KISZ führer a falon

A hazugság előtti kor

Most, hogy mindjárt a nyakunkon az öszödi beszéd kitörésének az évfordulója, nem árt emlékeztetni arra, hogy azután a szeptember közepi hír után indult neki a spontán népharag. Mert addig, emlékezzünk csak vissza, béke és megértés honolt a pártok között. Még véletlenül sem fordult elő méltatlan támadás, aljas megjegyzés, netán afféle kommentár, hogy most kicsit csalunk, de sebaj, a jogászok majd kimagyarázzák, oszt jónapot. Akiknek még rémlenek az akkori események, beszámolhatnak arról, hogy csak lovagias csaták folytak és még akaratlanul sem hangzott el mondjuk egy bárdolatlan megjegyzés a szinglikről. (Akikről azóta persze már lehullott a lepel és kiderült ennek folyományaként, hogy rózsaszín bőrtangában, feneküket rázva botránkoztatják meg az egészséges lelkületű, pirospozsgás magyar embereket.)
E derék és férfias küzdelem során gyűlölködő hang el nem hagyta volna a torkát még annak sem, aki pedig az utóbbi időben valahogy mindig veszíteni szokott, ha már választásra kerül a sor. Mert egészen addig a gyalázatos beszédig érvvel szemben érv állott, adattal szemben adat, ténnyel szemben tény.
Tény, hogy mondjuk egy Magyar Vizsla nevezetű jószág kicsit odarondított a nappali közepébe – de hát az vesse rá az első követ, aki nem háborodik fel azon, hogy micsoda luxusban dagonyáznak a nép kizsákmányolói. Mi több, a helyzet még ennél is cifrább volt, mert nem mertek ám a saját testükkel megjelenni abban a bizonyos lapban, mert gödhösek, beesett mellűek, dongalábuak tán – ezért idegen testekre kellett felragasztani a fejüket, hogy jobban mutassanak. Külön segítség volt, hogy ezen idegen testhez tartozó kezeken mondjuk Rolex óra villogott, ami méltán váltja ki a magyar ember haragját.
De ettől a csúnya kis epizódtól eltekintve semmi sem zavarta meg a gáláns duellumot, amely minden gavallér dicsőségére válhatott volna.

Az pedig csak egy apró malőr, hogy egy nyomdász, aki véletlenül betéved az ellenzéki párt székházába – pár percre kölcsönkéri a telefont, hogy idős nagyanyja hogyléte felől érdeklődjön. De amilyen peche van mostanában, tévedésből a másik párt számítógépét – szerverét kapcsolják neki, s miközben ijedten azt makogja a kagylóba: „Kisztihand nagymama, remélem jól szolgál a becses egészsége", tévedésből megnyom egy gombot, amitől letöltődik a másik összes kampányanyaga. Ettől aztán nem is tud rendesen a nagymamival beszélni, csapot papot hátrahagyva inkább hazarohan, s csaka pályaudvaron veszi észre, hogy nahát nahát a magyar emberek napilapjában már meg is jelent a teljes letöltött anyag. És ő csodálkozik ezen a legjobban.

Akkoriban még nem árnyékolta be hazugság és aljas rágalom a kampányt. Amikor valaki efféle kis vicceket festett egy plakátra – mert hangsúlyozom, csak ez az egy volt ilyen szerte a városban, a többi hasonlót legfeljebb csak álmodtuk – akkor a versenytárs vezére az éj leple alatt, maga igazította vissza eredeti formájára az óriásposztert – az úgy lovagias.

Mert akkor még nem volt Hazugság.
Dési János