Béta ügynök titkos dossziéjából - A rendíthetetlen író és az ő remekműve

Az első kaland

-         Alfa ügynök! Magának beszélek Alfa ügynök! Nézzen már a szemembe!

-         Igen, igen Béta ügynök, a szemébe persze, hova máshova.

-         Alfa! Magának hányasa volt biológiából? Mit gondol, hol a szemem?

-         Na, ne izéljen már megint Béta. Lehet, hogy kancsal vagyok.

-         Az nem lehet. Az faktum. De lefelé kancsalság szerintem nincs

-         Jó, hagyjon már. Csak nagyon nehezen veszem le a tekintetemet a kebleiről.

-         És a kezét is!

-        -  A kezemet is, persze Béta ügynök. Ha szabadna megjegyezne, ha csadorba járna, akkor semmi probléma nem lenne. De így túl erős a kihívás. És én a szépnek nehezen állok ellent.

-         - Majd én ellenállok. Ne izguljon. Inkább harapjon még egyet a tavaszi tekercsből, mert szüksége lesz energiára. Egy nagyon bonyolult, régi ügyet adtak fel leckének, amit meg kell oldanunk.

-         Szerintem meg nem kell megoldanunk. Menjünk el táncolni a Keletbe és lemásoljuk óra előtt.

-         Alfa ügynök! Szedje össze magát! Ez a maga beosztásában méltatlan és tűrhetetlen viselkedés. Nem erre tett esküt. Első a kötelesség. Meg még a második is, Nem beszélve a harmadikról. És fejezze be azonnal a nyakam csókolgatását, mert különben szolgálatba helyezem magam és intézkedést foganatosítok.

-         Ok Béta, csak semmi heveskedés. Még felmegy a vérnyomása, vagy le. És a pulzusa is ugrándozni fog és akkor cipelhetem az ügyeletre. Semmi gond. Majd azt képzelem, hogy egy rusnya boszorkánnyal ülök itt és akkor tudom magam fegyelmezni.

-         Az anyád a rusnya boszorkány. Az!

-         Már tegeződünk Béta ügynök? A szolgálati szabályzat szerint ez nem megengedett nyilvánosa. Ja, és szép a szemed. Olyan igazi gomb.

-         Na jó, elég ebből a bizalmaskodásból. Vegye elő a szolgálati olvasókönyvet és tekintsük át az esetet. Mi a címe?

-         A Rendíthetetlen író és az ő remekműve.

-         Eddig azt hittem rendíthetetlen ólomkatonában van. Na, mindegy, olvassa. De lassan és érthetően, különben…

                   "Erős kezek szorították le a karját. Valaki a

            száját fogta be. A főnök hanyag eleganciával húzta elő

            ezüst markolatú coltját  - emberei rettentően irigyelték

            tőle ezt a mozdulatot, mert olyan holywoodi volt -,

            kétszer a levegőbe lőtt, csak úgy bemelegítésképpen, egy

            kicsit megköszörülte a torkát, hogy hangja

            határozottabban és ércesebben szóljon, aztán a fogai

            között szűrve csak ennyit mondott:

- Vagy megmondod, hol a  kincs, vagy beléddurrantok.

                   A válasz elhaló morgás volt, hiszen valaki még

            mindig befogva tartotta a száját.

                   - Szóval nem felelsz, te pokolfajzat?

                   - MMM.

                   - Most az egyszer nem úszod meg, nincs olyan

            szerencséd, hogy megint meglépjél. A kezünk között vagy.

                   Ebben a pillanatban sikerült beleharapnia a száját

            tartó kézbe. A hozzá tartozó tulajdonos erre felüvöltött.

            A pillanatnyi zavarodottságot kihasználva felragadta a

            nehéz tölgyfaasztalt és hozzávágta őrzőihez. Mire azok

            feltápászkodtak volna, már repült két szék, egy hokedli

            és egy felmosóvödör is, így téve harcképtelenné a fél

            tucat gazfickót. A főnökkel nem sokat teketóriázott, bár

            úriemberhez nem méltó az ilyen, de a szükség törvényt

            bont, szemenköpte, majd az így elvakított embert a földre

            rántotta, kicsit megrugdosta majd a többiek közé

            hajította, a kupac legtetejére.

