2019. augusztus 27., kedd

A zsidó vallás lefokozása Horthy idején


A zsidók elleni jogfosztás-sorozatnak egy mára már nagyjából elfeledett állomásához érkezett a Horthy korszak 1942 nyarán. A Kállay-kormány ekkor fogadtatta el az 1942. évi VIII. törvénycikket, amely kivette a zsidó vallási felekezetet a bevett egyházak sorából.
Kállay Miklós felvonul/Fortepan fotó

Túl volt már ekkor az ország régen Európa első zsidótörvényén, a numerus clausus-on, vagyis azon a szabályon, amely megszüntette a zsidók jogegyenlőségét azzal, hogy ravasz módon korlátozta számukat a felsőoktatási intézményekben. Aztán 1938-tól sorban jöttek az „igazi” zsidótörvények, jogkorlátozó, jogfosztó szabályok. 1941-ben fogadták el az úgynevezett faji törvényt, amely nemcsak megtiltotta a zsidóknak minősített személyek házasságát „nem zsidókkal”, de – jobb szó híján használjuk most ezt a szót – faji alapon határozta meg, ki számít zsidónak.
Az 1942 tavaszán hatalomra került Kállay-kormány kétségtelenül kereste a kapcsolatot a szövetséges hatalmakkal, ugyanakkor a németekkel sem mert ujjat húzni. Ingadozott, ahogy akkor mondták: Kállay kettőst járt. Ugyanakkor, a törvényhozásban, az igazgatási apparátusban, a hadseregben és a sajtó jelentős részében felbátorodtak és erősödtek az antiszemita hangok. A munkaszolgálatra kötelezett zsidó férfiakat számtalan atrocitás érte.
A zsidó vallás recepcióját megszüntető törvény, ha úgy tetszik, közel sem járt közvetlenül olyan tragikus következményekkel, mint más zsidóellenes rendelkezések. Ugyanakkor jól beilleszkedik abba a sorba, amely a zsidók teljes jogfosztásához, kirablásához, összegyűjtéséhez, deportálásához, majd megöléséhez vezetett.
Miközben a zsidók jelentős része még ekkor is – sőt még két évvel később is – bízott a magyar állam lovagiasságában, abban, hogy ha ők hűséges polgárai az országnak, akkor az is megvédi majd őket, a viharfelhők gyorsan gyülekeztek.
Az egymást követő jogfosztó intézkedések, a megkülönböztetés azt mutatta a népnek, hogy a zsidókat ki lehet lökni a társadalomból, őket már nem védi a törvény, hanem üldözi, velük már bármit meg lehet tenni.
Sokszor előkerül, hogy a zsidótörvényeket azért kellett meghozni, hogy kifogják a szelet a nyilasok és a nácik vitorlájából. Kétségtelen Kállay nem engedte, hogy sárga csillag viselésére kötelezzék a zsidókat és a deportálások német követelésének is ellenállt. Dehát sokat mindez nem ért. A sorra megszavazott, elfogadott rendeletek mind-mind hozzájárultak, előkészítették a zsidók végzetét.
A magyar történelem szebb lapjaira tartozik, hogy a kiegyezés után nem sokkal elfogadták a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát biztosító jogszabályt (1867. XVII. tc.), amely megnyitotta az utat a zsidók társadalmi felemelkedése előtt.  Jellemző a kor hangulatára, hogy a jogszabályt a képviselőház egyhangúan fogadta el és a főrendiházban is csak 4 ellenszavazat akadt.
Ezek után neves zsidó és nem zsidó közéleti emberek komoly akciót indítottak, hogy ne csak mint egyének, hanem, mint vallási közösség is egyenjogúvá válhassanak a zsidók. Vázsonyi Vilmos, Lőw Imánuel, Mezei Ferenc és Mezei Ernő, Márkus Dezső neve fémjelezte többek között ezt az akciót. Ebben a korban a keresztény, különösen a katolikus egyház, előjogokat élvezett, és nem kevesen akadtak, akik szerették volna ezeket megőrizni. Ám mind nyilvánvalóbbá vált, hogy egy polgári, fejlődő államot nem tarthat a feudális klérus a fogságában.
1892 elején a pesti hitközség dísztermében fogadták el azt a határozatot, amelyben a zsidó vallás teljes egyenjogúsítását kérték.
A polgári Wekerle kormány idején sorban születtek a modern egyházpolitikai jogszabályok, s ha nem is viták, összetűzések nélkül, de végülis 1895. októberében elfogadták az 1895. évi XLII. törvénycikket, amely a zsidó vallás recepcióját jelentette. Vagyis a zsidó felekezetek a „bevett egyház” kategóriájába kerültek, a nagy keresztény egyházakkal együtt. Vagyis ezeket a felekezeteket az állam az oltalmába vette, tagjainak szabad vallásgyakorlást biztosított, engedélyezte, sőt gyakran támogatta, szociális- és tanintézményeit. Önkormányzati jogokat adott nekik, belső működésüket nem háborgatta.
Nos, a Kállay-kormány ezt vonta vissza, amikor az izraelita felekezetet az „elismert” kategóriába lökte. (Kétségtelenül, volt ennél rosszabb is. A „tűrtek” csoportja, amelyek tagjai folyamatos hatósági zaklatásokat kellett, hogy elszenvedjenek, főként a kisebb szekták kerültek oda.)
Az „elismert” vallásfelekezetek jóval kevesebb joggal rendelkeztek és sokkal szigorúbb állami felügyelet alá kerültek, mint a „bevettek”. Korlátozták ingatlanszerzési képességeiket – a zsidó felekezeteknek ekkorra már és ekkor még – komoly vagyona volt. Jóval nehezebb volt és állami akarattól függött, hogy egyházközséget hozzanak létre. Szociális- és oktatási intézmények többé nem kaphattak állai támogatást. A jogszabály azt is leszögezte, hogy más felekezet tagja nem térhet át a zsidó hitre. (Az ún. harmadik zsidótörvény nem sokkal korábban már kimondta, hogy zsidó és nem zsidó nem házasodhat, sőt ez sok év börtönnel fenyegetett bűncselekménnyé vált – ahogy szexuális kapcsolatot sem létesíthettek zsidók és nem zsidók. S ezzel legújabb szabállyal egy utolsó kiskapu is bezáródott.
A Horthy kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök által aláírt törvény szimbolikus is volt – fontos lépés a teljes kitaszítás felé.
A cenzúrától sújtott korabeli zsidó sajtó azt hangsúlyozta, hogy mindez semmit sem változtat azon, hogy a zsidó hit szabályait meg lehet és kell tartani továbbra is, ugyanakkor elismerte, hogy mindez nehezíti a felekezet kulturális és szociális életét
A „bevett” egyházak vezetői nem különösebbentiltakoztak és nem fejezték ki szolidaritásukat – és ezek után mondani sem kell, hogy például politikai kapcsolataikat, főpapjaik felsőházi tagságát sem használták ki arra, hogy fellépjenek addigi „bevett” egyházi társuk mellett.
Az ország megállíthatatlanul sodródott a tömeggyilkosság felé.
(Pesti Sólet, 2019, augusztus)


Nincsenek megjegyzések: