2014. november 16., vasárnap
2014. november 11., kedd
A fideszesek kínos esete az amerikai nagykövettel
Ez a történet csak nekem kezdődött azon a hétfői délelőtt akkor, amikor már vagy harmadszorra szólalt meg a sajtospultnál sorbanállva a zsebemben a telefon. Selmeczi Gabriellának vagy éppen Steven M. Jones-nak már hónapok, talán évek óta tartott. De akkor nekem még fogalmam sem volt arról, egyáltalán él olyan ember, akit Steven M. Jones-nak neveznek. Csak azt tudtam, valaki hív, s miközben én húsz deka juhsajtot próbálok kérni, aktuális politikai pletykákkal szórakoztatott. Talán még a szokásosnál is türelmetlenebb voltam, úgyhogy gyorsan búcsúzkodni kezdett: nem akar tovább zavarni, de azt még elmondja, látott egy érdekes levelet - az derül ki belőle, hogy a fideszes képviselők egy része milyen bárdolatlan, mert szenátorként írtak alá valamilyen angol nyelvű levelet.
És ugye a szenátor az egészen más, mint a képviselő, még ezt sem tudják. Nem akarjuk valami kis glosszában kigúnyolni őket? - kérdezte.
Szerintem glosszában műveletlen képviselőt kigúnyolni teljesen felesleges, ezért az igennek is nemnek is vehető, „jó, jó beszéljünk majd róla” - választ adtam. És beejtettem a kosárba a húsz deka juhsajtot. Talán örökre elfelejtem az egészet - és Selmeczi Gabriella még mindig államtitkár - ha másnap egy egész más ügyben megint nem beszélek ezzel a valakivel. Aki ismét szóbahozta azt a levelet. Szerinte azt azért a választópolgároknak is jó tudniuk, hogy képviselőik még azzal sincsenek tisztában, angolul mi is az ő tisztségük. Legalább nézzem meg azt írást. Naponta tucatnyian hívnak fel, hogy küldhetnek-e egy meghívót, egy kis írást és a többi. Bevallom, az évek alatt már rájöttem, akkor szabadulok meg tőlük a leggyorsabban, ha azt felelem: persze küld csak, aztán majd meglátjuk. A történet akkor vett igazi fordulatot, amikor nemsokára megérkezett a levél. S bár még nem tudtuk, hogy mindennek köze lehet a világ egyik legnagyobb hadiipari cégéhez, a Lockheed Martinhoz, s Magyarország egyik legnagyobb tervezett beruházásához, de valahogy megéreztük, hogy több ez, mint egyszerű nyelvi hiba, amit Szenátor Balsay, Szenátor Selmeczi követett el. (Gyuricza Béla, aki szintén országgyűlési képviselő - „szenátor” - csak a doktorátusát és „nemzetbiztonsági tanácsadó” címét használja a levélen. Amikor igazából elkezdtünk nyomozni, eleinte nagy jelentőséget tulajdonítottunk ennek, bár lehet, hogy csak azért írta így, hogy hatásosabb legyen a levél.)
Ellenőriztük-e, hogy valódi levelet kaptunk-e, nem féltünk-e attól, hogy valaki be akart minket ugratni? - kérdezték azóta jónéhányan. Természetesen az első dolgunk volt ellenőrizzük, igazi-e. A politikai rovat vezetője Oláh Zoltán azonnal megkeresett több, az aláírók között szereplő képviselőt. Kivétel nélkül, mind azt felelték: persze, hogy aláírtak egy ilyen dokumentumot. A kedd délután négy órás lapértekezletre így már meglehetősen jókedvűen mentünk be. Van egy jó kis történetünk arról, hogy néhány fideszes képviselő és államtitkár új amerikai nagykövetet akar Budapestre. Mert addigra már tudtuk, nem az a lényege a levélnek, hogy szenátorokként írták alá magukat, hanem az, hogy a nemzetközi diplomáciai életben felettébb otrombának számító levelet szignáltak. Kedd délután gyorsan túlestünk az értekezleten, több jó történet is összejött. Januártól ismét bevezetik a gyermekgondozási díjat - százezreket érint. Magyarországon keresztül adtak vissza két szerb hadifoglyot. Újabb tények kerültek elő a Postabank veszteségről. Csupa címlapsztori. „Tegyük a lobbilevelet is a címlapra, és a cikkben ott legyen fakszimilében a levél” - dönt gyorsan a főszerkesztő. Hogy magunk sem jöttünk rá még, mekkora szenzáció lesz ez a történet, talán az is bizonyítja, hogy nem az első oldal élére tettük az anyagot - ahová a legfontosabbakat szoktuk -, csak az aljára, három hasáb szélesen. Igaz, egy öreg róka szerkesztő kollégám egyszer aztmondta: a jó cikk, bárhol is van, vonzza a szemet. Hát ez vonzotta. Délután négykor tehát eldőlt, az első oldalon hozzuk a lobbilevelet. Az első oldalon viszont csak alaposan megírt anyag szerepelhet. Nem elég tehát csak leírni, mi olvasható a levélben, kicsit fel is kell dobni a történet. Először. Ki lehet az a Steven M. Jones, akit a levélben az USA következő magyarországi nagykövetének javasolnak? Vajon a jelenlegi nagykövet Peter F. Tufo helyére szánják? Hiszen Tufo nagykövetnek még éveket kellene Budapesten töltenie? Vajon mi a baj vele? Vagy a „következő nagykövet” („next United States Ambassador to the Republic of Hungary) kitétel arra vonatkozik, amikorra majd Tufo nagykövet mandátuma lejár? Egyáltalán szokás-e ilyen ajánlóleveleket képviselőknek küldözgetniük, És miért szenátoroknak írták alá magukat? Egy csomó kérdés, amelyre lapzártáig valamilyen választ kellene adni. Méghozzá úgy, hogy ne csapjunk túl nagy zajt, a konkurencia ne tudja meg, hogy szereztünk egy jó kis történetet. Mióta létezik Internet sok minden leegyszerűsödött. Nyusztay Máté kollégámat megkérem, hogy próbálja meg levadászni a hálóról, ki is lehet ez a Steven M. Jones. Spirk József veszettül telefonál, hogy megtudjon valamit, Balázsi György a neveket próbálja megfejteni a levélen.
Keressük Selmeczi Gabriellát - külföldre utazott. Balsay Istvánnak csak üzenetet tudunk hagyni, Gyuricza Béla kórházban fekszik - nem lehet vele beszélni. Közben egy „szenátor” az aláírók közül úgy emlékszik, hogy Bánki Erik képviselő gyűjtötte az aláírásokat - vele is beszélnünk kellene. Ám sok tucatnyi telefonhívás után sem sikerül spanyolországi nyaralása közben utolérnünk. S a tetejében kiderül Steven Jones meglehetősen gyakori név az Egyesült Államokban - Máténak fogalma sincs melyik lehet a mi emberünk a több százból, akit hirtelen összeszedett. Nyakunkon a lapzárta, mégsem maradhat a címlapon egy nagy fehér folt, mert nem találjuk meg. „Válaszd ki valahogy!” - dörrenek rá, mert ennél okosabb tanácsot úgysem tudnék adni. „Legfeljebb úgy jelenik meg, hogy nem írjuk oda ki is ez a pasas, aztán majd holnapután elolvassuk a Népszabadságban” - próbál tréfálkozni valaki a folyosón. Ennyiben maradunk. Kezdjük összerakni azt, amit tudunk. Fél óra múlva én lepődöm meg tehát a legjobban, amikor Máté elémtol egy csomó papírt. Az elégedett vigyorán látom, nemcsak azt találta meg ki is ez a ember. „Ja, és itt a fényképe is az emberednek” -mutatja. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara egy rendezvényén néznek a kamerába öltönyös urak. A kép szélén az egyikük ismerős. Gyors telefon: igen, a mi emberünk a Somogyi Ferenc volt külügyi államtitkár mögött álló jólfésült úr. Ha már megvan, tegyük be a képet is - felkiáltással bekarikáztatjuk Steven M. Jones-t. Akkor még egyikünk sem veszi észre a nem túl jó minőságű, apró fotón, hogy ott áll rajta Rónai Gábor is, akinek fontos a szerepe a történetben. Oláh Zoli címet ad az elkészült anyagnak, lead-et - rövid összefoglalót az elejére - ír. Én kíváncsiságból még egyszer átfutom. Közben az internetes vadászok kiderítették, hogy a Lockhhed Martin-nál dolgozik a mi Jones-ünk. Valami isteni sugallatra még odaírom egy zárójeles megjegyzésbe: „A Lockheed Martin indulni kívánt a magyar légierő fejlesztésére kiírt többmilliárd dolláros tenderen.”