                   Izmait megfeszítette, a kötelek, amelyek mostanáig

            rajta csüngtek, mint a cérnaszálak úgy foszlottak le

            róla. Átvetette magát az alig félméteres kerítésen és

            eltűnt, zsebében a gyémántos gyűrűvel."

                   Remegő kézzel fűzte ki a papírt  a rozoga

            Continentalból. A meghatottságtól  bepárásodott

            drótkeretes szemüvegét inge sarkába törölgette, mielőtt

            nekifogott volna átolvasni élete első, igazi krimijét.

                   - Túl jó lesz erre a tehetségkutató pályázatra -

            motyogta meghatottan saját nagyságától - nem képes

            magazinokhoz kellene leereszkednem, hanem kötetet kiadnom

            - dörmögött tovább.

                   - Nem rossz, nem rossz, de azért még csiszolható:

            itt például - azzal lerángatta a kupakot örökkön folyó

            töltőtolláról, golyóstollal ugyan kényelmesebb írni, de a

            töltőtollnak stílusa van és egy hírneves, na jó, a hírnév

            útján elinduló, krimiíró adjon a részletekre is - gyerünk

            erősítsünk a szövegen.

                   Először is, miért csak féltucat gazfickót tesz

            harcképtelenné. Semmi tutyimutyiság. Határozott

            mozdulatokkal áthúzni és fölé írni: "így téve

            harcképtelenné a tucatnyi gazfickót" - Nem, még ez sem az

            igazi. Mi a fenének spórolni azokkal a gazfickókkal: "így

            téve harcképtelenné a két tucat állig felfegyverzett

            gazfickót "- Na ez már jobb. Akkor gyerünk tovább. Mi az,

            hogy "átvetett magát az alig félméteres kerítésen". Egy

            alig félméteres kerítésen minden barom át tud ugrani.

            Azon egy kivénhedt, nyugdíjas könyvelő is átlendül.

            "Átvetette magát a jó másfél méteres, szögesdróttal

            szegélyezett kerítésen." - Hadd szórakozzon az a hülye

            olvasó. A pénzéért megérdemli, hogy valami szépet kapjon.

            írjunk még bele éhesen csaholó kutyákat! És kihúzni az

            olyan hülyeségeket, mint hokedli és felmosóvödör dobálás.

            Komoly ember ilyesmivel nem foglalkozik. Tölgyfaasztal

            jó, utána repüljön, mondjuk egy jókora...

                   - Gyere, idd meg a teádat mielőtt elmegyek. Már

            megint nagyon csúnyán köhögsz.

                   Ez a nagy író felesége. Ez nem hagyja békén. így

            nem lesz új Conan Doyle.

                   - Egy pillanat drágám. Csak még ezt az oldalt

            befejezem.

                   - Már megint valami hülyeséggel foglalkozol.

            Idetettem a sparheltra: idd meg míg meleg. Mert aztán

            megint ápolhatlak, szokás szerint. Ha elmész, zárd be az

            ajtót magad mögött és oltsd le a villanyt.

                   Hiába, nagy írónak sem könnyű lenni.

                   - Rendben szivecském. Igazán köszönöm. Megiszom,

            bezárom, leoltom.

                   Csapódik az ajtó. Ez elment. Éppen ideje volt.

            Mert ha még két percig  játsza itt a kedvesnővért,

            kaphatott volna egyet-kettőt. Ha hazaér, meg is kell neki

            mondani: mától, na jó ma estétől, új világ van itt. Vége

            a parancsolgatásnak. Az úr a házban ezentúl a férfi.

            Éppen elég volt ebből a gyámkodásból. Egy kemény,

            rettenthetetlen hős mégsem engedheti meg magának, hogy az

            asszonynép dirigáljon. Na, vissza az alkotáshoz.

