Néha eszembe jutott, ha valami nagy gondom lenne, ne adja Isten, a gyerekeimnek, akkor hozzá futnék. És akkor ő kedves, bölcs szavakkal megvigasztalna minket, aztán a végén jókat anekdotáznánk, kibeszélnénk a közös ismerősöket és nagy nevetve válnánk el.Szerencsére az effajta gondok elkerültek, így aztán kezdődhetett a találkozó a jó anekdotákkal, folytatódhatott a közös ismerősök megtárgyalásával és persze a nagy nevetés a végén.
Ranschburg Jenőben, baráti körben János néven is közismert pszichológusban, egy egész ország tisztelte a bölcs, a megértő, a gondokra megoldást találó embert. Nem szakembert - mert persze szakmája nagyszerű ismerője volt. - hanem azt, akitől elfogadjuk a tanácsot, akinek a szavaiból megértjük, hogy lehet ez másként is, és mindig van megoldás. Majdnem mindig.
Valószínűleg a legtöbben rá mondták, hogy ha választani lehetne, akkor éppen ilyen nagypapát szeretnének maguknak. A bölcsesség, az irónia, a becsületesség meglátszik az emberen. Sőt, az még a képernyőn át is érzékelhető, különösen, mert meglehetősen ritka. Közéleti kérdésekben is gyakran hallatta a hangját. Néhány napja éppen arról az eszement ötletről beszéltem vele, hogy egy éppen aktuális kormány leszállítaná a gyermekek büntethetőségének a határát. És akkor ő kedves, szép szavakkal, lassan és érthetően magyarázta el, hogy ez miért lenne butaság.
Ültem a studióban a hülye fejhallgatóval a fejemen és valami olyasmi futott át rajtam, hogy az biztos, aki kitalálta ezt a dolgot és most meghallgatja amit mond, nyomban szalad és visszavonja a javaslatát. Gyakrabban kellene kérdeznünk - gondoltam. Lenne mit elmagyarázni.
Lenni, lenne. De utána ki fogja?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése