Göncz Árpád szekrényében

A jó elnök








Már lejárt elnöki mandátuma, amikor valami semmi kis interjúért kellett elballagnom Göncz Árpád köztársasági elnökhöz, kit háta mögött – néha persze a színe előtt is – tisztelői csak Árpi bá’-ként emlegettek.

Árpi bá’ irodája a Parlament melletti irodaépületben volt már akkor. Az ember persze lelkesen ment hozzá, mert Árpi bá’ csudaklasz pasas maradt. Nem szállt fejébe a dicsőség, érzékeny, okos, szellemes és pontos. Mondhatni ideális interjúalany.

A beszélgetés végén a bőven apám korú köztársasági elnök udvariasan megkérdezte, hogy kitalálok-e, majd az előszobájáig kísért, aholis én egy határozott mozdulattal feltéptem egy ajtót, majd ugyanazzal a lendülettel beléptem egy gardróbé-szekrénybe. Eggyel arrébb nyúltam. A fenébe ezekkel a modern irodákkal, itt minden ajtó olyan egyforma.

A köztársasági elnök türelmesen megvárta, míg kimászok a szekrényéből, aztán megmutatta melyik ajtó vezet a folyosóra. Kinyitotta nekem ezt a jó ajtót és többször megkérdezte, egészen biztos vagyok-e benne, hogy kitalálok az épületből. Határozottan állítottam, hogy igen, de a történtek után úgy látszik, nem hitt nekem, hát elkalauzolt a liftig, talán még a gombot is ő nyomta meg helyettem - de ez azért már nem egészen biztos, de az igen, hogy már csuktam az ajtót, amikor utánam kiabált: Szóval a földszinten egyenesen, aztán egy kicsit balra…

A kis történetek a nagy emberekről tudják néha a legtöbbet elmondani.

Pályám legkellemesebb része volt, amikor különféle útjaira követhettem az elnököt. Mégpedig azért, mert már azokban az években is megkopni látszott a rendszerváltó politikusok nagy többségének a nimbusza. (Azt akkor még nem sejtettük, mennyit lehet ebből még tovább koptatni.) De Göncz Árpád mégiscsak azt mutatta, igenis, lehet tisztességesnek, becsületesnek maradni a hatalom csúcsán. Már önmagában életpályája is óriási tekintélyt jelentett. Igenis, van olyan köztünk, aki ezek szerint mégiscsak tudja, hogy melyik a jó oldal és képes odaállni. 1944-ben, 1956-ban vagy éppen 1989-ben.

Kritikusai meg szokták jegyezni: könnyű neki. Az elnöknek nincs valódi hatalma, nem kell kellemetlen döntéseket hoznia, megteheti, hogy csak úgy hercigeskedjen.

Azóta már van némi tapasztalatunk elnök ügyben – láthatjuk, hogy azért az sem olyan egyszerű.

Árpi bá’ – és ebben biztos vagyok – ércnél maradandóbb emlékművet állított népében magának. Még akkor is, vagy éppen azért, mert ez valószínűleg sosem volt célja. Ő azt mondta elnökként is, amit gondolt. Ha van értelme ennek a megjegyzésnek, ő tényleg az emberek elnökeként szolgált államfőként is.

Manapság a politikusok többségéről – a megveszekedett rajongókon túl – azért inkább rosszakat gondolunk. Néha talán túlzunk is ebben. De hát kevés a jó példa.

Éppen ezért kell Göncz Árpádra és az ő életművére büszkének lennünk, felidéznünk.

+

Ez a kép a Népszava szerkesztőségében készült, valamikor elnöki mandátuma vége felé. Mi hívtuk meg, hogy a véleményét kérdezzük erről-arról, mert tudtuk, hogy ez fontos nekünk. Ült az asztalnál és beszélgetett velünk. Nem elmagyarázott dolgokat, nem kinyilatkoztatott, még csak meggyőzni sem különösebben akart. Egy bölcs öregember, akit nem a tisztsége miatt tisztelünk, hanem az embersége, az esze miatt.

Már elment, amikor a folyosón állva megbeszéltük mit mondott, mit gondolunk róla. És akkor Novák Mari, a titkárnőnk azzal vágott közbe, azért szerinte az a legjellemzőbb, hogy amikor bejött a szobájába, és kezet fogott vele, ahogy egy igazi úrhoz illik, bemutatkozott: Göncz Árpád vagyok. Csak így.

Mert attól, hogy valaki elnök, még lehet igazi úr.