Cop Story and Me
1995.01.27
A kilenc milliméteres, jókora pisztoly az övbe tűzve. Mellé
2 tár, 14-14 tölténnyel. A golyóálló mellény fölcsatolva. Gumibot a bal
oldalon, az övre akasztva. Teleszkópos acélbot – az alsó lábszár, vagy a felkar
összeroncsolására – hátul a derékszíjba dugva. Könnygázspré praktikus tokban a
jobb kéznél. Bilincs a farzseb fölött. Drótkesztyű, amivel el lehet kapni a
legélesebb kést is a sérülés veszélye nélkül, a zsebben. Oldalt az adóvevő és a
személyhívó.
Mehetünk őrjáratba.
Ruben Rodrigez, a floridai Miami Downtown rendőrkapitányság
járőre úgy néz ki mint egy teleaggatott karácsonyfa. Ahogy óvatosan lépked
összecsörrennek rajta a bilincsek, gumibotok, fegyverek. A csupa izom,
bikanyakú fiatalember alig fér el a jókora rendőrautó vezetőülésében.
– Könnyű neked – nyitja ki az ajtót. – Csak a tolladat kell
magaddal cipelned.
– Na de ha tűzpárbajba keverednénk a maffiózókkal, neked
sokkal jobbak a túlélési esélyeid – udvariaskodom vele.
– Azért ilyen éjszakára ne számíts. Ebben a körzetben másfél
éve nem követtek el gyilkosságot.
– Akkor te miért
cipeled ezt a sok limlomot magaddal? – próbálom kihozni sztoikus nyugalmából.
– Te, ez Amerika. Itt rendőr golyóálló mellény és pisztoly
nélkül egy lépést sem tehet. Itt bármi előfordulhat. És tudod mi az én
legfontosabb feladatom? Megmondom: élve hazajutnom reggel.
Felbőg a motor, villog a kék-piros fény a kocsi tetején.
Indul az éjszakai műszak. Nyolc óra őrjáratozás Miamiban.
Még az indulás előtt Greg Feldman kapitány – szülei
Magyarországról valók, bár hogy pontosan honnan, már nem emlékszik – aláíratja
a sokszorosított lapot. Saját felelősségemre csatlakozom az őrjárathoz. Bármi
is történik, senki sem tartozik kártérítéssel nekem illetve esetleges
örököseimnek.
Miaminak az utóbbi időben rossz a híre. Több külföldi
turistát is meggyilkoltak. A nyugat-európai sajtó lelkesen számolt be
minderről. Már csak azért is, hogy a nyugati világ közkedvelt nyaralóhelyének a
hírét rontsa, s így növelje a konkurens üdülőparadicsomainak ázsióját. Feldman
kapitány már csak józan üzletpolitikai megfontolásokból sem mond mást, mint
jót. A közbiztonság egyáltalán nem olyan vészes. A szándékos emberölés elvétve,
ha előfordul, de inkább még úgy sem. A bűncselekmények 22 százalékában
megtalálják a tettest, az országos átlag csak 18 százalék. A törvénytelen
cselekmények döntő többsége itt is a kábítószerhez kapcsolódik. A kapitányság
ultramodern, minden számítógépesített, még a fogdát is felújították. Úgyhogy
érezzük jól magunkat, járőrözzünk csak nyugodtan.
A diszpécserközpontban huszonéves, (vigyázat: nem pc
megjegyzés következik!) teltkeblű, fiatal hölgy. Tőle érkeznek az utasítások.
Azonnal hívd fel ezt a telefonszámot – kapjuk az első ukázt.
Rodrigez beletapos a gázpedálba, a kerekek csikorognak. Pár
perc vágta után egy autóparkoló-beli MacDonald's előtt fékezünk. Rodrigez
feltépi az ajtót, a telefonhoz ugrik és habozás nélkül tárcsáz.
– Mássz vissza a kocsiba és ki ne gyere, amíg nem szólok –
utasít. Tíz-tizenöt percet kuksolok a sötét rendőrautóban, mire Rodrigez
előkerül és egy rágóval kínál meg.
– A barátnőm keresett – veti oda magyarázatul. – Csak nehogy
a feleségem megtudja – vigyorog hozzá. Azzal nekiindulunk a körzetnek. Akad itt
jobb, felső-középosztálybeli villanegyed, spanyol kerület és egészen lepusztult
rész is.
– Minden kábítószer-kereskedőt névről ismerek. De hiába
tudom, hogy mit csinálnak, amíg nincs egyértelmű bizonyítékom, semmit sem
tehetek. Ha át akarnám nézni a kocsiját vagy a zsebeit és semmit sem találnék,
feljelentene az emberi jogai megsértéséért. És engem elítélnének. Mert ez egy
jogállam, itt nem lehet a polgárokat csak úgy molesztálni. Ezért aztán békén
hagyom őket.
Rodrigez büszkén
magyarázza szakmája alapfogásait, miközben lassan keringünk a sötét utcákon.
– Néha összeverekednek, kis késelés, némi lövöldözés.
Ilyenkor mi megvárjuk a csata végét. Nem jó az ilyesmibe beleavatkozni.
Intézzék el egymást, az a legjobb. Bíróság meg egyéb hercehurcák, sokáig tart. Így
meg gyorsan megoldódnak a dolgok.
Persze, ha egy tisztes negyedben történik valami, akkor nincs pardon. Mert a
rendes polgárokat meg kell védenünk. Milyen országból is jöttél? Szóval ott,
abban a (Hungary? What a fuck?) Magyarországban tisztelik a rendőrök az emberi
jogokat?
Rodrigez több "jó kis helyet" tud a városban. A
parkot, ahova a fiatalok a szerelemért járnak, azért nézzük át, nehogy
megerőszakoljanak valakit. A rendőr akkurátusan bereflektoroz minden bokor
aljába, nincs szerencsénk, sehol senki.
– Na abba a bárba be ne menj, érted! Az a buziké. Ez a város
tele van buzikkal – folytatódik az idegenvezetés. Aztán egy feketenegyeden
vezet át az utunk. Ruben rákapcsol.
– Itt jobb, ha nem veszünk észre semmit. Ha egy fekete ellen
intézkedem, akkor az megvádol azzal, hogy rasszista vagyok, aztán végem. A
Rodney King-ügy óta nincs esélyünk. A fehér negyedekben ilyen gondom nincs. Sőt
még a spanyolokban sem, hiszen Puerto Rico-i származású vagyok, nem lehet
elfogultsággal vádolni, de itt…
Megyünk tovább a Miami éjszakában. Egy pálmafaligeten vágunk
keresztül, amikor ismét a központ egy sürgős hívással. Újabb száguldás. Újabb
MacDonald's. Újabb telefon. Újabb barátnő. (Ezekben a poetikus régi kilencvenes
években ég nem hodtak a rendőrök mobiltelefont, hát ezért így.)
– Mi latinok már csak ilyenek vagyunk – mentegetődzik Ruben,
amikor előkerül. Elmegyünk egy üzlethez, megszólalt a riasztója. De csak az
óceánról fújó szél lökte be az ablakát. A tulajdonos holnap megkapja a
kiszállásról szóló 50 dolláros számlát.
– Én azért lettem rendőr, mert a lányok nagyon szeretik az
egyenruhát – világosít fel Ruben, majd mindjárt hozzáteszi, természetesen a bűn
ellen harcolni sem rossz. Meg aztán a fizetés is elég rendes, évi 40-45 ezer
dollár. Különben is szereti a fegyvereket, az erőt. Meg a lányokat, akiket
kedvére mustrálgathat a kocsijából.
– Többnyire a barátaim is rendőrök már – a civil ismerőseim
elhúzódnak tőlem. Jártam egy társaságba, egyszer csak nem hívtak többé. Néha
füvet szívtak, féltek, hogy feljelentem őket. A rendőröktől mindenki fél, mert
mindenkinek van valami a füle mögött. Meg aztán nehéz is hozzám igazodni.
Szolgálat, túlórák biztos ismered. Én tagja vagyok egy speciális kommandónak.
Ha terrortámadás vagy ilyesmi történik, már fogom is a puskám, az álarcom és
rohanok. A múltkor a moziból rángattak ki, még mielőtt megtudtam volna, ki a
gyilkos, valami benzinkútrablás miatt.
Ruben még soha nem tüzelt emberre, bár riasztólövéseket
többször adott le. A legborzasztóbb élménye, amikor egy balesetnél az első
ülésre letett kisbaba kirepült a szélvédőn és egy út melletti fa ága
felnyársalta. Ő találta meg. Egyébként kedélyes foglalkozásnak tartja a
rendőrködést. Ha unatkozik, megbüntet egy tilosban parkolót, vagy egy
stoptáblánál nem megállót. Ezt azon nyomban be is mutatja nekem, bár a
büntetést elengedi. "Köszönd az európai vendégnek" – mondja a
szabadkozó úrvezetőnek, aki becsületszavát adja, hogy ezentúl stoptáblánál még
éjszaka is és mindig fékez.
– Na, mára ennyi, hazaviszlek. Ne félj, a szálloda előtti
sarkon kiteszlek, nehogy rossz híredet költsék. Bye-bye.
Magyar GHrlap, 1995 január 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése