Néha nyár is szokott lenni - a tengerről jelentjük

Az Aurora forradalma

Liborg és Buborg újra támad

A forradalomnak talán még csak gyenge fuvallata volt érezhető a fülkék környékén, amikor Buborg matróz és Liborg kapitány már az Auróra fedélzetéről kémlelte a folyót. Buborg matróz és Liborg kapitány pontosan tudta, hogy forradalom nincsen Auróra nélkül. Nem szerették volna, ha később a történelemkönyvek éppen amiatt kérdőjelezik meg a forradalom létét, mert ők lekésnek hajójukkal az eseményről vagy éppen oda sem mennek. Akkor aztán ez itt minden, csak nem revolució – jegyezték meg hőseink, akik évek óta szolgáltak az Auróra nevű híres egységen. Gyakran hívták őket a világ legkülönfélébb pontjaira, mindent tudtak az első ágyulövés fontosságáról. Arról, miként kell feszíteni a szobrászoknak, modellt állni a hősi festmények megalkotónak, vagy éppen élménybeszámolót tartani a kisóvodásoknak a dicső múltról, vagy éppen beszámolnia vezér nagyságáról.

- Buborg matróz, készítse a hajóágyút, cél a Cári Palota – adta ki a vezényszót Liborg kapitány, amint kikötöttek a Kossuth Lajos téren, éppen a Hapci nevű egység mellett.

Buborg matróz szokás szerint magában füstölgött, hogy neki ebből már elege van. Mindenki itt csak parancsolgat, ő meg lövöldözhet össze vissza, csak azért, mert valaki kitalálta, hogy forradalom van. Így, ahelyett, hogy nyugodtan horgászhatna, már megint történelmet kell csinálnia. „Hogy nem unják ezek meg ezt az állandó forradalmazást? Miért nem képesek nyugton maradni és hagyni a szegény törpéket pecázni”- dohogott magában.

De hát Liborg kapitány, aki törpe létére nagyon határozottan tudott nézni, szigorúan intett neki, hogy na mi lesz már. És a parancs az parancs.

- Ne haragudjon – kiáltott hát át Buborg matróz a Hapcira – melyik itt a Cári Palota? Idegenek vagyunk, és nem tudjuk. Pedig célzott lövést kellene leadnom.

A másik hajón némi tanakodás támadt, aztán arra jutott egy kövér, izzad pólós, akit a többiek Lajosnak szólítottak, hogy lőjék esetleg a Parlamentet, az elég nagy épület, még egy ilyen kis ágyúval is könnyű eltalálni. És amúgy sincs már rá olyan sok szükség.

Buborg matróz a szakállát vakargatta, és úgy gondolta, cseveg még egy kicsit, amíg Liborg kapitány nem figyel rá, mert interjút ad egy tévének.

Kérdezgette hát, hogy milyen forradalom volt itt, Szakmai alapon érdekli a dolog. A Lajos nevezetű a pocakját simogatta, és azt felelte, fogalma sincs, ő tegnap betegállományban volt, neki senki sem szólt erről. Aztán megkerült a Hapci kapitánya, aki politikailag sokkal jobban képzett volt. Ő mondta, hogy fülkeforradalom zajlik itt le. De hogy mi a fülkeforradalom azt ő sem tudta, csak annyit jegyzett meg, hogy húszas damillal, esetleg kukoricával próbálkozzon a kedves kollega, akkor van esély.

Buborg szóhoz sem jutott. Adott ő már le lövést az elmúlt századokban sok tucat forradalomban. Szinte nincs is olyan forradalmi tankönyv, amiben ne szerepelne. De ilyet, hogy fülkeforradalom még sosem hallott.

- Hát ennek semmi értelme – tette hozzá a Lajos nevűnek, meg a kapitánynak. De azok csak a vállukat vonogatták és valami olyasfélét makogtak, hogy és akkor mi van? Miért kell mindennek értelmének lenni. Egy csomó dolognak itt nincsen.

Közben Liborg visszatért az interjúból és látva renitens matrózát ekképpen hördült fel:

Buborg matróz! Vagy lő és akkor lesz forradalom vagy igyunk meg inkább egy kisfröccsöt.

Lajos már hozta is a száraz, fehérbort és a szódáspalackot.

Így maradt el a forradalom.

Szelek szárnyán IV.

Viharban, jó időben

A kotori öböl közepén, ott ahol két kicsiny sziget kelleti magát – az egyik ortodox kolostor, a másik hívogató temető - a tenger valószínűtlenül kék. És meleg. A víz 28,3 fok. Ami éppen elégséges indok ahhoz, hogy mindenki bevesse magát a habokba. Előkerülnek a vizipisztolyok, különféle felfújható matracok és komoly hajósokhoz méltatlan módon tartalmas fröcskölés, úszkálás, ugra-bugra veszi kezdetét. Minden jel arra utal, hogy mi vagyunk az élet császárai.
Aztán, mikor a fedélzeten ülünk és már jól megérdemelt ozsonnánkat fogyasztjuk - bazsalikomos paradicsom, mozarella sajttal - idézzük föl, hogy: most persze, sima, meleg és csalogató a víz. De tud ez haragos, hullámos, hideg is lenni. Két éve horgonyt vetettünk egy csöppnyi halászfalu szélén, rögtön a kosárlabda pályánál. Nem kikötő ez, hanem csak egy partszakasz, ahonnan ki lehet mászni és beülni egy borharapóba. Ahol még nagyon röhögtünk azon a felhőszakadáson, amely elöntötte a vendéglőt, ott ültünk az asztaloknál, bokáig vízben. Aztán, ahogy jött úgy el is ment a zivatar. Álomra hajtottuk a fejünket a hajón, amikor feltámadt a hullámzás. Eleinte az is tréfának tűnt, de egy jó óra múlva már nagyjából elviselhetetlennek éreztük az egészet, és egy újabb fél óra múlva, amikor már me gint süvített a szél és folyamatosan a parthoz verte hajónkat, jobbnak láttuk nekiindulni. Csillagfénynél kihajóztunk a tengerre és éjszaka irányt vettünk Korcula felé. Kint a tengeren már sokkal elviselhetőbb volt. S a hajózó állomány egyik ifjú tagja másnap meg is jegyezte, akkor nyugodott meg, amikor a kapitány kiadta a viszkit! vezényszót. Mert akkor már nagy baj nem lehet.

Szelek szárnyán III.

A nagy hajó megett

Budvában a kikötői móló szélén jut már csak nekünk hely. Amíg Horvátországban mindenfelé amúgy méregdrága yachtkikötők sora, addig itt az egyszerűbb megoldások hívei a népek. Hol a piac előtti parton jut hely – ébresztő garantáltan ötkor – hol ott, ahol az éjszakai busz viszi haza a fiatalokat a dizsiből – elaludni hajnali fél ötig lehetelten tőlük – de Kotorban sikerült e két halmaz metszéspontjában elhelyezkednünk, ekkor kiderült, lehet aludni a visítozó gyerekektől tkp éppen úgy, mint a kofák lármájától. Megszokás dolga az egész.
De vissza Budvába, amelynek tengerparti része talán leginkább egy régebbi időből ottmaradt Alsó-Bélatelepre emlékeztet. Teljes hangerővel csap le ránk mindenütt a tuc-tuc zene. Turisták miriádjai kóvályognak, a strand ki sem látszik a napon piruló testektől. A közönség döntő többsége helyi, szerb esetleg orosz. Mindenesetre a parton sorakozó vendéglőkben az étlap orosz és azon sem lepődik meg senki, mondjuk rajtunk kívül, amikor a mögöttünk lévő asztalnál a Bunkócska, a Poljuska és a Moszkva parti esték után az orosz himnuszt is eléneklik. Igaz, ez utóbbit már heves csuklások közepette, ugyan állva, de minden valószínűség szerint hevesen dülöngélve. Ez utóbbi azért csak „minden valószínűség szerint" mert az egész napi nagy hullámokon való vitorlázástól mindanyiunkkal a szárazföld is mozog. Időnként valamelyikünk ijedten kapaszkodik az asztalba – pedig mi majdnem teljesen színjózanok vagyunk. Később mindez elmúlik. Már nem hullámzik velünk a part és a színjózanságra, sem fogadnék nagyobb összegekben.
Az egészen meglepően jó és ahhoz képest nem is túl drága vacsora után – hiába eddig a horvát ellátáshoz voltunk szokva – külön örömként tapasztaljuk, hogy kiköt mögöttünk a Vesna nevű hajócska, amely elfogja a még mindig áradó, s a legénység fiatalabb tagjai szerint is nagyjából kibírhatatlan tuc-tuc zenét. Később, amikor kiderül, hogy a Vesna bulizni vágyó ifjakat szállít a tetthelyre már közel sem akkora az öröm, de nincs mit tenni. Tűrnünk kell némán. Nekünk. A zenét élvezőknek csak akkor, amikor egy jól irányzott áramszünet elsötétíti, elnémítja az egész várost. Ekkor mi bekapcsoljuk a hajó áramfejlesztőjét, hideg italokat veszünk magunkhoz a nálunk működő fridzsiderből, és megismételjük régi kedvenc mondásunkat: Mégiscsak ez a világ, minden világok legjobbika.

Szelek szárnyán II.

A fedélzeten


Idén egy Azurit névre hallgató hajót érdemlünk ki. Egy negyvennégy lábas Bavaria típusú egységet a Magyar Adria Yachtclub flottájából, amely tizünknek egy hétig ad otthont. Elfér benne négy csinos kabin, két fürdőszobának nevezett kis helyiség, szép nagy szalon, konyhával és a kapitány munkaasztalával. A legjobb hely mégiscsak a fedélzet, ott a kormány előtt a padon szundikálni a legkellemesebb.
Amikor elcsöndesedik a kikötő és feljő a Hold, az ember a hátára fekszik, és a csillagokat bámulva a végtelen kék égen kicsit elméláz az élet értelmén, különösen azon, hogy már megint fogytán a fröccs. Fröccs nélkül a tengerész félkarú óriás. Akkor lekiált a lentieknek, kikkel szívesen megosztja ezt a már már költői lelkiállapotot, hogy „Hozzatok már inni, lusta tengerimalacok, hogy ezer kartács és ágyúgolyó ütne már belétek." A választ nem idéznénk. Ám később, mikor a hűs nedűt kortyolgatjuk, s langy tengeri szél simogatja az orcánkat, arra gondolunk, mégiscsak ez minden világok legjobbika.
Hajnali negyed öt körül ez a kép kicsit árnyalódik, amikor egy kedélyes részeg sporttárs keresztülvágódik néhány kötélen, káromkodva leporolja magát, majd dúdolva megindul a hajóhídon az Azuritra, ugyanis ezt összekeveri a saját hajójával. De hát az vesse rá az első követ, akivel még sohasem történt kisebb-nagyobb malőr a tengeren. Az átértékelés következő pontja, amikor felkel a nap és a legjobb fedélzeti helyet elfoglaló matróznak előbb csak a füle hegye, majd az egész orcája kezd el verejtékben ázni. A hőmérséklet rövidesen eléri a negyven Celsiust. Ki is futunk hát a tengerre.

Szelek szárnyán

Utazás Montenegróba

Adria, vitorlázás – így élünk mi. Évekig a horvát tengerpart, mert Dalmáciában a legkékebb az ég, a legcsillogóbb a tenger. Nem is beszélve az autópályáról, amely mostanában alkalmat ad arra, hogy miközben száguldunk rajta, felidézzük azokat a hősi időket, amikor a hegyen át, éjt nappallá téve igyekeztünk a Vízhez. Közben a nagy teherautó 25 kilométer per órás átlagsebességgel zötykölődött előttünk, mondjuk harminc kilométeren át. Most pedig csak, hipp-hopp – már ott is vagyok.
Illetve mégsem. Mert idén Montenegróban próbálunk szerencsét. Elég volt Horvátországból, ahol időnként olyan undokan tudnak rád nézni, mint sehol a világon turistára. A vendéglőben a pincér húzza a száját, az étlap rövid és unalmas, az árak egyre szemtelenebbek.
Még szerencse, hogy Adria akad máshol is. Valamikor persze ez, innen legalábbis úgy tűnt, egy ország volt. Ma már sok. Egyik belőlük Montenegró, vagy Crna Gora, ahogy tetszik.
Az út Szerbián majd a nagy montenegrói hegyeken át ad elég időt végiggondolni az élet nagy kérdéseit. Miért van az, hogy itt a kanyargós, fellegekbe vezető utakon, mély szakadékok és folyóvölgyek szabdalta vidéken az oly rettegett hírű szerb sofőrök előzékenyen maguk elé tessékelnek, a zebránál átengedik a gyalogosokat, nem villognak le és nem szorítanak ki az útról. Mindez a Budapesttől Szegedig vezető vadiúj autópályán a legkevésbé sem mondható el – ahol egyik tahó honfitársunk követi a másikat. Lehetne autós illemtanfolyamra a Balkánra az olya nagyképűen lesajnált Balkánra menni kispajtások.
Ettől persze még van annak sajátos bája, hogy a Podgorica (leánykori nevén Titográd) előtti utolsó százhúsz kilométert hét és fél óra alatt tesszük meg. Általában álldogálunk az alig negyvenfokos melegben, a helyiek kedélyesen csevegnek és egyáltalán nem tűnnek olyan túl izgatottnak.
A festői Podogoricában (a Havanna lakótelep ehhez képest egy Cote de Azur) már csak dugó van. A lovaskocsit hajtó fiúk jót nevetnek a vörösödő fejű népeken – amikoris mi, egy Magyarországon jól begyakorolt mozdulatsort alkalmazva, szépen megelőzzük az egész kocsisort a szembesávon át. Így aztán alig tizenkilenc és fél óra alatt már ott is vagyunk a kéklő Adriánál, Barban.