A filmrendező Vittorio de Sica zsidómentő tevékenységéről
még elég keveset tudunk, pedig a világ egyik legismertebb filmkészítőjéről van
szó, aki szinte egyedülálló módon színészként és rendezőként is nyert Oscar
díjat – összesen négyet. (Az utolsót, 1972-ben a Finzi-Continiék kertje című
alkotásáért, amely egészen megrázóan idézi fel azt, hogyan jutott el a világ a
zsidóság egy jelentős részének az elpusztításáig.) Sicaról számtalan életrajzot
írtak, magyarul is. Interjúk, cikkek ezrével, tízezrével születtek róla
Évtizedekig Olaszország egyik legsikeresebb embere volt. Mégis, életének erről
a szeletéről egyelőre még nagyon keveset tudunk.
?a
A washingtoni székhelyű United States Holocaust MemorialMuseum (USHMM) szervezésében interjúkat, visszaemlékezéseket gyűjtünk a
negyvenes években történtekről. Így jutottunk el kollégáimmal Vittorio de Sica
sztorijáig. Filmjei, a Biciklitolvajtól a Csoda Milánon át vagy a Házasság
olasz módra-n keresztül az Egy asszony meg a lányáig minden mozit szerető ember
örök kedvencei. Már csak ezért is különösen kíváncsiak voltunk, nekünk mit
sikerül kiderítenünk. Most még csak a kutatás elején járunk – a karanténidőszak
nem segít -, de nem adtuk fel, dolgozunk tovább. De fussuk át gyorsan, eddig
mit tudunk.
Elöljáróban érdemes annyit felidézni, hogy az 1901-ben
született de Sica már a harmincas években az egyik legnépszerűbb olasz
filmszínész volt. Számtalan alkotásban jelent meg – ráadásul egy olyan
korszakban, amikor az olasz filmkészítés a csúcson járt. Részben mert a mind
jobban elszigetelődő fasiszta Olaszországba nem jöhettek be az ellenséges
amerikai vagy angol filmek, részben valamit kellett adni mégiscsak a népnek.
Érdekes módon a fasizmus nem telepedett rá teljesen a művészetekre -valami
relatív kis szabadságuk megmaradt.
A sztár de Sica éppen a negyvenes években debütált, mint
filmrendező. Sorra jelentek meg alkotásai, míg 1944-ben elkészítette azt a
filmet, amely már „valóban” de Sica film. A gyerekek figyelnek minket című
alkotással egyből a legnagyobbak közé emelkedett.
Közben az olasz fegyverletétel után az ország déli felét
megszállták a németek, míg az északin a fogságból kiszabadított Mussolini
névleges vezetésével német bábállam alakult, a Saloi Köztársaság. (Ha már film,
ajánljuk erről Passolini Salo avagy Sodoma 120 napjá-t.)
Állítólag Goebbels ötlete volt, hogy Saloban szervezzék újra
az olasz filmipart, annak propaganda értéke miatt és ezt bízzák de Sicara. Egy
ilyen invitálásnak nehéz ellentmondani. Ám Sica semmiképpen sem szerette volna
a fasiszta államot még így sem támogatni. Azt találta ki, hogy a Vatikán
megbízásából forgat egy filmet. A „La porta del cielo” (Az ég kapuja)
zarándokok csodás utazásáról szólt. Sica azt felelte hát Mussoliniék hívására,
hogy amint befejezi a forgatás már megy is Saloba.
Csakhogy a film nem akart elkészülni. Ebben az időben egy
átlagos forgatás maximum három hétig tartott. Ez a film több mint 120 nap alatt
sem került dobozba. De Sica lánya, Emi, akivel mi is interjút készítettünk
Rómában, bár kisgyerek volt a forgatás idején, úgy idézte fel, hogy Pénelopé
módszert alkalmaztak. A napközben leforgatott nyersanyagot este eldobták, hogy reggel
mindent újra kezdhessenek. Abban bíztak – mint utóbb kiderült joggal -, hogy a
szövetségesek előbb szabadítják fel Rómát, mint ahogy befejezik a munkát.
Már önmagában ez is elég ravasz dolognak tűnik. De ennél
sokkal többet tett Sica. A népes statiszta csapatban elrejtett 300 – de egyes
források szerint – 500 üldözött zsidót, de partizánok is megbújtak köztük. Akik,
miközben keresztény zarándokokat játszottak, megmenekülhettek a deportálástól.
S itt nem csak arról volt szó, hogy de Sica és stábja úgy
alakította a sztorit - ebben nagy szerepe volt alkotótársának, a
forgatókönyvíró Zavattininek is -, hogy szükség legyen ennyi szereplőre, hogy
zsidókat rejthessenek el. De a stábnak kellett még az ellátásukat, a szállásukat
is megszervezni.
Kétségtelen, ehhez jelentős segítséget kaptak a Vatikántól. A
filmet jegyző Orbis filmstúdió a vatikáni állam tulajdonában állt. Sőt, a pápai
állam a Vatikán határain túl lévő római templomot, a Szent Pál bazilikát ajánlott
fel a forgatás helyszínéül. Ebben a hatalmas templomban húzták meg magukat
éjszakánként a németek elől bujkáló zsidók. A templomban aludtak, ettek, éltek.
Állítólag az ott szolgálatot teljesítő papok sokszor morogtak, hogy egy templom
mégsem erre való – de ők is tudták, mi várna ezekre az emberekre, ha
kitaszítanák őket, így igyekeztek jó képet vágni.
A forgatás legfőbb vatikáni felügyeletével Monsignore Montinit
bízták meg. Ő egy szép napon megelégelte a templomban lévő felfordulást, ami a
filmkészítéssel és a többszáz ott megbújt ember mindennapi jelenlétével járt.
Magához hívatta a rendezőt és lehordta azzal, respektálják, hogy I’ten házában
vannak. A rendező letérdelt előtte, kezet csókolt a főpapnak és elnézését
kérte. Montini állítólag visszahúzva a kezét megértően morgott, de azért
hozzátette, ne feszítsék túl a húrt. Montini később VI. Pál néven lett a
katolikus egyház feje.
És a film milyen lett? Róma felszabadulása után ez már
senkit sem érdekelt. Sica és a rejtegetett zsidók is megmenekültek. A rendező
egy jó évtizeddel később mondta el egy interjúban, hogy sosem látta a végső
verziót, minden bizonnyal el is veszett. Évek múltán derült ki, hogy a negatív
valahogy Párizsba került és a Nemzeti Könyvtárban fent maradt. Akkor restaurálták és több mint húsz évvel de
Sica halála után 1997-ben mutatták be a velencei filmfesztiválon.
Sica lánya és unokája, akikkel beszéltünk, nemcsak a
filmkészítőre, hanem az embermentőre is büszke. Unokája megmutatta azt a házat,
ahol Sica elrejtett még pár embert. És lelkesen hozzátette, nem ő volt egyedül
ezzel a családban, mert például egy nagynéni is elrejtett a lakásában pár
üldözöttet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése