Albánia, mert már nagyon régen jártam arra, aztán jó lenne megint

Ő híres színésznő. Énekelni is szokott

 

Miként lett Albánia majdnem zsidó ország?

Arról, miként és hogyan segítettek az albánok a holokauszt idején zsidóknak megmenekülni, már írtunk a Pesti Sólet 2018. szeptemberi számában. Most újabb részletek kerültek elő arról, már a háború előtt milyen tervek születtek, hogy zsidók bevándorolhassanak Albániába és megmenekülhessenek az Európában mind jobban kibontakozó zsidóüldözés elől.

Tirana belvárosa

 

Albánia csak az első világháború előtti években szabadult meg a török birodalom rabságából. Ennek megfelelően az ország elmaradott volt, ipara, oktatása, egészségügye, közigazgatása, legalábbis európai értelemben alig-alig működött.

Albánia első és egyetlen királya, I. Zog 1928-ban lépett trónra, de 1920-tól már miniszterként, 1922-től miniszterelnökként próbálta megszervezni a függetlenedő Albánia életét. Nehezen igazolható, de Tiranában előszeretettel mesélt anekdoták szerint sok zsidó barátra tett szert, amikor 1916 és 1919 között Bécsben kényszerült maradni. (A monarchia szerette volna megszerezni Albániát és félt, hogy Zog, aki Károly király koronázására érkezett, visszatérvén a függetlenség pártjára áll, ezért inkább a császárvárosban tartották.)

Zog állítólag felismerte, hogy országa európaizációjában sokat segíthetnek azok az általában iskolázott emberek, akiket az úgynevezett művelt Európa jelentős részén üldöznek.

A rendelkezésre álló kevés levéltári forrás szerint élt egy olyan elképzelés, hogy ha sikerül zsidókat vonzani az országba azok fellendíthetik a kézműipart éppen úgy, mint ahogy közreműködhetnek egy értelmiségi réteg létrehozásában.

Leka herceg az albániai zsidók történetéről szóló köynvvel a kezében

Ugyan a jövőt senki sem láthatta előre, mégis érdekes, hogy az európai zsidók finoman szólva sem tolongtak a lehetőségért. Azért, hogy Európa kétségtelenül legszegényebb országába kerülhessenek. S ahogy a Mussolini vezette Olaszország mind inkább kiterjesztette befolyását Albániára, egyre nehezebb is lett a mentőakciók szervezése.

(És, hogy a történet végét elmondjuk: Albániában a holokauszt idején állami egyetértéssel, s a lakosság tevőleges támogatásával megmentették a zsidókat, akik már korábban ott éltek, vagy ide tudtak menekülni, de erről majd máskor.)

Shaban Sinani professzor az Albánok és zsidók című könyvében (Albanian and Jews, Protection and Salvation, Tirana, 2014.) felidézi, hogy a Népszövetségben már 1926-ban előkerült egy javaslat, hogy Albánia legyen egy afféle ideiglenes állomása a zsidóknak, akiket Európa egyre több helyén nemcsak egyénileg, hanem kollektíven is üldöztek. A helyzet nem volt egyszerű, hiszen ebben az évben Olaszország már rákényszerített egy „barátsági” egyezményt Albániára, ami tovább nehezítette a zsidómentő tervek megvalósulását.

Ezzel együtt a Tiranába akkreditált amerikai követ Herman Bernstein előkészített egy megállapodást, amely érelmében 500 zsidó családot fogadnának be a sasok földjére, amelynek tagjai aztán állami tulajdonú földeken gazdálkodhatnának, egyúttal bevezetve korszerű termelési módokat, öntözési szisztémákat is. A Litvániából származó, 1893 óta az Egyesült Államokban élő Bernstein korának neves újságírója, az első világháború fontos történetírója, maga is a zsidó ügy elkötelezett harcosa volt, akit aztán szolgálatai jutalmául az Egyesült Államok 31. elnöke, Herbert Hoover nevezett ki követnek, talán részben azzal a megbízással is, nézzen körül, mit lehet tenni az üldözöttekért Európában.

Az embermentők emléke Tiranában

Állítólag Bernstein követ maga kereste meg azokat a területeket, amelyek alkalmasak lehettek volna a betelepítésre, elsősorban a Buna folyó mentén. S afféle kibucokat képzeltek el itt létrehozni.

Bernstein még egy cikket is írt minderről a The New York Times-ba, (1930. április 3.) megemlítve, hogy Albánia a föld legkevésbé antiszemita országa. A terv megvalósításához 250 millió arany márka kellett volna – talán itt bukott el mindez.

Segíthette volna a betelepülést, hogy 1930-ban eltörölték Albánia és Ausztria között a vízumkényszert és ez megnyithatta volna az utat sokak előtt.

