Látogató a budirigli előtt

Gozsdu udvar

Ez a réges régen eltűnt Gozsdu udvar onnan a Majakovszkij utcából nyílt. Abból a Majakovszkijból amit a nagymamám következetesen és mindig Királynak hívott. Meg volt neki Andrássy út és Lipót körút. Persze, mi mindig kijavítottuk, hogy de nagymama, az Majakovszkij utca, Népköztársaság útja és Novhét tér. Egyszer aztán erre az találta mondani, talán már a nyolcvanas évek közepe táján, hogy „én arra a kis időre nem tanulom meg ezeket az új neveket.” S tessék, alig telt el megint egy évtized, már engem javítanak ki a gyermekeim, hogy az Nem Majakovszkij utca, hanem Király. És mégis, szerinted hova kellene mennem, amikor a Marx térre küldesz? –feleselnek.
Ennyit az idő relativitásáról. E kis kitérő azt akarta érzékeltetni, hogy az a Gozsdu udvar, amiről beszélünk, s ami a képen is látszik, egy egészen másik világban létezett. Egy olyanban, ahol a Király utcát ugyan Majakovszkijnak nevezték, de csak Maja-ként emlegettük, s azt is tudtuk, nem mindig volt ez így. S akadtak olyanok is – ezek szerint a nagymamám például – akik azt is sejtették, ez a Maja dolog sem tart örökké.
A Gozsdu udvarban egyébként az én jó barátom lakott a szüleivel egy bitang nagy lakásban. Pici hibája volt a dolognak, hogy még két család élt ugyanitt. Ezekben a „Majás” időkben ezt úgy nevezték, hogy társbérlet. Szépen fel voltak osztva a szobák. Kié ez, kié az. A hosszú és mindig hideg előszoba közös. A konyha megosztása volt a legkomplikáltabb, erre bonyolult órarendek szolgáltak. Mikor, ki mehet főzni és hozzányúlhat e a másik lábosához, arrébb lökdösheti azt, aki éppen rántást kever, hogy megsózza a sparhelten rotyogó pörköltjét.
Természetesen külön ügy volt a fürdőszoba, na és a WC. Barátomék lakásában ez tűnt a legérdekesebbnek, ugyanis úgy volt megszerkesztve az ajtaja, hogy a reteszt kívülről is ki lehetett nyitni. Ugyanis egyszer a barátom – talán nem is feltétlenül színjózan állapotban – elszundított a budin. De annyira, hogy semmilyen dörömbölésre nem ébredt fel. A kedves társbérlők felettébb nehezményezték, hogy valaki hosszú időre lefoglalja a közös klozetet. Az egyik társbérlő a házbizalmihoz kívánt panaszával fordulni, míg a másik egyenesen oda nyilatkozott, hogy a tanácshoz megy reklamálni.
Akkor szerelték föl a folyosó felől oldható budiriglit, hogy véletlenül se fordulhasson elő legközelebb efféle szorulás.
Aztán sorra haltak ki a társbérlők, s alig telt el pár tucat év, és az én barátom maga uralta már az egész hatalmas Gozsdu udvari lakást. Ekkor köszöntött be a bulikorszak. A közelben ugyan talán csak egy Tabdi borozó néven ismert üzemegység képviselte, mintegy előőrsként, a később itt sorra és végtelen számban megjelenő vendéglátó ipari egységeket. De mi vettünk a sarki boltban kevertet, rumpuncsot, jobb napokon fekete cimkés cserkót, még jobb napokon valódi, fűszálas lengyel vodkát + olaszrizlinget kannával. Talán lányok is jöttek velünk a végtelen, egymásba nyíló szobákba. Elfoglaltuk a hatalmas lakást. Egyszer például Konrád Látogatóját olvastuk – e környéken játszódik – mégpedig úgy, hogy valaki oldalanként lefényképezte és mi diavetítővel a falra vetítettük a filmről az oldalakat. Én, aki gyorsan olvasok, gyakran kétszer is átfutottam a sorokat, mire továbbtekerhettünk a következő diakockára.
Közben, lassan, de feltartóztathatatlanul jött az új világ. Amelynek során nemcsak az utcákat nevezték át, de barátomat is kirakták a Gozsdu udvarból. Fényes lakások és luxus kávéházak nyílnak a hajdani romantikus helyeken. A bulik is ritkábbak, fekete cimkés cserkót sem iszunk. És a diavetítő sincsen már meg.

Dési János