A tenger és a partja Dalmáciánál - dolce vita

És itt egy csinos vitorlásverseny képei következnek kattintás esetén

A horvátországi győztesek

Komoly vitorlásverseny volt Horvátországban. Sok induló, remek küzdelem és a végén természetsen éremosztás.

Nyári emlék - Vitorlázás az Adrián

Az ember a kutya a legjobb barátja

Az eb ugat,
a karaván halad

Tudom, mert számtalanszor hallottam, hogy az ember a kutya legjobb barátja. Már az anyukám is ezerszer vakkantotta a fülembe, hogy Bodrikám, ne feledd, az ember a…

Az anyukám még nagyban csinálta, három-négy embert is idomított be és tartotta őket a lakásában. Nem volt egyszerű dolga velük. Lármásak voltak – a szomszéd boxer rendszeresen átugatott, hogy csendesítsük már le azokat a dögöket, mert nem bírja a zajt, amit csapnak. Állandóan ugráltak, jöttek mentek. Tévét bömböltettek és nagyon furcsa szagú dolgokat kotyvasztottak a konyhánkban. Időnként un. hb-t szerveztek, ami azt jelentette, hogy félretolták az asztalokat, feltekerték a szőnyegeket, ipari mennyiségben lefetyelték a vodkának nevezett ihatatlan valamit ráadásul egy Komár Lászlónak csúfolt valaki macskazenéjét nyikorgatták a lemezjátszómról, amit kölsön sem kértek. De a gyomruk persze nem bírta, gyakran hánytak is. Nem is beszélve, hogy egyik másik szuka nagyon tüzelt ilyenkor és akkor aztán nem bírtak magukkal.

Régen még elsősorban a haszna miatt tartottunk embert. Őrzésre éppen úgy, mint nyájterelésre a megfelelően kitenyésztett fajta tökéletes kétlábú segítőtársnak bizonyult. Akadt pl, amit nyomozásra tenyésztettünk, a kopót vagy zsarut, amelyik nagyszerűen el tudta kapni az övéi közül azokat, amelyek rossz útra tévedtek. Még akkor is megérte ez, ha a kopó vagy nyomozó amúgy nehezen féken tartható, sokszor vad, nem is túl okos egyed volt, ráadásul elég büdös, sokat zabált és bakót rágott.

Később egyre inkább elterjedtek a kedvtelésből tartott emberek. Ezek már semmire nem jók – nekem nem is kellene ilyen -, de sokak szerint olyan kis cukik. Lehet masnit kötni a hajukba, simogatni őket és nevetni rajtuk, hogy milyen kis elfajzottak. Ezeket általában plázákban tenyésztik, ott is érzik magukat a legjobban. Imádnak szoláriumba járni és olyan vicces hangokat hallatnak, mint hogy: édi-bédi, cuki-muki, keemenannácska – és a többi. Buták, de sokan éppen ezt szereik bennük. Mondjuk elég kényesek, faksznisak. Nem is csoda, hogy most, hogy itt a válság, elég sokat a gazdáik egyszerűen kidobnak valahol. Mondjuk, ügyesen ottfelejtik egy bevásárlóközpontban. Szegényke pár napig kóborol, aztán vagy elüti egy BMW vagy jön a sintér és elviszi a telephelyre. A folytatásra már gondolni sem jó. Állítólag egyiket-másikat összefogdossák és kísérleteznek rajtuk. Például nyugdíjrendszert, választási kampányt, új kormányt próbálnak ki rajtuk – nem is csoda, hogy egy csomó brutális kínok között elpusztul. Az embervédők – elsősorban a bernáthegyiek – régóta mondják, hogy be kellene tiltani az effajta kísérleteket, mert egy embert sem szabad így kínozni, majd végignézni, ahogy kiszenved. De a dobermannok szerint, végülis még ez sokkal jobb. Egy állat nem viselné el ezeket a dolgokat, jobb embereken kipróbálni. Mégiscsak a kutya a legfőbb érték

Mindenesetre én ezt a lányt csak azért tartom, mert szegény, kiverve kóválygott, az oldala már egészen behorpadt, mindenkit megmart volna.

Nekem meg elfér itt csendesen. Eljátszogatom vele, elég jól tanítható, már zongorázni is tud kicsit.

És jót tesz a lelkemnek, hogy legalább rajta segíthettem, nem került sintér hurokjába, nem kísérleteznek rajta valahol.

Elvagyunk kettecskén.

Szelek szárnyán

Utazás Montenegróba

Adria, vitorlázás – így élünk mi. Évekig a horvát tengerpart, mert Dalmáciában a legkékebb az ég, a legcsillogóbb a tenger. Nem is beszélve az autópályáról, amely mostanában alkalmat ad arra, hogy miközben száguldunk rajta, felidézzük azokat a hősi időket, amikor a hegyen át, éjt nappallá téve igyekeztünk a Vízhez. Közben a nagy teherautó 25 kilométer per órás átlagsebességgel zötykölődött előttünk, mondjuk harminc kilométeren át. Most pedig csak, hipp-hopp – már ott is vagyok.
Illetve mégsem. Mert idén Montenegróban próbálunk szerencsét. Elég volt Horvátországból, ahol időnként olyan undokan tudnak rád nézni, mint sehol a világon turistára. A vendéglőben a pincér húzza a száját, az étlap rövid és unalmas, az árak egyre szemtelenebbek.
Még szerencse, hogy Adria akad máshol is. Valamikor persze ez, innen legalábbis úgy tűnt, egy ország volt. Ma már sok. Egyik belőlük Montenegró, vagy Crna Gora, ahogy tetszik.
Az út Szerbián majd a nagy montenegrói hegyeken át ad elég időt végiggondolni az élet nagy kérdéseit. Miért van az, hogy itt a kanyargós, fellegekbe vezető utakon, mély szakadékok és folyóvölgyek szabdalta vidéken az oly rettegett hírű szerb sofőrök előzékenyen maguk elé tessékelnek, a zebránál átengedik a gyalogosokat, nem villognak le és nem szorítanak ki az útról. Mindez a Budapesttől Szegedig vezető vadiúj autópályán a legkevésbé sem mondható el – ahol egyik tahó honfitársunk követi a másikat. Lehetne autós illemtanfolyamra a Balkánra az olya nagyképűen lesajnált Balkánra menni kispajtások.
Ettől persze még van annak sajátos bája, hogy a Podgorica (leánykori nevén Titográd) előtti utolsó százhúsz kilométert hét és fél óra alatt tesszük meg. Általában álldogálunk az alig negyvenfokos melegben, a helyiek kedélyesen csevegnek és egyáltalán nem tűnnek olyan túl izgatottnak.
A festői Podogoricában (a Havanna lakótelep ehhez képest egy Cote de Azur) már csak dugó van. A lovaskocsit hajtó fiúk jót nevetnek a vörösödő fejű népeken – amikoris mi, egy Magyarországon jól begyakorolt mozdulatsort alkalmazva, szépen megelőzzük az egész kocsisort a szembesávon át. Így aztán alig tizenkilenc és fél óra alatt már ott is vagyunk a kéklő Adriánál, Barban.