Sinani kutatásai szerint 1930-1935 között jónéhány nemzetközi szervezet tovább ügyködött azon, hogy miként lehetne zsidókat kimenteni más országokból Albániába.

A legkecsegtetőbbnek egy 1935-ös próbálkozás tűnt, amikor az albán gazdasági miniszter ösztönzésére az országba érkezett a nemzetközi cionista szervezet képviseletében Leo Elton, aki aztán tapasztalatairól egy 45 oldalas jelentést írt. Az elképzelések szerint Albánia jelentősebb számú zsidót enged be az országba, amely a Népszövetség felügyelete alatt hasonló statusba kerülne, mint a úgynevezett palesztin mandátum, amely a brit korona védnöksége alatt állt.

Állítólag jópár cikk meg is jelent akkoriban arról, miként fog Albánia „izraelizálódni” vagy „palesztizinálódni”.

Az albán politikát nyilván nem, vagy nem csak humanitárius szempontok vezették, de talán még a gazdaságiag sem önmagukban.

A zsidók megmentéséről szóló tabl a tiranai Nemzeti Múzeumban

A városi legendák szerint Albert Einstein is Albánián kresztül tudott megmenekülni

Igen fontos szempont lehetett, hogy a kicsiny és szegény ország miként tudja nemrégiben megszerzett függetlenségét megőrizni, s talán a zsidó opció kihasználásával szerettek volna közelebb kerülni Angliához, az olasz dominanciával szemben. Titkos tárgyalásokat folytattak a már akkor is befolyásos, később miniszerelnökké váló Winston Churchill-lel is minderről.

Mint tudjuk, Albánia saját függetlenségét sem tudta megvédeni. Az olasz megszállás másnapján Zog király (és magyar származású felesége, Apponyi Geraldine) elmenekült az országból. De a száműzetésbe került király, aki továbbra is megpróbálta visszaszerezni országa függetlenségét, azt ajánlotta, hogy ha a szövetségesek, elsősorban a britek, segítik visszakerülni a trónra, akkor vállalja, hogy 50 eze zsidót befogad és így megóv az ország. De ez már megint egy másik történet.

Besa - a zsidómentésről szóló könyv

Tirana, piac és vidéke

Tirana a világ közepe. A jó közepe

Besa – a zsidómentő iszlám törvény Albániában

Besa – az a becsületbeli, íratlan, de igen szigorú szabály, amely arra kötelez, minden albániai iszlám embert, hogy megtartsa az ígéretét, segítsen a bajbajutottaknak, az üldözötteknek, a menekülteknek – akik segítségért folyamodnak hozzá.

Édesapja sok zsidót mentett meg

A besa, illetve valójában az e törvény szerint élő emberek, sokszáz üldözött zsidó életét mentették meg a holocaust idején. Bár akadnak kezdetleges kutatások, könyvek is a történtekről, még sok a fehér folt – ezért is különösen érdekes az a project, amelynek keretében az elmúlt hónapokban több alkalommal is interjúkat készíthettünk olyanokkal, akiknek még személyes emléke van arról, mi is történt.

E mostani beszámoló csak egy gyors vázlat, ám ahogy egyre több részlet előkerül, lesz mind teljesebb a kép, úgyhogy erre majd még visszatérek.

S joggal bízhatunk abban, hogy mind több tényt ismehetünk meg, már csak azért is, mert a mai Albániában meglepően sokan büszkék arra, hogy szüleik, nagyszüleik nemzedéke menekülőket mentett, segített a vészkorszak idején. S ez még akkor is nagy dolog, ha legfeljebb párszáz emberről beszélhetünk. De tudjuk, aki egy életet megment, az az egész világot megmentette.

Két gyors példa csak e nemzeti büszkeségre.

Volt alkalmunk találkozni az egykori albán király unokájával, Leka herceggel. A harmincas éveiben járó, jobb nyugati egyetemeket végzett fiatalember nagy tiszteletnek örvend a köztársasági Albániában, amelyik ugyan a királyságot elutasította egy népszavazáson, de az ifjú „trónörököst” respektálja és tiszteli. Az utca embere éppen úgy, mint a politikai elit respektálja igyekezetét, amit Albánia elismertetéséért tesz.

Szóval, Leka herceg hosszan beszélt arról, hogy milyen fontosnak tartja a zsidómentés emlékének fenntartását és a téma kutatását. Megemlítette, hogy ő maga is írt erről egy disszertációt egyetemi tanulmányai során. Majd nemcsak elmondta nekünk, hogy kik a téma legfontosabb szakértői, hanem a zsebebéből előkapott telefonján gyorsan fel is hívta nekünk őket, beajánlva minket náluk. (Ó, ha Heltai Jenő láthatta volna ezt a jelenetet.)

