2012. október 28., vasárnap

Lábszagú szerelem

A negyedik cé tagjai
A részletekre már nem emlékszem pontosan. De, gondolom, enyhe lábszag ülte meg a szobát. Ami nem is olyan nagyon meglepő, ha azt vesszük, hogy négy tizenéves fiú lakott benne. A büdös lábon túl sok közös nem lehetett bennünk. Talán, ha annyi, hogy valamennyien egy osztály padjait koptattuk a Madách Gimnáziumban. Na, és valamennyien ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek. Illetve hárman biztosan, mert a negyedik, András, végigaludta azt az éjszakát, amelyen mindez kiderült. Legalábbis úgy csinált, mint aki alszik. Az már csak a sors igazságtalansága, hogy ha jól emlékszem, később ő lett az egyetlen, aki kisebb sikereket ért el közös kedvesünknél. Most képzeljék el azt az éjszakát. Az elsőt, amelyen talán komolyan beszélni mertünk a szerelemről. A szerelemről, amely számunkra ártatlan és elérhetetlen volt, és sok szenvedéssel járt. És mégis vágytunk rá piszkosul. Holdfényes éjszaka, tiszta égbolt, tücskök ciripelnek (merthogy osztálykiránduláson jártunk Debrecenben, ha minden igaz). A falon túl ott a nagy Ő, talán ugyanolyan álmatlanul hánykolódik az ágyában, talán ugyanazokat csillagokat nézi mint én, talán ugyanúgy rám gondol, mint én rá. Beleborzong az ember. De nicsak, itt a szobámban, a mellettem levő ágyban is hánykolódik valaki, s sóhatjtozik epedőn. Epedőn az epedán. Haha. (Másodikosok lehettünk mégis, mert nem ittunk egy sört sem. És arra emlékszem, hogy a harmadikos kiránduláson nyoma sem volt a lírai hajlamnak, tisztes diák módjára ittasodtunk le.) Na most képzeljék el azt az éjszakát. A nyitott ablakon át bezúdulnak a felajzott szúnyogok, enyhe lábszag lengi be az éjt, s a tetejében valaki sóhajtozik (epedőn) a mellettem lévő ágyon. A piszok disznó.

 Pedig én arra szeretném kihasználni e csendes éjt, hogy szerelmemről álmodozzak. Így elalvás előtt néhány perccel szerettem volna kettesben maradni a kedves képével. Magamban elsuttogni neki néhány drága szót arról, hogy milyen gyönyörű is. S talán merészebb pillanataimban még az is felrémlett előttem, hogy egyszer talán még a kezét is megfoghatom. (Nem akarom csigázni a kedélyeket, négy év alatt a legbensőségesebb testi kapcsolat az volt köztünk, amikor rajzórán valahogyan a hajába kentem a ragasztót. Mire Ő lehülyézett én meg lovag módjára felajánlottam, hogy egy ollóval kiigazítom a frizuráját. Na és amíg így dulakodtunk, megfogtam egy futó pillanatra a kezét. Mi ez, ha nem a nagy beteljesedés.) Talán még a nagy Ő nevét is mormoltam ott éjszaka magamban, amikor Zoli végre kinyögte a szomszéd ágyon, hogy ő most rettenetesen szenved, mert szerelmes. Mindenkinek megvan a maga baja - gondoltam. De inkább udvariasan hallgattam. Egyrészt,  mert én voltam az ODB titkár (Osztály-Diák Bizottság), ami ugye választott tisztség, és a választók bizalmával nem illik visszaélni; másrészt mert némileg szemtelenségnek éreztem, hogy ez a nyüszörgő lábszagú ugyanazon a szent érzelmek lángját élesztgeti kebelén, mint én. Gondoltam, elmondja én kinevetem, azt kigyógyul belőle. Úgyhogy elmesélte, hogy borzasztóan szerelmes egy lányba, egy osztálytársunkba. Egy angyalba. Aki szőke, kék szemű, karcsú, hajlékony, okos és Andrea. A bibi csak az, hogy én is ugyanebbe a lányba voltam szerelmes.

Vágvölgyi tanár úr a húslvesről magyaráz éppen
Míg azon gondolkoztam, hogy most mit is mondjak, az emeletes ágy tetejéről megszólalt Gábor, hogy milyen érdekes, ő is pont az Andreába szerelmes. Nem is lepődtek meg, amikor megjegyeztem, hogy én is. Tulajdonképpen megnyugodtunk. Ha mind a hárman ugyanabba a lányba vagyunk szerelmesek, akkor 1. nem is választhattunk olyan rosszul; 2. hárman egyszerre esélytelenek vagyunk (mondom még csak 2-ba jártunk), az meg lovagiatlan lenne, hogy a barátainkat, akik szívünk nagy titkát ránk bizzák, kiüssük a nyeregből. Ergo, nem kell azon törni a fejünket, hogy szerelmünk miként ölthetne testet, hogyan mondjuk meg szívünk hölgyének vágyainkat és a többi. Így aztán egész éjjel (hold, csillagfény, talán még az a kis lábszag is kiszellőzött) a mi hármunk nagy Ő-jéről beszélgettünk. Felidéztük minden kedves szavát, minden mozdulatát. Azt, hogyan tartja a kezét, és mikén igazítja meg haját. Milyen a szeme színe ha dühös és azt, hogy kis ráncok futnak össze a szája körül, ha ránk mosolyog. Milyen ellenállhatatlanul tud fintorogni, és hát kérem férfiak voltunk vagy mifene, milyen tenyérbe simuló a mellecskéje. (Soha nem hord melltartót - hallottam a fölső ágyról. Hetekig figyeltem, hogy tényleg így van-e.) Éjfél után már a személyiségjegyei felvázolásánál tartottunk, akkor állapodtunk meg benne, hogy Ő szeret mindig a középpontban, a centrumban lenni. Akkor adta ki valamelyikünk a jelszót, hogy CÉL A CENTRUM. Akkor már a legnagyobb egyetértésben tárgyaltuk, hogy milyen jó szerelmesnek lenni egy ilyen gyönyörű nőbe. Mind a hárman kezdtünk megnyugodni, hogy semmi gond, nem is kell ezt a nőt elcsábítanunk, hiszen az nem lenne tisztességes a barátainkkal. Kockázat nélkül üríthetjük fenékig a szerelem keserű poharát, és még szemrehányást sem kell magunknak tenni a kudarcért. Hiszen csak úr voltam és átadtam a helyet a többieknek. Hát nem egyszerűbb így az élet. Ettől kezdve még szerelmesebb voltam a Centrumba (ahogy magunk közt neveztük) és irtózatosan drukkoltam a többieknek, hogy hatjsanak rá. Hogy őket utasítsa vissza, őket zavarja el és az én szerelmem sértetlen maradhasson.

Nem fogják kitalálni, egy idő után szerelmes lettem egy másik lányba. Egy osztállyal felettem járt és ezért állandóan kisfiúnak nézett. És amikor nagyon fájt a szívem angolóra alatt mindig Centrumnak meséltem el legújabb megcsalaltásaim szomorú ám felettébb tanulságos történeteit. Egy kicsit talán abban bíztam, feltámad benne a féltékenység. De Ő nem tudhatta, hogy mi szeretjük egymást - mert a szíve mélyén biztos, hogy szeretett! - és hülye tanácsokat adott. Közben a bulikon lassúkat táncolt azzal a sráccal, aki negyedikként végigaludta azt az éjszakát. Negyedikre rájöttünk, hogy egy másik lány a legszebb az osztályban és elhatároztuk, hogy belé leszünk szerelmesek. De addigra már minden adandó alkalommal rossz söröket és olcsó pálinkákat ittunk, arról nem is beszélve, hogy meg is öregedtünk, így nem nemes érzelmekre, hanem egy jó dugásra vágytunk. Az eredményeink nem voltak sokkal biztatóbbak, mint amikor megelégedtünk volna egy szerelmes pillantással. Csakhogy addigra ezt már nem vallottuk be egymásnak. És a lelki rezdülések helyett talán soha meg nem történt coitusokról beszélgettünk. Az idő sok mindent megold. Én még évek múltán is rá gondoltam, ha valami nem sikerült, vagy éppen nagyon is összejött. Néha találkoztunk az utcán vagy egy közös ismerősünk esküvőjén. Ilyenkor én mindig különösen kedves próbáltam lenni a barátjához. Elvégre ő az, aki beteljesítette hármunk ifjúkori álmát. A pasi persze érezhette, hogy valami nincs rendben köztünk és rögtön gyanakodni kezdett. És ez nekem egy kicsit tetszett. Szóval sejt valamit, talán mégis Ő is szerelmes volt belém.

Egyszer egy két sarkot együtt kényszerültem menni kettesben ezzel a baráttal. Vagy egy tízessel volt öregebb nálunk. És majdnem megpukkadtam a röhögéstől, amikor ez az öregember (volt már vagy harimc - a szerk. megj.) mindenféle történetekbe kezdett ott gyaloglás közben, amelyekből az derült ki, hogy ő mennyivel különb mint én. (Aha, versenyzünk kisapám?) És ez az érthetetlen, visszafojtott röhögés nagyon idegesítette. Amitől én még boldogabb lettem, mert el bírtam képzelni, hogy otthon majd felelősségre vonja Őt, hogy mi is volt köztünk… És lehet, hogy a pasas minden nap látthatta azokat a ráncokat a szája szélén, azokat a szép szemeket, érezhette a tenyerében azokat a melleket, de akkor semmi pénzért nem cseréltem volna vele. Hülye öregember, csak irigykedjen.Ő most valahol az óceán túlpartján dolgozik egy kórházban. Néha fölhívom (született egy gyerekem/ nahát, nekem már a második stb,) és olyankor mindig újra érzem azt a régi jó lábszagot. Népszava, 1998. augusztus

Nincsenek megjegyzések: