2019. január 20., vasárnap

Szász Pista emlékére


Temetőben szomorú és megható dolgokat illik a társadalmi konvenció szerint mondani. De elég szomorúak vagyunk enélkül is.
A veszteséget nem feledteti – nem is kell, hogy bármi feledtesse -, de a gyászt talán enyhíti, ha felidézzük Pista barátunk alakját. Ha tudjuk, megőrizzük az emlékét, azt a sok mindent, ami most már örökre összeköt minket.
 Ráadásul van, akiről csak vidáman lehet még ilyen helyen is emlékezni. Amitől persze a halála még tragikusabb, még szomorúbb lesz. Méghogy a mindig kedélyes emberek is meghalhatnak?
Szász Pista. Mert Szász István legfeljebb a cikkei alatt volt. A Szász.
Tegnap este pár egykori közös kollégánkkal idéztük fel Pista emlékét. Ha süvet nem is ültünk, de beszéltünk róla, megidéztük őt.
Úgy, ahogy az elmúlt együtt töltött évtizedekbe annyiszor: „Emlékszel, amikor a Szászt….”
Mégsem olyan volt, mint máskor. Pedig a történetek most is remekek. Amikor Pista a politikai rendőrség emberének arra a kérdésére a kihallagatáson, hogy hozzá akar e valamit fűzni a jegyzőkönyvhöz, szerényen megjegyzi, hogy igen. És már veszi a tollat, hogy odakörmölje.: köszönöm, hogy nem vertek meg.
Eddig tudtam, ha legközelebb összefutunk, majd mondom neki, te Pista, a minap is emlegettünk a Gyurival, meg a Janival és Pista elégedetten bólogat, mint aki már régóta tudja, újságírói pályáján maradandót a róla szóló történetekkel alkotott.
Svejknek tünt nekünk, pedig ahogy egyszer bátortalannal megírta, ő inkább Rezeda Kázmér szeretett volna lenni.

Újságíró nemzedékek nőttek föl a Pistáról szóló anekdotákon. Milyen volt, amikor kilőtték majdnem az űrbe, amikor pöcifoci közben elvitték a fogdmegek, amikor kioktatta az őt kihallgató rendőrt, amikor jött a szamizdatot árulni nekünk és valaki megkérdezte tőle, nem félsz? Mire Pista azt felelte a pesti Lenin körúton a New York palotában: hogy én? Dehogynem. Soroksáron elkezd szirénázni egy rendőrautó és én már be is dobtam a könyveket egy kukába.
Ennek ellenére mindig újra jött, s ma is könyvtáram féltve őrzött darabja az az 1984 vagy Faludy könyv, amit tripla áron adott el nekem pár perccel a hivatalos megjelenése előtt – s tudom, hogy én csináltam mégis a jó üzletet.
Pista nem lett Rezeda Kázmér, ráégett a Svejkség. A történelem égette rá. Itt egy érzékeny okos ember csak akkor tud túlélni, ha Svejknek teteti magát. Első pillanatban tűnhetett együgyűnek is egy csöppet. De pár perc együttlét után kiderült bárkinek, kevés hozzá fogható becsületes, karakán ember létezik. És a túlzott becsületesség a praktikus világ javai után futkosó népekben néha az együgyüség látszatát keltheti. Ja, ő csak egy Svejk – kegyintettek, s nem tudták, hogy Svejk az, aki megmenti a világ becsületét, mert ha nem is tudja a mindig újra és újra feltámadó Gonoszt legyőzni, legalább megmutatja, hogy hol az igazság.
Pista azon kevesek közé tartozott, akik hamar torkig lettek a Kádár-korszak álságos világával. Talán korán elhunyt és örökre szeretett lengyel származású felesége hatására is úgy vélte már a nyolcvanas évek legelején, hogy Magyarországon is tenni kellene valamit. Ahogy Lengyelországban is. Hogy valóban a legjobb ötlet volt-e leveleket írni ügyészségeknek, rendőrségeknek más államhatalmi intézményeknek, hogy ha felkel a nép, akkor álljanak mellé, hát az kérdés persze. Néhány levéllel a szovjet birodalom ellen? Kockáztatva ezzel szabadságot, munkahelyet, a hétköznapok biztonságát? No igen.
De hol van már a szovjet birodalom?
Nem állítom, hogy Pistáék pár levele volt az egyetlen, amelyik megdöntötte, de hogy ott van a bukásában, az egészen biztos. Mert élteti a reményt, hogy akadnak olyanok, akik személyes sorsukat kockára téve is tudják, néha az igazságot is ki kell mondani.
Vidáman elmesélhető történet ez is egy kedélyes szerkesztőségi délutánon, de ott sejlik fel mögötte a dráma. Igen, vicces, hogy Pistát a New York palotából az akkor ott a néhai Magyar Nemzet szobáiban oly népszerű pörgős foci játék közben hogyan hurcolják el a titkosrendőrök. És hogy Pista, amikor a kihallgatás végén azt mondják neki, akkor most hazamehet, de holnap reggel hatra legyen itt, kijelenti, hogy ő nem szeret korán kelni, úgyhogy helyezzék itt el egy zárkában, hogy kéznél legyen. S az ijedt rendőrök nem tudják mit kell tenni, hogy hülyével vagy szemtelennel van-e dolguk.
De aztán Pistát kirúgják és a rendszerváltásig éppen hogy csak kegyelemkenyéren tartják – talán ezen kiesett évek után nyugdíjat sem kap a rendszerváltás legnagyobb dicsőségére.
De ő csak nevet ezen, pedig sírhatott volna. Hiszen kegyetlenül jól is tudott volna írni, csak kevés alkalma maradt rá, nem volt rá igény. Lassan egy tucat éve éppen a Népszava Szép Szó mellékletében írta meg élettörténetét, s én, aki igazán sokat hallottam ezeket a történeteket tőle, szerdánkén már ott ólálkodtam a tördelők környékén, hogy elolvashassam a következő részt, ami csak szombaton jelenik meg.
Tegnap éjszaka újraolvastam őket. Kell egy kis ügyesség hozzá, a Népszava internetes oldalain már nem találhatóak meg ezek az írások. Gondolom, kellett a hely másnak.
Igen, itt ezekben, gyermekkorát, szüleit, testvérét, a hőn szeretett szűlővárost Baját felidézve, Rezeda Kázmér hangja szólal meg. Vagy inkább Krúdyén – közös kedvenc íróink egyikéé.
A múltba hullott kisváros, a szeretve tisztelt apja, Imre, aki gyermekorvosként a város elismert tagjai közé tartozik, míg le nem csap a mértéktelen és gátlástalan kormányzati gyűlöletkampány nyomában a vész.
Én is azok közé tartozom, akik 1944-45-ben az egész életükre szóló szerencséjüket "elhasználták". – írta. S hosszan idézi fel a bajaik romantikus emlékét, akik tulajdonképpen többségében derék emberek, ideértve az SS-be sorozott, de a németeket gyűlölő szudétanémet őrmesterig, akik végülis sokáig megmentik őket, rejtegetik a gyermek Pistát, szüleit bújtatják. Persze Mauthausent nem kerülik el – de csodákkal határos módon, mind túlélik.
A sokszor már-már idilli történet csak akkor botlik meg, amikor Pista felidézi, hogy visszatérve mauthausenből, éjezve, nyomorultan visszammennek a lepecsételt battyányi utca 20 alatti házukba, óvatosan – mert sosem lehet tudni – letörik a pecsétet, és akkor szembesülnek vele, hogy házukat, édesapja rendelőjét kifosztották, s s mindent összetörtek, tönkretettek a tolvajok, amikor kiderült, bizony nincs itt nagy vagyon s a felfeszített padló, vagy a kivert kéménylikban sem rejtegettek ezek a szidók aranyat, dollárt.
és akkor Pista észreveszi, hogy az elvadult udvarban ott egy nagy nyuszi, a nyolc kölykével – a nyulat az utolsó békés pillanatban még ő kapta a szüleitől, az megkölykezett -s ő az egyetlen, aki visszavárta őket.
Többször tanúja voltam annak is, hogy fiatal, minden lében kanál kollégák gúnyosan összenevettek a háta mögött, hogy, haha ez a Pista. És amikor pár perc múlva világirodalmi fejtegetéseit vagy történelmi összefoglalóit hallgatták rövid szerényéget erőltettek magukra, szembesülve azzal, hogy az újságírók jó része valamikor még művelt ember volt. És akkor még nem is szóltunk arról, milyen volt az, amikor tanult mesterségéről, a zenéről beszélt – mert arról aztán mindent tudott.
Volt ideje elmélyedni az irodalomban. A háború után, TBC—t kapott. Négy évig tartott a betegsége. Iskolába sem járhatott. Kórházak, szanatóriumok, az otthoni betegszoba – olvasott és zenét hallgatott. „Sok mindent adott nekem ez a betegség. Ha ez nincs egész más ember lett volna belőlem” – mondta azzal, hogy minden jó tulajdonképpen valamire.
A rendszerváltás előtt valamikor elhívták beszélni egy vidéki politikai körbe, elvitt magával. Egy darabig nagyon élveztem. Pista fergeteges műsort nyomott, amiben szerepelt Walensa és a pápa is, akikkel ő többször megvitatta a változó világ dolgait. A közönség felettébb büszke volt, hogy egy ilyen előadó tiszteli meg őket.
A kézfogások és vállveregetések után azonban ott álltunk a hideg éjszakában és valaki megmutatta merre a vasútállomás. Pista, talán rám való tekintettel kerített egy forradalmárt, aki annyit vállalt, hogy legalább kocsival elvisz minket a vonatig. Beszálltunk az autóba és Pista egészen delikát történetekbe kezdett, a pasas egyszerűen nem bírta abbahagyni a hallgatásukat és csak Pesten ébredt rá, hogy egészen hazahozott minket.
-          És akkor a pápa azt mondta nekem, hogy jóéjszakát. Én is ezt mondom magának fiatalember. Itt jó is lesz – ütögette meg a pasas hátát és elégedetten kiszálltunk.

Az életéről szóló sorozatában élete nagy trsgédiái között felidézi 68 augusztus 20-át. Hogy mennyire sírt, hogy mi történt, és hogy megkönnyebbült, amikor azonnal kirúgták akkori munkahelyéről, a Magyar Rádióból,s így nem kellett a hauzozásban részt vennie.
A rendszerváltás volt élete nagy élménye neki is. Enm hiszem, hogy tisztségekre vágyott volna. Nem is kapott semmit. Az illegalitásban sokszor a „hasznbos hülye” szerepét osztották rá, s volt elég okos ahhoz, hogy eljátssza. A győzelem után már nem kellett. Ha szóbakerült, hogy segíteni kellene neki, egykori barátai felidézték egy vicces történetét a Muskátliból vagy Pécsről, valami vicces társaságból, majd legyintettek. Valahogy kevéssé jutott eszükbe, hogy a hatalomba Szász Pista vállára állva jutottak fel. Pistát nem bántotta. Elég okos volt ahhoz, hogy új harcolni valót találjon magának. Valahogy az igazság, az igazságosabb világ érdekelte. Svejk, meg rezeda Kázmér? Nem, talán másik közös kedvencünk írónk, Iszak Babel öreg zsidó hőse volt ő. Gedali, aki a jó emberek internacionáléját akarja létrehozni.

Volt egy kedvenc kocsmánk, egykoron gyakran időztünk ott. Egy szép napon arra toppantam be, hogy két fiatalember bicskát ránt valami nézeteltérést rendezendő. Pista éppen valami vizilabdázós korából származó történetben volt, jobban szerette, ha ilyenkor rá figyelnek. S mi tagadás egyre több szempár szegeződött a két ifjú bikára. Pista komótosan feltápászkodott és szelíd szavak kíséretében elszedte a késeket a nagyranőtt striciktől. Majd a fickókat a kocsma két végébe ültette le, nehogy egymásnak essenek és befejezte a történetet. Ekkor a két matador úgy érezte, végre lerendezhetik a sérelmeiket és bicskájuk már nem lévén, ehhez széklábakat akartak igénybe venni.
Az ijedt közönség, amelynek jelentős része környékbeli utcalányokból állt, akik szerették, ha Pista Sosztakovicsról mesél nekik,  Pistára nézett, hogy tegyen rendet, de ő csak legyintett, befejezte a mesélést. És különben is megérkezett e késői órán Tandori Dezső, vele félrehúzódtak és a francia rímtechnika szerepéről kezdtek beszélgetni a lovagi költészetben, hozzá száraz fehér fröccs, s talán az én kedvemért egy unicum is. A folytatást könnyű kitalálni, a széklábak lehanyatlottak és a lányok és futtatóik körénk gyűltek és tátott szájjal figyelték, amint egy koszos szalvétára vázolják fel a felíró ceruzával a rímképleteket, majd áttérnek valami hatvanas évek bulijának felidézésére, ahol alkohol is lányok is voltak szépen.
A verekedés aznap elmaradt. Gedali legyőzte az erőszakot.
A koszos szalvétát meg elhoztam. Talán az még valahol megvan.

1 megjegyzés:

Judit Patachich írta...

Remek írás, bár ne nekrológ lenne. Balázs