Leka herceg, a nagymamája magyar volt. Kezében egy az albániai zsidók történetéről szóló könyvvel

Vagy, Berat – egy dél-albán kisváros, ahol viszonylag sok zsidó élt – egyik poros kocsmájában üldögéltünk egy délelőtt, köröttünk szorgosan emelgették a helybéli férfiak a rakis poharat – az iszlám szesztilalom szokása úgy tűnik, itt elenyészett - s egy szomszéd asztalnál ülve valaki meghallva miről beszélünk, rögtön odajött hozzánk és elmondta, hogy az ő nagybátyja, is mentett zsidókat. S máris tárcsázta a nagybácsit, hogy mondja már el nekünk is, hogy volt.

A személyes történetek nagyon sokfélék. Most ízelítőül egy részlet, de ígérem, hogy amint sikerül alaposabban feldolgoznunk az anyagot még visszatérek rá itt, mert igazán megérdemlik ezek az emberek, hogy megőrizzük őket emlékezetünkbe. (Többen egyébként megkapták a Yad Vashem Világ Igazai díját.)

Az albánok által megmentettek között vannak olyanok, akik régebb óta ott éltek és olyanok is, akik Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Jugoszláviából, Görögországból szöktek át. Sőt, három-négy magyar család nevét is megtaláltuk – talán rövidesen többet fogunk róluk tudni.

A kedvencem az a történet, amikor Berátba megérkezik egy zsidó család. Testvérek, azok férjei, feleségei, gyermekei, unokái, unokatestvérek és nagybácsik. Vagy 25-en vannak és szeretnének együtt maradni.

Találnak egy módos albán famíliát és bekéredzkednek a házukba, amelyik elég nagy ahhoz, hogy valahogyan elférjenek. Az albán família tudja, hogy már az olasz megszállók sem lelkesednek az efféléért, hát még amikor a németek foglalják el az országot.

De a besa kötelez. A menekültnek menedéket kell adni, akár az életünk kockáztatásával is.

A zsidó család – és talán ezért is szeretem ezt a beszámolót – egy kis pékséget nyit az albán városkában és a kiflik zsömlék, kenyerek értékesítéséből tartja sokáig fent magát. Később, mikor romlik a helyzet és jön a razzia, a háziak ósdi albán ruhákba bújtatja őket, hogy a németek ne jöjjenek rá, mi is folyik itt. Mikor nagyon elfajulnak a viszonyok, rendszeresek a bombázások is és a németet deportálni akarják a zsidókat, akkor az albán család magával viszi a zsidókat  a hegyekbe, egy gazdag nagynénihez és ott húzzák ki a háború végéig.

És miért kockáztattak ennyit vadidegen zsidókért?

Egy kép a tiranai Nemzeti Múzeumból. Einstein, akinek állítólag az albánok segítettek megszökni Európából

A besa, a becsületkódex, ami erre kötelez. Ráadásul, a ház ura nemcsak módos gazda volt a településen, hanem mint ilyen a „vének tanácsa”, a várost vezető csoport egyik eminens tagja – mint a történekről saját emlékekkel rendelkező gyermeke elmondta nekünk: a város egyik vezetőjeként nyilvánvalóan példát kellett mutatnia a többi berátinak is, hogyan kell viselkedni.

Vannak adataink az együttélésről. Hallhattunk arról, hogy a zsidó család eleinte nem mert imádkozni, hogy ne sértse a muszlim család érzékenységét. De a családfő egy Korán idézettel bizonyította nekik, hogy mindenkinek a saját hite és szokásai szerint kell élnie. Kicsit egyszerűsödött a helyzet, amikor például kiderült, hogy az étkezési szokásokban nincs is olyan nagy különbség, vagy hogy a rituális mosdás itt is ott is alapvető.

Hallhatunk beszámolót arról, hogy akadt olyan zsidó család, amelyik vendéglátójával együtt megtartotta a Ramadant – amikor például napközben nem lehet enni – s este aztán együtt ültek közösen az asztalhoz.

Holocaust történeti kiállítás Beratban, egy dél-albán kisvárosban. Sok zsidót mebntettek meg az itteniek

Van, aki arról emlékezett meg, milyen volt a németországi gazdag felső-középosztálybéli életből belecsöppeni az albánaiai meglehetősen szerény viszonyok közé. S azért a valóság nyilván messze nem volt mindig ennyire ideális – sok bújkálás, nélkülözés jutott osztályrészül azoknak, akik itt próbáltak túlélni. Nem is mindenkinek sikerült, Albániából és Koszovóból is sokszáz embert elvittek és megöltek.

Az azonban biztos, hogy – s lehet sokaknak ez csak utólag derült ki – Európa legtöbb részével szemben, itt relatív biztonságban, s nem ellenséges emberek között élhettek.

Olyanok között, akik a besa törvényei, a saját szokásaik szerint tudták, mit kell tenni üldözött embertársaikért.

(Pesti Sólet, 2018. szeptember)

Albán képek még itt