2007. május 17., csütörtök

Rúzsa Magdi helsinki győzelme


Rúzsa Magdi helsinki győzelme

Helsinkiben szépen sütött a Nap, afféle langymeleg május eleje – ahogy ezt így északon elképzelik. Öröm ilyenkor a városban lófrálni, s egy-egy teraszon sört kortyolgatni, ahogy azt mi, nagyvilági utazók szoktuk. Különösen, hogy szórakozásunkról is gondoskodnak, óriási kivetítőkön a táncdalverseny klipjei futnak. A grúz versenydalt háromszor, az észtet kétszer, a németet és az izraelit egyszer-egyszer csodálhatom meg, s közben elábrándozhatok azon, talán kár volt annyit gúnyolni a boldogult Neoton együttest, itt simán megállná a helyét. Amiből vagy az következik, hogy húsz évet visszafutottunk az időben, vagy, hogy meglehetősen gyenge az idei kínálat, esetleg egyeseknek nem elég jó az izlése.
S miközben ezen ábrándozunk, csinos kis felirat tudósít arról, hogy egy utcán felvert sátorban negyed négytől Magda koncert lesz. A helybeli információs pultnál persze csak a vállukat vonogatják arra, hogy Magda = Rúzsa Magdi? Nekik mindegy, ha akarom, legyen ugyanaz.
Három előtt érek vissza. Ismerős hang szűrődik ki a sátorból. Jó, a pontosság nem a legfontosabb. Ez még hagyján. De a sátor megtelt, sok tucat érdeklődő a bejáratnál sorban állva hallgatódzik befelé. Az őrt egyáltalán nem hatja meg érvelésem, hogy én is magyar vagyok és direkt Pestről ezért jöttem Helsinkibe. És különben is, mi nyelvrokonok tartsunk össze. Hát kik, ha mi nem?
Tessék csak kintről hallgatni, merthogy bent teltház, tilos az á! Ekkor határozott mozdulattal félretolom az őrt, s mire utánam kapna, már elvegyülök a finn rajongók között. Erősítsük meg a korábbi sejtésünk: Magda= Rúzsa Magdi.
Történetünk idején három nappal vagyunk a nagy verseny előtt. Még azt reméljük, itt minden lehetséges. S ahogy ezt a lányt ott a színpad halljuk énekelni – hát megmozdul bennünk a löttyös, nagy, nemzeti érzés. Különösen, amikor két finn egyén mögöttünk fogadást ajánl, hogy ez a lány, akinek a nevét kimondani persze nem tudják, biztosan nyerni fog, vagy ott lesz a dobogón – mert eszméletlenül jó. Tényleg az. A szervezők közben kis magyar papírzászlócskákat osztogatnak, azzal integetünk a színpad felé. A rock nagy klasszikus számai. Aztán óriási taps, talán még egy ráadás (Road to Hell). S akkor a műsorvezető kis interjút készít a mi lányunkkal. Mióta énekelsz? – fordítja Magdinak a tolmács. Öt-hat éve – feleli. Hú, és már így tudsz énekelni? – csodálkozik el a sokat próbált szpiker. (Azt csak érdekességként, az angolul folyó beszélgetéseket nem fordítják a finn közönségnek – érti az.)
Aztán jön az autogramkérők rohama - egy bakfis, valahonnan messziről. Kell egy aláírás tőle, arra a nagyon valószínű esetre, ha rövidesen világsztár lesz. Tudja itt ezt mindenki.
Csak a jegyzőkönyv kedvéért jegyezzük meg, hogy az utána következő máltai lány nagyszerűen el cseveget angolul a riporterrel. De elég vacakul énekelt. Rögtön be lehetett férni a sátorba.
Azzal a tanulsággal lelkünkben távozunk, hogy egy énekes énekelni tudjon – ez a legfontosabb. És Magdi tud, ezzel ott, abban a Helsinki-i sátorban mindannyian egyetértettünk.
Dési János

Nincsenek megjegyzések: