A tornafasiszta diadala

Őszintén szólva, azokban a kora hetvenes években, amikor minden hétköznap be kellett ide mennem, gyakran gondoltam arra, milyen jó lenne, ha egy szép napon megszűnne. Csak úgy, bezárnák is iskolát és kész.

Sokáig délelőtt-délután jártunk. Volt A hét meg B. természetesen nem egyforma órarenddel, hogy mindig elrontsam, most olvasás óra van e kedden vagy környezetismeret. És hopp, már be is zúgott a menetrendszerű feketepont.

És szombatonként is volt suli. Nyolctól tízig a délelőttösöknek és tíztől délig a délutánosoknak. Nagyon irigyeltem azokat a fiúkat, akiknek ugyan elég lett volna 10-re jönniük, de a szüleik hajnalban jártak dolgozni, szombaton meg napközi nem lévén, mér hét előtt berakták őket az iskolába. Persze föl nem mehettek, ezért a portásfülkében, Gyuszi bácsinál lehetett gyülekezni. Aki a hagyományos seggrepacsi című játékkal szórakozatta a serdülő diákságot. Állítólag Andi, aki különösen csinos lányka volt, ilyen alkalmakkor gyakran érkezett rövid skótkockás szoknyácskában, imádta, amint a fenekét paskolják, neki pedig Gyuszi bácsi hangos vezényszavára ki kellene találni, ki is az elkövető. Általában Gyuszi bá’.

Aztán ott voltak a tornaórák. Egy Pista bácsi nevű rémséget alkalmaztak a célból, hogy az ifjúságot örökre és tartósan elrettentse mindenféle mozgás szeretetétől. Pista bá leginkább azt szerette, ha szép rendben leraktuk a tornapadra a testnevelés munkafüzeteket. Mert az is volt ám. Bár fogalmam sincs már, mi lehetett benne. Miközben mi tornasorban álldigáltunk, kék klotgatyánkban, ő boldog mosollyal felborította az egész füzethalmot, mert szerinte vagy nem voltak eléggé elvágólag elhelyezve a füzetek vagy akadt a pakkban egy, amelyik nem teljesen a szabályszerű kék papírba kötve az előírt kék szegélyes címkével volt ellátva.

Amikor felrúgta a füzeteket, nekünk rohanni kellett újra szabályosan elhelyezni a tornaórához a kor előírásai szerint nyilván nélkülözhetetlen könyvecskéket. E tornafasiszta arcán, miközben mi sietve kapkodtuk a földről a szétszóródott füzeteket, az a kéjes, elégedett mosoly terült el, amelyet később katonakoromban láttam az kezdő őrmestereken, amikor végre jól kiszúrhattak az embereikkel.

Aztán ott volt a gyakorlati óra. A mi Vali nénink még elnézte, hogy többet ütök a kezemre, mint a szög fejére, pedig már ötödszörre csináltunk fadobozt. A virágkaró megvolt, az alumíniumból hajtogatott hamutartó szintén. Egyik csálébb volt, mint a másik. Örömmel mutogatta mindenkinek, hogy milyen kis ügyetlen vagyok – hiába, pedagógia már akkor is nagy tudomány volt.

Énekórán a leghátsó padba ültettek, mert nem hitték el, hogy tényleg úgy tudok énekelni, ahogy énekelek. A tanárnő biztos volt benne, direkt kornyikálok hamisan, hogy bosszantsam. Ezért mindenféle büntető feladatokat talált ki, hogy elvegye a kedvemet a zene szeretetétől. Majdnem sikerrel járt. Közel negyven év kellett ahhoz, hogy kiheverjem a hatását.

Nem szerettem iskolába menni. De végül, teljesült a kívánságom, bezárták. De már nem tudok neki örülni.

Akkor is sokat mondták, nehéz jót tenni a hálátlan kölykökkel.