadás következett a fiúkról. Merről halad el több olyan, akinek lánc van az orrában. Esetleg karika. A jobbról érkezők komoly győzelmet arattak, bár arról, mintha egy punk koncert közönsége érkezett volna.
Aztán otthoni történetekről fecsegtek, nagy bulikról, fiatalos ivásokról és a másnapi fejfájásokról is.
Lassan elhamvadt a cigi, kedvesen viszlátot biccentettek és kicsit sétáltak a piros lámpás házak között, ahol éppen kezdődött az esti műszak, a német és angol turisták legnagyobb örömére.
Úgy mesélték később, hogy másnap és harmadnap is megismételték ezt a programot – valahogy nem tudtak beleunni.
Már hazafelé, talán fönt a repülőn, vagy tízezer méter magasságban, ahol mindig okosabb az ember, jegyezte meg a magasabbik: a fenébe is, jövő héten lesz az a nagy kerti parti, tudod, ahol azt a sok italt isszuk. Hogy fog másnap megint fájni a fejünk.
És ekkor a pilota bemondta, hogy lassan ereszkednek, megérkeztek Magyarország fölé.
Dési János