A magyar szürke 48 árnyalata a Klubrádióban - Dobszerda Váradi Julival

A beszélgetés maga:




 Dési János, a Népszava és a Klubrádió munkatársa nagy munkába fogott: lexikonná varázsolta össze a magyar közélet 48 prominens alakjának pályaképét – jobbról is meg balról is. A magyar szürke 48 árnyalatából megtudhatjuk, ​ki mit gondolt egészen másként vagy esetleg ugyanúgy, mint ma. Egyiküket, másikukat füllentésen is rajtakapjuk. És akit szeretünk a kínálatból, abban tényleg megbízhatunk? ​Kiderül a mi kis politikus határozónkból. ​A szerző temérdek tanulságos dokumentumot is csatasorba állít a politikusok jellemvonásainak ​felvázolására. E​bben Pápai Gábor sietett Dési segítségére: minden résztvevőről készített egy-egy ​jellemző karikatúrát. Így Önnek mindössze erre a kis politikushatározóra van szüksége, hogy ​szerencsésen túlélje az áprilisi választásokat! ​

Gálvölgyi János ajánlása:​

 ELŐSZÓ, AVAGY „CETERUM CENSEO”
 … mindjárt az elején be kell vallanom, elfogult vagyok a szerzővel. Kedvelem. Szeretem az írásait. Rádiós jegyzeteit, beszélgetéseit abban a bizonyos egy rádióban. Személyesen nem sokat találkoztunk, és ha igen, akkor sem jutottunk túl az udvarias köszönésen. Egyetlen komolyabb beszélgetésünkre emlékszem, amikor egy nyári estén, egy balatonszárszói kertben, kukta sapkában állt egy kondér mögött mint önkéntes szakács, és arról társalogtunk, hogy eléggé átsült-e a szürke marha. Apropó, szürke marha. Ezt a könyvet olvasva, Nagy Lajos „Képtelen természetrajza” jutott eszembe. Ő abban valós és kitalált állatokról ír. Dési János ebben a könyvében valós és kitalált (ebben az esetben „de jó, ha nem lenne”) politikusokról ad pontos, élet-karrier-pályaképet. Megmutatja, ki honnan indult, hová jutott és néha minek… A politikus=ciki, írja a szerző egy helyen. Érdemes-e róluk írni, majd olvasni róluk? Érdemes-e megtudnunk, hogy közülük többen jelentkeztek a Színművészeti Főiskolára sikertelenül, és most a „Nemzeti Parlament” színpadán ripacskodnak. Érdemes-e tisztázni, hogy kiflibe vagy sós stangliba haraptak-e bele? Érdemes-e megtudnunk, hogy mit mondtak húsz évvel ezelőtt, és mit hablatyolnak ugyanazzal a szájukkal ma? Érdemes-e egyetértenünk a szerzőnek azzal a kijelentésével, hogy „a mi elnökünk Göncz Árpád”? Az utóbbira a válaszom igen. Az előtte feltett kérdésekre a választ eldönti a kedves olvasó. Annyit segíthetek, hogy szerintem a helyes válasz: igen. Hiszen együtt élünk velük, mint a kutya a ráragadt bogánccsal, és bárhogy rázzuk magunkat, nem szabadulunk tőlük, de legalább többet tudunk meg róluk, mint amennyit ők el szeretnének árulni magukról. „Ceterum censeo”: el kell olvasni!

Az én elnököm

Az én köztársasági elnökömre büszkének lehet lenni. Az én elnököm egész életútja példás. Pedig a XX. század igazán megtépázta. Volt katona a második világháborúban, harcolt a németek ellen, megszökött az orosz fogságból. A demokrácia rövid éveiben egy demokratikus pártban működött. 1956-os szerepéről sokat tudunk, meg arról, hogy akkor is helyén volt a szíve. Kapott is egy életfogytiglanit. Sok-sok évet le kellett ülnie belőle, de ez sem törte meg.

Az én elnököm nem hódolt be azoknak a hatalmaknak, amelyekről úgy gondolta, nem méltóak erre. Nem kuncsorgott jó állásokért, nem kért kisebb-nagyobb tisztségeket. Nem játszotta el azt, hogy ugyan élvezi mindazt a sok jót, amit meg lehet szerezni, de később már úgy emlékezik vissza, ő tulajdonképpen ellenálló volt. Az én elnököm talpig becsületes ember.

Jogot végzett, és járt a gödöllői agráregyetemre, de a diplomaszerzésig már nem engedték politikai okokból. Állítólag, autogén hegesztőként is megállta a helyét, ha úgy hozta a sors.

Az én elnököm sokat fordított. A Gyűrűk urát egész nemzedékek az ő magyarhangján élvezhették, élvezhetik. De Updike boszorkányai is tőle tanultak meg magyarul, ahogy Hemingway vagy Golding sok hőse.

Az én elnököm szépen és helyesen tud írni, sarusokról, vagy találkozásokról. Színpadi műveket is alkot. Amúgy, nyelveket beszél, széles látókörű, művelt ember.

Az én elnököm tudta, hogy elnökként a nemzet egységét kell képviselnie. De azzal is tisztában volt, hogy akadnak olyanok, néha kormányon is, akik a szükséges egységet akarják széttörni. Akik azt képzelik, némi parlamenti többséggel a birtokukban például vihetik a köztévét, a közrádiót. Az én elnököm felismerte, hogy az ő alkotmányos kötelessége ilyenkor a valódi többség, a valódi nemzeti egység mellett fellépni.

Későbbi korok történészei talán azt is feltárják, milyen komoly szerepe volt abban, hogy a taxisblokádból nem lett nagyobb baj. Hogy a csetlő-botló, amatőrökkel teli új kormány egyes tagjainak hibájából nem lett végzetes hiba, nem lett vérontás.

Az én elnököm azt is tudja, hogy a nemtelen támadásokkal nem kell törődni. Volt benne része elég – de sebaj. Érezhette mindig a polgárok döntő többségének a támogatását. A szeretetét. Az én elnököm léte bizonyítja sokaknak, hogy a „politikus” mégsem a cinikus, a hatalomvágyó, a pénzéhes szinonimája.

Mondták rá olyanok, akik talán politikai elvakultságuk okán nem értették meg, hogy mekkora szerencséje volt az országnak, hogy egy ilyen elnöke van: könnyű neki, az elnöknek nincs valódi hatalma. Lehet akár szeretetreméltó, közkedvelt is.

Aztán utódai – ki így, ki úgy – mégiscsak azt bizonyították elnökségükkel, nem is olyan könnyű ez.

Az én elnököm, népében állított magának ércnél maradandóbb emlékművet.

A mi elnökünk: Göncz Árpád.

Korábban Gönczről, itt.

Egy régi történet Vaclav Havel elnökről

A buli Havellal. Az volt ám csak valami. A történetet az utóbbi években tucatnyiszor mondtam el a méla pacákoknak, akik mindig is szájtátva hallgatták az ilyesmit. Mint a nagy vadász kalandjait, akinél az idő múltával mind nagyobbra nőnek az oroszlánok. Pedig ez a történet tényleg megesett, majdnem pontosan úgy, ahogy most következik.

Az akkori élményeimet felidézve inkább csak az tűnik érdekesnek, hogy mit is találtam benne akkor olyan izgalmasnak. Akkor, az átkos Kádár rendszer  utolsó napjaiban ( szó szerint a legutolsókban, hiszen mindez 1990 legelején esett meg) még olyan hihetetlenül izgalmasnak tűnt, hogy országok vezetőit csak úgy lehet ingujjban mindenféléről kérdezgetni. Ma már persze minden gyakornok megrángathatja az elnökök, miniszterek, pártvezetők bajuszát, de akkoriban még akadt valami bája az ilyesminek. És különben is. Havel emblematikus figurája volt a közép-európai rendszerváltozásnak. Az író, akit ellenzéki magatartásáért üldöztek és bebörtönöztek és akit a kitaszítottságból került a legmagasabb közjogi méltóságba.

Mondhatja erre bárki, hogy nekünk is akad egy ilyen elnökünk. És tényleg. Ezen a házibulin, ahol Havellal együtt jártunk, állítólag ő is ott volt. Azért állítólag, mert nem is emlékeztem rá. Évekkel később, amikor A Nagy Találkozást Havellel című, általában kirobbanó sikert arató történetemet adtam elő, mondta valamelyik szájtáti a hallgatóságból, hogy hát a Göncz is ott volt, nézzem csak meg a képeket, ott ült a pamlag szélén. És tényleg - amiből csak egyetlen tanulság adódik. Attól, hogy valaki szótlan üldögél a pamlag szélén, néhány hónap múlva még nyugodtan válhat köztársasági elnökké.

De térjünk rá végre történetünkre. Vaclav Havel, Csehszlovákia köztársasági elnöke, még az első szabad választás előtt nem sokkal, Budapesten járt. Útja minden bizonnyal demonstráció is volt, ki nem mondott, de jól érthető támogatás mindazoknak, akik egy új rendszert kívántak. Az úgynevezett négyigenes népszavazás után persze már nem volt különösebb kérdés, hogy új világ következik. Mégis fontosak voltak az afféle gesztusok, amelyek azt mutatták be, hogy a hatalom sáncain kívülről érkezettek is nagyszerűen el tudják játszani a főbb politikusi szerepeket. Az, akinek nemrég még a nevét sem volt szabad leírni, tisztes állása sem lehetett, az képes éppen olyan ügyesen ellépni a katonai díszsorfal előtt, mint aki már évtizedek óta csak ezt csinálta.

Ám Havel és a vele színre lépő új politikusgeneráció azt is tudta akkor még, hogy ha el is kell fogadnia a protokoll sokszor üres szabályait, mégis meg kell valamit őriznie korábbi független, értelmiségi, bulizós, szabadszájú létéből.

Így aztán a parlamenti beszéd után volt a buli.

*

Varga György, aki Havelt fordított magyarra, hívta meg írókollégáját belvárosi lakásába. (Varga aztán előbb Csehszlovákiában, majd Csehországban tanulhatott bele egy műfordítók számára viszonylag ritkán adódó szerepbe, a nagykövetéjébe.)

Magam a boldog meghívottak között asszisztálhattam végig, milyen is az, amikor a köztársasági elnök kis időre úgy próbál tenni, mintha nem is lenne elnök. Ha a műfordítók találkoznak írókkal akkor viszonylag ritka, hogy a rendőrség két nappal korábban megszállja a környéket, megállási tilalmat rendelnek el az összes környező utcában.

Az is legfeljebb csak az én ifjonti lelkemet rázta meg, amikor a liftbe velem együtt beszálló lakókülsejű egyén belső zsebe az első emelet után megszólalt, „Hármas, hármas jelentkezz!”.

Mindenesetre, ahogy a körfolyosóról beestem Vargáékhoz, igazi házibulis hangulat fogadott.

A bútorok összetolva, a szoba közepén egy asztal, székekkel. Csak egy kicsit ront az összképen, hogy a bejárati ajtó előtt újságírók téblábolnak. Bent a Fekete Doboz munkatársai a reflektort állítgatják, (Varga évekkel később azt mesélte, hogy az ottfelejtett „de holnap biztosan felugrunk érte” reflektorok még mindig ott porosodnak valahol)a Szabad Európa tudósítója mikrofonjának próbál megfelelő helyet keresni. Jönnek fotósok, hírügynökségek újságírói. Közben a körfolyosón megjelennek a biztonsági emberek, szép nagydarab alakok, többségük ballonkabátban- akkoriban még ezen is olyan jóízűen lehetett szörnyülködni. Az ajtónál némi tülekedés kezdődik, újabb forgatócsoport érkezik, pech, nem férnek be.

 Három után néhány másodperccel lihegő fotós esik be, jönnek, jönnek, kiabálják. Már lefényképezte az érkező Havelt, aztán megelőzve a liftet a lépcsőn rohant fel, hogy még egy tuti képet csinálhasson, „Az elnök belép barátja lakásába” címmel. Havel, ahogy azt illik, fáradtan, de jókedvűen mosolyog. Kíséretének egy része kint marad a folyosón, nem férnek be. A többiek az elöszobában és a hallban szoronganak. Az elnök első útja az illemhelyre vezet. S ezt a programból kifelejtett pillanatot használják ki a fotóriporterek arra, hogy betörjenek a szobába. Mire Havel visszaér, már alig fér be. Úgyhogy a baráti találkozó első napirendi pontja az, miként szabadulhatunk meg a fotósoktól. Akik nélkül persze nem sokat érne ez az egész móka, hiszen ország-világ majd az ő képeiknek láthatja, milyen is az, amikor az elnök, nem törődve a szigorú protokollal, barátaival cseveg.

Havel egy idő után megkocogtatja a poharát, (benne jobbfajta konyak - ha jól emlékszem) nagy nehezen csend lesz.

- Nekem végül is mindegy, ki van itt - kezdi -, de hát ez mégiscsak egy baráti találkozó, és ha a házigazda azt kéri, hogy menjenek ki, hát menjenek.

A testőrök parancsnak veszik az elhangzottakat és rövid kézitusával megtisztítják a terepet..

Havel leveszi zakóját, feltűri az ingujját, meglazítja az inge nyakát.

- Nagyon fáradt vagyok és álmos, úgyhogy nekem kel! beszélnem, mert különben elalszom - kezdi. Aztán sorra bemutatja kollégáit, ahogy azt illik.

Havel egyik cigarettáról a másikra gyújt, kávékat dönt magába. ’

Történetünk idején zajlik Magyarországon a Dunagatnek nevezett ügy. Így hát nem csoda, hogy Kőszeg Ferenc arról kezd beszél, hogy a botrány miatt megzavarodott rendőrök arról panaszkodtak, nem tudják majd kellően őrizni az elnököt.

Havel nagyot szív a cigarettájából.

- Dehogynem. Nagyon őriztek. Ahogy bent ültem ebben a hatalmas Mercedesben, pont olyan érzés fogott el, mint a rendőrségi zsuppkocsiban. Még az ablakot sem engedik, hogy lehúzzam.  Akkor is beleraktak, azután vittek, ahová ők akartak.

- Tényleg - kérdezi valaki -, még a kihallgatás is hasonlít a sajtótájékoztatóra, ugye?

- Igen - feleli az elnök. - Csak a kihallgatáson, ha akartam nem feleltem a kérdésekre, a sajtótájékoztatón pedig kénytelen vagyok. És kellemetlen kérdéseket tesznek fel mind a két helyen. A sajtótájékoztatón ha okos az újságíró, csak annyit mondok: No comment, viszont ha buta, kénytelen vagyok olyan hosszan válaszolni neki, hogy ne vegye észre, egészen másról beszélek, mint amiről kérdezett.

Varga György közben egy újságból kivágott fényképet mutat. A Vörösmarty téren készült, azon a tüntetésen, melyen Václav Havel ellenzéki író szabadonbocsátását követelték, s ahol Varga György is beszélt. (Tényleg, mintha én azon is ott lettem volna. Vagyis Havel nekem is köszönheti, hogy most szabadon itt lehet.)

Konrád György

Konrád György következik. Felveti egy közös, cseh-szlovák-lengyel magyar folyóirat ötletét, amely segítené a közép-kelet-európai népek közeledését.

Már éppen belemerülnének a részletekbe - láthatóan ez az a kérdés, amivel mindenki szívesen foglalkozna, jelenlegi csehszlovák, jövőben magyar elnök és a többiek, amikor megjelenik az ajtóban egy protokollfőnök külsejű úr és csak annyit mond:

- Václav! Öt.

Aztán egy perc múlva: - Négy.

Aztán újabb hatvan másodperc e1teltével:

- Három.

Az egynél odalép Havelhez, rásegíti a zakót és már tuszkolja is kifelé az ajtón, Futtában még valaki dedikáltatja könyvét, mire észbekaptunk, már csak a piszkos poharak, a cigarettacsikkek maradnak. Ahogy az egy házibulinál lenni szokott.

Árpi bácsi - a Klubrádióban is

A Klubrádióban az "Árpi bácsi" című könyv kapcsán emlékeztünk Göncz Árpádra.