            Tulajdonképpen sokkal hitelesebb lenne, ha mindez velem

            történne meg. A Nagy író = a Rettenthetetlen Hős.

                   "Erős kezek szorították le a karomat. Egy   kétméteres,

csupa izom, tetovált mellkasú a számat fogta   be.

 A főnök ezüst veretű géppisztolyával - egyszer egy

            szakasz rendőrt intézett el vele, ezért a többiek

            rettentően irigyelték tőle  a legendás fegyvert - egy

            sorozatot engedett a levegőbe. Csak úgy

            bemelegítésképpen. Mély, durva basszushangján csak ennyit

            mondott: vagy elárulod hol a kincs, vagy beléd engedek

            két tárat."

                   Innen akkor mehet tovább, még a befejezést

            átjavítom: "Izmaimat megfeszítettem, a durva kötél mint a

            cérnaszál pattogzott le testemről. Hiába, négy év

            Ördögsziget nem múlik el nyomtalanul. A két tucat

            válogatott kommandós és kungfus döbbenten figyelt. A

            főnök, miközben felém lőtt ordított: fogjátok meg,

            fogjátok meg. Valaki a kutyákat is elengedte a láncról.

            Az őrült kavarodásban egy jól irányzott rugással

            leterítettem az első keretlegényt, hozzávágtam a mögötte

            csörtetőkhöz, és még ugyanazzal a mozdulattal

            felkapaszkodtam a súlyos ólomkristály csillárra és azon,

            mint egy trapézon átlendültem az ablak felé. Útközben

            lehajolva megmarkoltam az egyik fülét, ami a kezemben

            maradt - most itt áll a vitrinemben, formalinban elrakva

            - felpattantam a párkányra és kivetettem magam a két

            emeletnyi mélységbe (illetve a tizenöt emeletnyi

            mélységbe). A nyolcadik emelet magasságában elkaptam az

            esőcsatornát és azon ereszkedtem tovább, zsebemben a ...

                   Hát, egy gyémántos gyűrűért nem érdemes ekkora

            faksznit csapni, azért az már túlzás. Nem lenne elég

            hiteles. És a hitelesség, legalábbis egy bizonyos fokig,

            ezen a szinten már-már kötelező. A befejezés tehát:

                   "És zsebemben a Kohi Noor gyémánttal örökre

            eltüntem a szemük elől."

                   -Ez már nem piskóta. Ez lendületes, sodró

            olvasmány, amit letenni sem lehet. Ezt, ha a szimatom nem

            csal, falni fogják. Követelik majd a folytatást. Egy

            kalap pénzt fogok vele keresni, de meg is érdemlem. Talán

            veszek majd pár karateedzést, meg body builderezni is

            lejárhatok, és akkor, ha meghívnak valami jobb társaságba

            - mi az, hogy ha meghívnak, én leszek a társaságok

            kedvence, valamirevaló esélyt művészkörökben

            elképzelhetetlen lesz nélkülem - bemutatok pár

            alapfigurát. És eljátszok majd néhány jelenetet a

            könyveimből. Aztán lassan elterjed, hogy tényleg én

            vagyok a könyveim hőse. Úristen, a tea!

                   A tea, a sparhelt szélén, hát persze, hogy kihűlt.

            A fene vinné el. És tessék, már megint itt ez a köhögés,

            prüszkölés. Miért nem tudnak itt tisztességesen befűteni?

            Hideg van, fázom, hapci... Hol a fenében lehet az

            Aszpirin? Ez már túlzás, ezt nem lehet kibírni.

                   Szerencsétlennek és elhagyottnak érezte magát,

            aki fel is fordulhat itt nagy magányában. A kutya sem

            törődik vele. Bánatosan téblábolt, míg a szobában rá nem

            pillantott vadonatúj remekművére az írógép mellett.

            Töltőtollából a csendesen szivárgó tinta jókora pacát

            hagyott a kézíraton. Rémülten kapott oda, de szerencsére

            a remekmű jól olvasható maradt. Szépen kalligrafált

            betűkkel kanyarította oda a papír aljára: Vége. Némi

            gondolkodás után ezt átsatírozta és kemény vonásokkal,

            ahogy egy rettenthetetlen hőshöz illik, véste oda:

The  End.

                   Borítékot keresett, aztán feltúrta a fél lakást,

            hova a fenébe tűnhetett az az újság a pályázattal. Egy

            nagy kupac régi napilap alatt talált rá. Megcímezte a

            borítékot aztán nekiállt letisztázni a már

            kiismerhetetlenül összefirkált kéziratot.

                   - Erre felveszek egy titkárnőt - határozta el.

                   - Elvégre megengedhetem  magamnak, ha nagy író

            leszek. Pontosabban nagy író már vagyok, ha elismert nagy

            író leszek.

                   Bánatosan ütögette a billentyűket. Az m betű karja

            elgörbűlt és állandóan beakadt. Ezért egy darabig

            próbálkozott kihagyni minden m betűs szót, de fél oldal

            után feladta.

                   - Nem lehet technikai okok miatt engedményeket

            tenni a művészetben - döntötte el.

                   Vigasztalásul gépelés közben már a következő nagy

            alkotáson törte a fejét. Hiába, ha egy üzlet beindul. Úgy

            fogják reklámozni: "A vasöklű író visszatér." A legjobb

            lenne a fülszöveget is saját kezűleg megírni. A kiadónál

            csak elbarmolná az a sok publikációs görcsben szenvedő

            marha. Pedig a jó reklámszöveg sokat jelent. Még akkor

            is, ha a  nevemet meglátva gondolkodás nélkül az

            erszényük után nyúlnak majd az én olvasóim. Valami

            ilyesmi kellene:

                   "A vasöklű író nem pihen babérjain. Mikor

            megtudja, hogy gyermekkori barátnője a fűszoknyás,

            orrukban karikát hordó dél-amerikai maorik fogságába

            került (élnek Dél-Amerikában maorik? Meg kellene nézni,

            bár ez részletkérdés.) habozás nélkül nekivág, hogy

            kiszabadítsa. A hajót, amin utazik, kalózok támadják meg.

            A fedélközben utazó apácákat kívánják megerőszakolni.

            (Kell egy kis fülledt erotika.) Amikor hősünk a második

            apáca után közbelép (hihihi).két kalózt kiherél (úgy kell

            nekik, minek támadnak békés apácákra a tengeren).

            Partra érve sem indulhat azonnal barátnéja

            kiszabadítására, mert a városban lázadás tör ki és a

            bennszülött emberevők  befalják a helyi urakat. Az író a

            kormányzó segítségére siet és leveri a lázadást. A

            zendülőket példásan megbünteti és vegetáriánus kosztra

            szoktatja őket. Az őserdőben tigris (leopárd, elefánt -

            ezt még ki kell gondolni) támadja meg. Súlyosan

            megsebesül, de megállíthatatlanul tör tovább. A maorik őt

            is fogságba ejtik. Totemoszlophoz kötik, mérgezett

            nyíllal céllövőversenyt rendeznek rá, amikor sikerül

            elkapnia a főmaorit. (Ki a fenék lehetnek azok a maorik?)

            Az író hatalmas testi erejével arra kényszeríti, hogy

            engedjék el őt és barátnéját. Szép és igaz történet egy

            nemeslelkű, rendíthetetlen, bátor íróról."

                   Félbehagyta a tisztázat gépelését és nekifogott az

            új könyv kidolgozásának. A macskát, amitől olyan büdös

            van már megint, hogy alig lehet kibírni, kizavarta a

            konyhába. Nem volt képes elviselni az állatot.

                   - Először egy jó kis verekedős jelenetet dolgozok

            ki - határozta el, nagy íróhoz illő céltudatossággal - ez

            a legerősebb oldalam.

