Ki írta Kádár szolnoki beszédét?

Balla László emlékére

Még állt a nagy Szovjetunió, még a peresztrojkás Gorbacsov uralkodott, még hiábavaló szesztilalom volt birodalomszerte, mikor mi doktor Boros barátommal Kárpátalján kezdtünk neki egy alapos riportsorozatnak.

Itt találkoztunk a minap elhunyt Balla Lászlóval, a Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű napilap nyugalmazott főszerkesztőjével, a Szovjet Írószövetség tagjával, az íróval és képzőművésszel, akoről akkori barátaink azt terjesztették, sokat tud Kádár '56-os szolnoki beszédéről.

Hősi idők járták még akkor, tán egy fél óra múlva már ott ültünk a szobájában. Idézzük fel ismét akkori beszélgetésünket:

- 1956 novemberének első napjaiban az ungvári tankönyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője voltam, amikor három kollégámmal berendeltek minket a pártbizottságra, és közölték velünk, hogy másnaptól a rádiónál dolgozunk. Üzemelni kezdett egy adás az ungvári rádióban, amely Nyíregyháza hullámhosszán beszélt, a nyíregyházi adót elnyomva. Ide rendeltek be minket titkos feladattal, amelyről sokáig egyáltalán nem lehetett beszélni.

• Mi szerepelt a rádió programjában?

- Csak híreket mondtunk, természetesen a TASZSZ híranyagát, és többször beolvastuk a Zsenmin Zsipao híres cikkét, amely akkor a legautentikusabbnak számított a magyarországi helyzet értékelésében. Ezen kívül még zenét sugároztunk. Az anyagokat magunk fordítottuk és gépeltük, ezeket senki másra nem bízhattuk. Járogattak be hozzánk mindenféle emberek, tisztek is, persze nem mutatkoztak soha be. Egyszer megjelent egy alezredes meg egy őrnagy, és az elejtett szavaikból tudni lehetett, hogy Kádár itt van Kárpátalján. Persze teljes bizonyossággal nem állíthatom, hogy így volt, hiszen vele itt nem találkoztam. Kaptam ekkor egy anyagot, kontrollszerkesztésre, azért, hogy nézzem át nyelvi szempontból. Magyar szöveg volt, de megoldásaiból, a nyelvi fordulataiból tudni lehetett, hogy fordítás.

• Mit tartalmazott a szöveg?

- Kádár szolnoki beszédét. Nekem akkor erről még fogalmam sem volt. Én csak nyelvi szempontból fésültem át, de amikor elhangzott, hát akkor már nem volt meglepetés…

• Ön hogyan ítélte meg, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg?

- Oroszul. Pontosabban fogalmazva: minden esetre nem magyarul, hanem valamilyen szláv nyelven.

• Kötelező volt önöknek, hogy végezzék azt a munkát?

• Igen, igen.

• Mi történt volna, ha azt mondja: „Nem vállalom”?

- Nem volt olyan helyzet, hogy ezt lehetett volna mondani. Annál kevésbé, mert az elején még nem tudtuk milyen céllal alakult a rádió.

• Milyen volt a hangulat önök között, akiket berendeltek az ál-nyíregyházi adóhoz?

- Fogcsikorgatva csináltuk a munkánkat, mert hittük, hogy Magyarország valami jobb élet felé akar elindulni. De amikor november 4-én elhangzott a Kádár-beszéd, amikor jöttek az első ellenkező értelmű hírek, amikor megkaptuk a Fehér Könyvet, akkor bennünk megingott a korábbi elképzelés, hogy ez tiszta ügy, forradalom volt. Én őszintén szólva, nem tudtam, hogy hova álljak…

Virágot a virágárusnak

Száz rubel és ami mögötte van

Amikor a gorbacsovi Szovjetunió egy távoli provinciájába, Kárpátaljára mentünk az első sokk persze a határon ért minket is. Azokban a nyolcvanas években mi már többé-kevésbé öntudatos polgárokká értünk, akik nem nagyon szeretik, ha mindenféle fegyveres alakok, csak úgy, vegzálják őket.
Aztán ezen is túljutottunk és ebédidőtájt befutottunk Ungvár szállodája, a Zákarpátija elé – amely majdnem úgy nézett ki, mint a néhai Volga Pesten. Ronda egy betonépítmény– ha jól emlékszem, talán magyarországi kivitelezésben készült.
Ám félre az esztétikai fanyalgással, jöjjön az ebéd. Örömmel láttuk, hogy a szálloda jókora vendéglője gyakorlatilag üres. Ám az ajtót, hiába ráztuk, feszegettük, nem tudtuk kinyitni. Végül egy pincérruhás alak, magyarul, kikiáltott: Ebédidő!
- Tudjuk, feleltük nagy boldogan. Éppen azért akarunk ebédelni, mert ebédidő van.
- Marhák!- felelte a pincér. – A személyzetnek van ebédideje. Ha éhesek, jöjjenek vissza később. Vagy, mittudomén.
Kicsi tanakodás után oda jutottunk, hogy mi mégis inkább most harapnánk valamit, ha már így ebédidőre odaértünk. Próbáltunk hatni a honfiúi érzésekre, arra, hogy mi kora reggel indultunk Budapestről, csak azért, hogy szívhez szóló beszámolókat adjunk közre az itteni magyarság helyzetéről és a többi. Persze a boldogan ebédező pincéreket, szakácsokat és kézilányokat nem hatottuk meg. Mint egy utolsó szalmaszálba kapaszkodva kajabáltuk be nekik, hogy de forintba fizetnénk ám.
Erre némi morgás támadt, aztán a főúr kelletlenül kinyitotta az ajtót beengedett minket, mögöttünk újra beriglizte és annyit mondott: na jó. De gyorsan egyenek.
Jártunk mi úttörőtáborban, szolgáltunk a hadseregben – akadt fogalmunk a rossz és gusztustalan ellátásról. Egy rettenthetetlen riporter nem hátrál meg az ilyesmitől.
Délután az egykor szebb napokat látott városban lófráltunk. Először találkozva azzal az érzéssel, milyen az, amikor sokkal több a pénzed, mint amennyit el tudsz költeni. Szerkesztőségünk bőségesen ellátott minket rubellel, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Vendéglő ugye kiesik. Vettünk már három réztrombitát (három rubel 30), néhány „Veteren Trudá” feliratú szalagot, kb harminc kis füzetét és két üveg uborkát, pár Lenin szobrocskát és néhány pakli Belomorje cigit. Más nincs. Pénzünk mégis, mint a pelyva.
S ahogy így sétálgatunk, a folyóparton leszólít minket egy magyar néni: vegyük meg a fonnyadt csokor rózsáját. Köszönjük, de nem nagyon tudnánk vele mit kezdeni. Pedig, ha megvennénk mehetne haza végre. Csak három rubel. De nekünk nem kell, kinek adjuk oda? Mindegy neki, csak vegyük meg. Pisti barátom mindig úr volt, szép tárcájából kihalászta a gondosan összehajtogatott papírdarabokat és száz rubelt a néni kezébe nyomott.
A visszajárót tessék megtartani, nekünk úgysem kell!- köhintette zavartan.
A néni zavartan forgatta az összeget, ami csak alig valamivel volt több, mint egy havi nyugdíja, és elsírta magát.
Mi meg ott álltunk nagy hülyén egy bokrétával.
- Nem tetszene megsértődni, ha adnánk magának egy csokrétát? -kérdezte Pisti, aztán a néni kezébe nyomta a virágot és jobbról-balról megpuszilta a még mindig szipogó, termetes virágárus asszonyt.

Dési János

A munkácsi hét krajcár

Pádárok nektek

Az út Ungvárról Munkácsra is igazán kalandosan telt. Előbb átvágtunk gyalogosan egy jelentős soron – a hátul állók szerint elől lepedőt lehet venni, de ebben azért senki nem volt egészen biztos, csak abban, kár lenne kiállni, mert bármi is az, amihez hozzá lehet jutni, az még jó lesz valamire. És ki tudja, mikor lehet újra kapni.
A jelentős sor megkerülése után bepattantunk Dacia tipusú személygépkocsinkba és az óriási gödrök között ügyesen szlalomozva megérkeztünk földrajzilag Munkácsra, kronológiailag meg nem is tudom hova. A család, akihez mentünk, valamikor a háború után került ide, aztán egyszercsak – bár nem költöztek sehova – a Szovjetunióba találták magukat, s már nem volt visszaút. Éppen kedvesen tessékeltek minket befele, mikor az egyik unoka felkiáltott: víz., víz – és csapot papot otthagyva rohantak a lerobbant fürdöszobába, a kopott konyhába, kancsókba, vödrökbe, edényekbe töltve a vizet. Merthogy Munkácson akkor már a víz is hiánycikknek számított, talán ha egy-két órát folyt naponta. Ráadásul a családfő a napokban infarktust kapott – a kórházba csak azért vették be, mert a Nagy Honvédő Háború katonája volt – és a gyógyintézetbe a betegek hozzátartozóinak kell a vizet bevinni, ha inni akarnak nekik adni, vagy megpróbálják megmosdatni őket. Már csak ezért is kell a tartalék
Ez volt az a pillanat, amikor a mi, késő Kádár kori jóléten edződött lelkünk nem bírta tovább és a csomagtartóban biztos ami biztos alapon velünk hurcolt Sió ivóleveket odaajándékoztuk, azzal, hogy mi nem is szeretjük ezt. Pár perc beszélgetés után megváltunk a stratégiai vastartalékként szolgáló szalámiainktól. A háziak ugyan ezt sem akarták elfogadni, de mi megesküdtünk, nem is tudjuk, hogy került hozzánk, de mi biztos soha meg nem ennénk.
Közben átugrott vendégségbe egy szomszéd ukrán srác is. Ő holnap megy át Magyarországra, mit hozzon – kérdezte. Rövid tanakodás után egy tubus mustárban egyeztek meg, annak biztosan örül majd a beteg bácsi. Nomost, a mustár 17 forintba került, 14 forintot percek alatt összedobtak, de a maradék 3 csak nem lett meg – mondtuk is, hogy csókoltatjuk Móriczot az ő hét krajcárjával. Némi huzavona után egy papír ötvenest rájuk tudtunk tukmálni, de csak mert azon amúgy is a helyi kapcsolatokkal rendelkező Rákóczi látható, s azzal a feltétellel, hogy természetesen megadják
Amúgy a beszélgetés igazán érdekesen folyt, a nagyszülők magyarul beszéltek, jó negyvenes gyerekük saját feleségével ukránul, gyerekével viszont már oroszul - kinek milyen iskola jutott itt, a nagy Szovjetunióban.
Már a negyedik teát is elszürcsöltük, ránk esteledett – egy kis villanykörte küzdött a homállyal – indulni kell vissza, igen, persze, máskor is jövünk, tessék vigyázni magukra és jobbulást. Mikor vendéglátóink egyike még utánunk futott és egy csomagot nyomott a kezünkbe – padarok, azaz ájándék nektek, és kösz szépen – mosolygott.Visszajutva a szállodába nyitottuk ki a pakkot. Négy lepedő volt benne.

Dési János

Lenin és a tésztagyár

Esetünk a helyi nacsalnyikkal

Azokban az években Kárpátalja még a szovjet birodalom része volt, a népek benne élték a szovjet, szürke hétköznapokat – némi gorbacsovi szesztilalommal színesítve. Merthogy inni azért lehetett egy kis ügyességgel – de ez nagy móka-kacagással járt. Mikor például a helyi magyar szervezetek képviselőivel elmentünk egy resztaurantba, akkor a kancsó vodkát nem az asztalra, hanem az asztal alá tették és onnan tölthettünk magunknak. Ennyit a tilalmakról.
Amúgy Magyarországon akkor már nagyon közeledett a rendszerváltás, ezt onnan is lehetett tudni, hogy az újságírók felbátorodtak, mertek kérdezni, nyomozni, hivatalosságokat szorongatni. Mi például a kárpátaljai „tésztagyár” ügyét próbáltuk felgombolyítani. A „tésztagyárról” mindenki tudta, hogy egy óriási radarállomás lesz itt valahol – amely annyi áramot és vizet vesz majd el a civil lakosságtól, hogy annak aztán alig marad. És különben is, nem jó az ilyen titokban felhúzott katonai építmény a szomszédban.
Ígyhát nekiindultunk oknyomozni, a szálak a megyei pártbizottságra vezettek. Bonyolult manőverekkel találkozót csikartunk ki a helyi párttitkárból, akinek neve hallatán megremegtek amúgy igen bátor új itteni barátaink. Az itteni barátok szerint ugyanis az nem úgy megy ám, hogy csak úgy becsöngetünk, hogy megjöttünk – egy ilyen komoly emberhez.
De mi határozott lépésekkel átvágtunk a Lenin-szoborral díszített óriási téren, bemasíroztunk a pártbizottság épületébe, hosszan csevegtünk a portással. Cigarettával kínáltuk a mellette üldögélő egyenruhás egyént. Aztán némi telefonálás után azt mondták, menjünk a páternoszterhez, harmadik emelet, ott vár minket a továris szekretár.
Páternoszter, első emelet, ami itt a második, ugyanis a földszint az első, orosz szokás szerint.
Aztán minden elsötétedik. Mint egy körbe kör után kiderült, a főelvtársak emeletén a páternoszternek is van egy marha nagy fémajtaja – azt kell menetből kinyitni, ha a nacsalnyik színe elé akarunk kerülni. A lift előtt karszalagos gyizsurnij – hogy a kalasnyikov a lábához volt e támasztva, vagy csak a hangulatból gondoltuk ezt – már nem tudom.
A titkár szobája, mint a Keleti pályaudvar legnagyobb váróterme, s bástyányi íróasztala előtt egy telefon annyi gombbal, amennyi egy atomerőmű vezérlőtermében sincs.
Titkár elvtárs kedélyes volt, magyarul ugyan csak káromkodni tudott, de ezen tudományával lelkesen büszkélkedett. Velünk érkezett helyi kollegánk – ki később Magyarországra emigrálva többször értekezett rendszerváltó bátorságáról – sajnos nem merte lefordítani a mi pimasznak számító kérdéseinket. De hála a korábbi, az orosz nyelv magas szintű oktatásának és Pisti barátom jelentős artyeki pionir rutinjának azért mégiscsak megkérdeztük azt, amit akartunk. Titkárunk jókat röhögött igyekezetünkön, bátorítóan hunyorított egy –egy nehezebb ragozásnál (eszközhatározó eset például) és biztosított arról, tésztagyár lesz az.
Mi az információt szépen köszöntük (Balsoje szpaszibó) és az ajtóval védett páternoszteren keresztül visszatértünk a lenines térre.
Dési János