2018. június 9., szombat

Hitler buzgó hóhérai Magyarországon


Sok-sok év után egy különösen fontos könyv jelent meg most magyarul, sajnos majdnem észrevétlenül. Pedig alapműről van szó, és eredeti, angol nyelvű megjelenése komoly vitákat indított a holokauszt és abban az „átlagemberek” szerepével kapcsolatban.
Nem véletlen, hogy a világban mindenfelé Daniel J. Goldhagen hatalmas történészi és média visszhangot kiváltó könyve megjelenése (1996, Knopf, New York) óta tartósan a holokauszt-kutatók és a téma iránt érdeklődők fókuszában áll.
Goldhagen aprólékos kutatómunkát végzett, a terjedelmes mű alapja saját harvardi doktori disszertációja. A könyv percek alatt bestseller lett - ami efféle vaskos történelmi művek esetében szinte példa nélküli. Felháborodás, indulatok, heves szakmai és magánemberi reakciók kisérték.
Két évtized telt el a megjelenés óta és a kötet állításairól még ma is folyik a szenvedélyes vita.
Goldhagen olyan témához nyúlt, amely a holokauszt-feldolgozásokban vagy csak periférikusan szerepeltek, vagy egyszerűen elhallgattak. A kötet ugyanis nem csak azt dokumentálja, hogy miként „nem tudtak” az átlagemberek a holokausztról, hanem a gyilkosságokban való aktív részvételt is kutatja, dokumentálja. Munkája olyan borzalmakat tár fel, amelyeket nehéz higgadtan fogadni. S művével olyan sebeket tépett fel, amelyekkel tabukat akart ledönteni.
Pécsi Katalin a Múlt és Jövő 1993/3. számában írt a kötetről, ebből idézek:
„A (kötetben található egyik) fényképen egy katona látható meg egy asszony, köztük alig egy méter. A katona kezében felemelt puska, az asszonyéban valami ruhacsomó lehet - de nem, közelebbről nézve felismerhető, hogy egy gyermeket szorongat a karjában, olyan két-három éves formát. Az asszony hátat fordít a katonának. és felsőtestével szinte ráborul a gyermekére. A gyerek lecsüngő meztelen lába két világos folt az asszony fekete ruháján. Még egy fél pillanat, és a katona fegyvere el fog sülni. A tarkóján találja majd el az anyát. Világos, hogy 1942 e napsütötte napján a katona pózba vágta magát a fotós előtt - így tett volna minden bizonnyal az Eiffel-toronynál vagy a lába előtt heverő oroszlán mellett is, ha netalántán turistának vagy szafári-nyaralónak rendeli őt a jósorsa. Goldhagent, a történészt a képnél is jobban érdekli a fotó hátoldala. Az ismeretlen katona, mielőtt hazaküldte volna a képet családjának Németországba, gondosan ráírta a dátum fölé: „Emlékül az ukrajnai zsidó akcióból”. Hogyan küldhette haza a katona a mamájának éppen ezt a képet? Hogyan tűzhette a mama ezt a képet büszkén a konyhakredenc üvegajtajára? Hogyan lehetséges, hogy efféle képek ezrével voltak kiállítva más német anyák vitrinjeiben is? A magyarázat nem lehet más, véli Goldhagen, mint hogy az átlag németet nem sokkolta a „zsidó akció”, ártatlan emberek ezreinek a meggyilkolása. Az antiszemitizmus olyan régen és olyan mélyen beleivódott a mindennapi német politikai kultúrába, hogy ha zsidókról volt szó, a német átlagember számára tökéletesen elmosódott a határ a józan ész és a fanatizmus között.”
Goldhagen könyvének megjelenése után az amerikai sajtó figyelmének középpontjába került, rengeteg tv-interjút adott, lapok sokasága foglalkozott a témával.
Németországban tartott vitaestjeire tódultak az érdeklődök, - s bár a várt botrány, személyes varázsának köszönhetően elmaradt - nem csitulnak azóta sem a szakmai viták.
A történészeket is alaposan megosztotta Goldhagen műve, a világ számos pontján élő kutatók fejtették ki álláspontjukat hol védve a könyv alapvetését (miszerint az átlagpolgárok is valószínűsíthetően pontosan tisztában voltak a holokauszt lényegével, a zsidó polgártársaik illetve a más országokban élő zsidóság megsemmisítésére vonatkozó elvekkel, tettekkel s azokkal egyetértettek. Sőt a megvalósításban katonaként, civilként részt is vettek).
Goldhagen határozottan cáfolja, hogy „csak” a legmagasabb politikai döntéshozók voltak a felelősök a népirtásért, s miután közülük sokakat a nemzetközi bíróságokon megbüntettek, így a nürnbergi főtárgyalással befejezettnek tekinthető a számonkérés hivatalos formája.


Nem, „átlagos” emberek tömegei vettek részt így vagy úgy a gyilkosságokban.


Goldhagen az Eichmann féle bürokraták helyett a kétkezi gyilkosokról szól. Hiszen az emberirtás sorozatot nem volt elég kitalálni, törvényeket hozni róla, szabályokat alkotni, hanem bizony végre is kellett hajtani a véres „munkát.” Goldhagen elsősorban a tartalékos rendőrzászlóaljak tagjainak hazaküldött levelei, illetve a bíróság előtt tett vallomások alapján vizsgálta azoknak az „átlagnémeteknek” a személyiségét, akiket a náci ideológia talán még nem is fanatizált különösképpen. Többségükben idősebb, családos emberek voltak, akik talán egy ideig még választhatták volna azt is, hogy kimaradnak az emberölés brutális napi rutinjából. De nem tették.
A kötet kritikusai közül sokan – így Karsai László történészprofesszor is - többek között azt rótták fel a szerzőnek, hogy csak a „németekről” ír, s nem idézi fel, hogy más országokban, így akár Magyarországon is, „átlagemberek” egész sora vett részt a tömeggyilkosságokban. De ez talán egy másik kötet témája lehet.
Ha van tanulság, akkor az az, relatíve milyen könnyen lehet az embereket, az „átlagembereket” a gyűlöletre kondicionálni és ennek milyen következményei lehetnek.
Magyarul egészen mostanáig nem jelent meg a könyv, néhány recenzión, hivatkozáson túl nem hatott a magyarországi kutatásokra, holokauszt-vitákra. Körülbelül el tudjuk képzelni, hogy miért hallgatták el. Bizony –lásd Karsai kritikáját - az „átlagemberek” egy jó része Magyarországon is részesévé vált valamilyen módon a gyilkosságoknak, azokról tudott. Erről pedig itt még ma sem nagyon illik beszélni.
A kötetet Bokor Pál értő magyar fordításában olvashatjuk el, a rutinos Szántó András szerkesztette és az Atlantic Press adta ki Hitler buzgó hóhérai címen.

(Pesti Sólet, 2018. június)


2018. június 8., péntek

Piros üvegróka a Kahan Art Space-ban

Legutóbb Sipos Balázs üvegszobrász remek kis műveiből nyílt egy kiállítás a Kahan Art Space-ben, a Nagy Diófa utca 34. alatt.
Csak szólok, hogy ez eddig is jó hely volt, és továbbra is egészen csuda dolgok kerülnek itt kiállításra.
Érdemes beugrani.

Sipos Balázs üvegszobrász és Feldmájer Sándor kurátor

Péter Vladimir ötvösművész

Feldmájer Sándor és dr. Terner Anita kurátorok a megnyitón

Péter Vladimir és Sipos Balázs







És itt van az előző kiállítás, Oláh Norbi képei

2018. június 2., szombat

Tirana, ami nagyon nagyon jó hely

Ez a Tirana egy igen-nagyon jó hely. 

 Lehet benne játszani.


 Helyesek az emberek, szépek a lányok, a népek mosolyognak.
 A múlt maradéka díszletté vált, dübörög a piacgazdaság.


 És tele luxusüzletekkel.


És a remek kulináris kalandokról, kávézókról, vendéglőkről és persze a skybarokról majd legközelebb