                   "A korcsmáros felém súlytott (sújtott? Hm, hm.) a

            söröskrigli letört fülével. Gyorsan elhajoltam és

            lendületből térden vágtam. Ettől elvágódott és a kezében

            szorongatott letört üvegdarab végíghasította a gyomrát. A

            belek kifordultak. Egy mögöttem álló pisztoly rántott,

            ezt gyors mozdulattal kicsavartam a kezéből és belelőttem

            a lámpába. A piccolófiú és a kidobóember a kirakaton át

            beszűrődő gyenge fényben egyszerre rontott rám. A

            kidobóember kezében egy ötliteres teli palackkal

            hadonászott, talán fejbe kívánt vágni vele. A

            piccolófiúnál egy óriási kenyérszelő kés, mint a hadzsárt

szegezte maga elé. A kidobóember felém sújtott (súlytott?

            Hm, hm) a pala..."

                   Ebben a pillanatban a macska a konyhában leverte a

            nászajándékra kapott kristályvázát. Este a felesége

            hazatérve az ajtót nyitva, a lámpát égve találta. A nagy

            írót a földön, elmerevedett tagokkal. A rohammentők már

            csak a szívroham következtében beállott halált tudták

            konstatálni.

                   A temetés minden különösebb szertartás nélkül

            zajlott. A csendben szipogó rokonoknak talán csak a hátsó

            sorban álldogáló furcsa pár szúrt szemet. A hölgy fekete

            fityulában, fekete, kötéllel övezett kötényruhában,

            kereszttel a nyakában és a félmeztelen, barnabőrű férfi,

            csinos kis fűszoknyában, orrában arany karikával,

            vigasztalhatatlanul zokogott.”

-         Ennyi volt Alfa?

-         Ennyi volt Béta.

-         Szép történet. Nagyon kíváncsi

 vagyok, hogy ma eljönne e értem, hogy kiszabadítson a maorik fogságából. De hagyjuk is. Mi a kérdés?

-         A kérdés, hogy ki ölte meg a nagy írót.

-         A macska?

-         Jaj, maga mindent bevesz Béta?

-         Mondtam, hogy álljon le ezzel a pornográf szöveggel. Szóval, mi a kérdés?

-         Az, hogy ki a gyilkos. Nem túl bonyolult ügy. Ismeri maga a Morgue utcai történetet.

-         Izé, azt hiszem rémlik valami. Persze. Itt is van a nyelvem hegyén. Nagy eset volt. Tényleg, eljönne velem a Keletbe táncolni?

-         Béta! Most nyomozunk. És teljesen nyilvánvaló, hogy a feleség új szeretője gyilkolta meg a szegény írót.

-         Alfa! Tisztelettel nézek magára. Valóban kár lenne egy ilyen intellektust táncra, tapadós boleróra vagy smárolásra fecsérelni. Iszom a szavait.

-         Teljesen nyilvánvaló hát, hogy az új szerető megbízta a feleséget, hogy a maoriktól származó kigyómérget tegyen a teájába, amelynek elfogyasztása előbb nagyon magas pulzust okoz, aztán szájzsibbadást, végül, már közel a terminális állapothoz orrzsibbadást é alacsony vérnyomást. Joggal számíthattak arra, hogy az alkotás hevében égő szerző ezeket nem veszi észre, és szépen exitál majd, miközben mindenki azt hiszi, hogy a macska volt az. Most már csak az a kérdés…

-         Az a kérdés, hogy honnan tudja.

-         Egyrészt kikövetkeztetem a jelekből a mellékelt boncolási jegyzőkönyvből, a szomszédok tanúként való meghallgatásából. Másrészt elolvastam a következő fejezetet, amelyben a feleség gyilkolja meg a szeretőt.

-         Happy End.

-         Ha úgy vesszük. Most már csak az a kérdés, hogy került oda a maori és az apáca a temetésre.

-         Nos Alfácskám, erre én tudom a választ és majd el is mondom neked hamarosan,de most még a Kelet előtt ugorjunk fel hozzám, mert megmutatom neked a paplan alatt világító bélyeggyűjteményemet.

Itt még további kalandok