Ki az a valaki, A legtöbben persze arra kíváncsiak, ki is az a valaki, aki a levelet adta. Tudta-e a Lockheed-es történetet, vagy tényleg csak az szúrta a szemét, hogy szenátorként írták alá fideszes képviselők a kommendáló sorokat? Miért nem féltünk attól, hogy beugratnak, kihasználnak minket? Régóta ismerem azt a valakit, akitől hozzájutottunk a botrányt elindító papírhoz - attól nem tartottam tehát, hogy szándékosan átejt. S a tisztázó telefonok után azt is tudtuk már, igazi a levél. Akivel az első cikk megjelenése előtt beszéltünk mind elismerte, hogy aláírta, csak azok kétkedtek a hitelességében, akiket később kérdeztünk. El lehet még gondolkozni, a cui prodest, a kinek állt érdekében ez az egész. Erről az elmúlt napokban számtalan találgatást hallottam. Mindenki válasszon belőle tetszése szerint. Csak néhány példa arra, kinek állt érdekében az egész, igazolandó, hogy polgártársaink fantáziáját megmozgatta a történet: Steven M. Jones egyik ellenségének, hogy így csinálja ki. Valakinek, aki össze akarta ugrasztani a jelenlegi nagykövet Peter Tufot a kormánypárttal. Netán éppen Peter Tufonak, akit most az Egyesült Államok elnökétől kezdve a külügyminiszterén át valamennyi magyar politikus bizalmáról biztosított. Orbán Viktornak, aki már úgyis meg akart szabadulni Selmeczitől és Balsaytól.
Az ellenzéki pártoknak, akik mindig csak a botrányt keresik. Torgyán Józsefnek, aki élesen szembenállt Balsayval. Mindazoknak, akik nem a Selmeczi Gabriella javasolta több biztosítos tb modellt akarták. És így tovább. Miért nem kérdeztem meg mindezt attól a valakitől, akitől kaptam az anyagot? Talán mert ő sem tudta, hogy milyen botrányt indítunk el. Lehet, nem is álltak a nyilvánosságrahozatal mögött olyan szándékok, amelyeket sokan szeretnének ott látni. Vagy ha mégis, úgyis megtudjuk majd. Kíváncsi reggeli telefonok Azt, hogy mekkora történetbe botlottunk, akkor értettem meg, amikor reggel az egyik követség sajtóattaséjának hívása ébresztett. Arra kíváncsi - mondta - igaz-e a történet, kik az aláírók és mi fog még itt kiderülni. Nem sokkal később egy másik követség munkatársa keresett, hasonló kérdésekkel. Aztán egy ismert politikus. Azt szeretné tudni, mi van még a kezükben. Ugyanis neki is megvan ez a levél, sőt egy második oldal is. Arra gondolt, jó lesz ez még neki valamire, de most már látja megelőztük. Úgyhogy gratulál, ügyesen megírtuk a történetet. Bekapcsolom a rádiót, a hírek a mi levéltörténetünkkel kezdődnek, a külügyi szóvivői tájékoztatón szinte csak a mi írásunkról beszélnek A dolgok jól haladnak. Balsay István a tv2-nek nyilatkozva annyit mond, nem volt szerencsés ami történt, ám ami a lényeg nekünk: nem cáfolja, hogy aláírta ezt a levelet. (Csak később állítja majd azt, hogy ő valamiféle kamarai ajánlást írt alá., de ennek nincs különösebb jelentősége már.) Nagy a botrány, minden tévé és rádióműsor velünk foglalkozik. Rohanok be a szerkesztőségbe. Utoljára tavaly volt ilyen hangulat itt, amikor megszereztük és közzétettük a Bős-nagymarosi keretszerződés tervezetét.
De most tudjuk-e folytatni a történetet, vagy át kell engednünk a kezdeményezést a konkurenciának? A főszerkesztő azzal fogad, hogy a Lockheed Martin-os szálra koncentráljunk, mert az lehet a nyitja mindennek. Az aláíró államtitkárok ugyanis ha más más módon, de mindannyian kötődnek a Lockheed Martin óriáscéghez. Gyuricza Béla többször járt Amerikában a cég költségén. Balsay István állítólag ígéretet kapott, hogy választókörzetében, Székesfehérvárott - ahol egykor polgármester is volt - lesz a cég központja, ha megkapja a Lockhhed az F-16-os szállításának a jogát. A legérdekesebb Selmeczi Gabriella szerepe az ügyben. Selmeczi barátja, Rónai Gábor a Lockheed Martin egyik magyarországi képviselője. Főnöke Steven M. Jones. Hogy ez tegnap nem jutott az eszünkbe! Hiszen Selmeczi gyakran vesz részt nyilvános eseményeken az élettársával. Képtelen történet képekkel Lassan kezd összeállni a történet. A Fidesz vezetői is meglehetősen izgatottan reagálnak, Szájer József frakcióvezető vizsgálatot rendel el. Lehet itt valami. Nem vitás, a csütörtöki lapszámban a címlap tetején, hat hasáb szélesen ezzel a történettel kell indulnunk. Ahhoz viszont - már csak a Népszava tördelési szokásai szerint is - kép kell. Valaki bedobja: de hiszen Rónai kora tavasszal a kormány-ellenzék sporttalálkozón a Fidesz színeiben játszott, szerezzünk onnan képet. Közben egy jól értesült olvasó felhívja H. Bíró László főszerkesztőt és elmondja, azon a bizonyos sportnapon Steven M. Jones is ott járt, Selmeczi Gabriella mellett ülve szurkolt Rónainak. Az MTI-ből hamarosan előkerül a kép a játékosokról, a jobb szélen a csoportképen ott guggol Rónai. Gál Zoltán szerkesztőkollégám végiglapozza a képarchivumot, biztos hogy valahol kell lennie egy fotónak Selmecziről és Rónairól. Fotósunk Beliczay László emlékszik rá, hogy mintha lefényképezte volna őket együtt tavaly, a Fidesz választások utáni győzelmi fogadásán. A kép elő is kerül, Martonyi János külügyminiszter társaságában látható a boldog pár. S amekkora a szerencsénk, Laci azt is észreveszi, hogy a Lockheednek lobbizó Rónai zakójának hajtókáján egy F-16-os repülőgépet ábrázoló jelvényt visel. Aztán arra is rájövünk, hogy az internetes képen, ahol Somogyi Ferenc bal válla mögött Steven M. Jones áll, a jobb válla mögötti nem más, mint Rónai Gábor.
Most már csak egy olyan kép kellene, amelyiken Selmeczi és az általa ajánlott Jones szerepel együtt és akkor kész a történet. Cáfolhatatlanul, képekben elbeszélve. Csakhogy a fotósok inkább a játékosokat szokták megörökíteni semmint a közönséget. Az MTI-nek nincs képe a közönségről, de másnál sem találunk ilyet. Megkérdezünk néhány tévés kollégát, hátha az ő archívumukban akad erről valami. De sehol semmi. Nincs mit tenni, megtervezzük hát a címlapot azzal a képpel amelyik előkerült. Azért még felhívom egy barátomat, aki szokott ilyen eseményeken fényképezni. Sajnos nem volt ott - feleli - de akad egy két ötlete, ki dolgozhatott ott a kollégái közül, majd visszahív. Éppen a tördelőgép monitorján nézzük a készülő oldalt, amikor megszólal a telefonom. Valószínűleg megtalálta az emberemet - hív vissza a barátom, s lediktál néhány nevet és telefonszámot. Az elsőnél semmi. Zádor Péter talán a gyerekét viszi valahová, amikor felhívom. Persze, fényképezett azon a kormány-ellenzék meccsen. És nincs véletlenül egy képe a nézőtéren ülő Selmecziről - kérdezem reményvesztetten. Már hogyne lenne - feleli - és éppen az a pasas ül mellette, akiről a mai Népszavában írunk - teszi hozzá, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A címlap tehát összeáll. És az írásunk is szépen alakul. A társadalombiztosítással foglalkozó munkatársunk Tinnyei Mária közben kideríti, Rónainak köze volt a Lockheed egyik leányvállalatának a társadalombiztosítási informatikai fejlesztésére tett ajánlatához is. Elhatározzuk, fakszimilében közöljük a képviselők aláírását. A katonai kérdések szakértőjének számító kollégánk, Szabó Iréné időközben előásta már Steven M. Jones névjegyét, amelyen ez áll: Steven M. Jones Resident Director - F-16 Industrial Cooperation Program for Hungary. Lockheed Martin Tactical Aircraft System. Illusztrációként jól mutat az oldalon. Na, ha ezek után sem mondanak le, akkor nincs igazság a földön - nézegeti az egyik szerkesztő a kész oldalakat, bár akkor talán még ő sem gondolja egészen komolyan a dolgot. Egy faxszám Amerikából A csütörtöki lapot szétkapkodják, nem lehet hozzájutni sehol a városban. Sorra hívnak kollégák gratulálni. De mi még érezzük, hogy nem értünk a végére a történetnek. Különösen, amikor 17 óra 10 perckor kiadja a Magyar Távirati Iroda közleményét, amely szerint Balsay és Selmeczi államtitkárok felajánlották lemondásukat. Gyuricza Béla csak azért nem, mert súlyos beteg. 17 óra 51-kor pedig már ott villódzik a monitoromon a következő hír, mely szerint a kormányfő másnap dönt majd arról elfogadja-e a lemondásokat. Sorra jönnek a tudósítások közben arról, hogy a legkülönfélébb vizsgálatok indulnak. Szalai Annamária, aki külügyi bizottság tagja, szintén lemond.
Őt már az első napi írásunkban név szerint megemlítettük. Egy külügyi bizottsági tag mégsem hivatkozhat arra, nem tudja, mi az illem a diplomáciában. Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője azzal próbálja az ügy jelentőségét csökkenteni, hogy azt állítja: „nem küldték el a budapesti amerikai nagykövet személyére vonatkozó levelet.” A mi álláspontunk, az ügy jelentőségre való tekintettel a főszerkesztő tollából, megjelent a hetedik oldalon: szinte mindegy, hogy elküldték-e vagy sem. Politikailag a szándék egyértelmű már akkor, amikor aláírták. Mégis, be kellene bizonyítanunk, hogy járt a levél Amerikában. Steven Jones-szal is szeretnénk beszélni. Telefonszámát megtaláltuk az Interneten. Ám az időkülönbség miatt még nem lehet hívni. Kollégám hát odateszi az asztalomra a számot, azzal nézek farkasszemet egész nap.817-777-2220. Még előző éjjel találkozom azzal a valakivel, akitől az anyagot kaptam. Rendes kis balhé lett belőle - mondja - ugye mégiscsak jó, hogy elküldtem? Közben elővesszük a levelet, nézegetjük. Mutat egy számot a tetején, vajon mi lehet. 817-777-2116. Nagyon ismerős. De hiszen ez majdnem ugyan az a szám, amelyiket egész nap néztem. Steven Jones száma. Reggel aztán Máté visszaül az Internet elé és telefonkönyveket keres. Az hamar kiderül, a szám valóban a Lockheed Martin texasi központjáé. A levelet tehát onnan küldte valaki, vélhetően maga Steven Jones valahová. A Lockheed Martin texasi központjában némi kapcsolgatás után találunk egy illetékest, aki azt közli velünk, ha visszafaxoljuk nekik a levelet, megmondják tényleg az ő kódjuk szerepel-e rajta. Némi tanakodás után úgy döntünk, várunk ezzel még egy kicsit. Nem szeretnénk, ha valamelyik konkurensünknél landolna a küldemény. Időközben kiderül a Lockheed Martin központjában már hetek óta tudtak az ajánlólevél tervezetéről. A cég közleménye szerint: amint tudomást szereztek a levélről, határozottan ellenezték annak szétküldését. Most már egészen biztos, hogy járt a levél Amerikában. Legfeljebb a „szétküldés” szót nem értjük egészen pontosan.
Több helyre is el akarták küldeni, vagy az elküldés helyett használtak rossz kifejezést. Mindegy. A levél volt Amerikában. Legfeljebb még az bizonytalan, vajon Washingtonban, a címzetteknél is? Az anyagokat szerkesztem egybe, közben nézem az esti tévé híradókat. A mi történetünk megelőzi még a háborút is. Feltűnik Tufo nagykövet, aki a következőket mondja: „Amerikában illegális hasonló levelet küldeni külföldi félnek. Washington egyszerűen nem vett erről tudomást.” Értsük ezt úgy, hogy megérkezett Washingtonba, csak nem vettek róla tudomást? Kollégám már rohan és hívja Tufo nagykövet munkatársait. Az elmúlt napokban elég sokszor beszéltünk. Legelőször kedd este, amikor a nagykövet úr reakciójára lettünk volna kíváncsiak, ám ő nagy hirtelenjében még nem tudott mint mondani. Most munkatársa megerősíti az elhangzottakat, sőt még azt is hozzáteszi, a nagykövet elismerte, hogy megérkezett Washingtonba a levél. (It has arrived to Washington.) Selmeczi végre megszólal A vidéki kiadásba még bevesszük ezt, aztán leülünk a tévé elé. Az Aktuális című műsorban végre a nyilvánosság elé lép Selmeczi Gabriella, akit már számtalanszor kerestünk. Előző nap, külföldi útjáról hazatérve, a repülőtéren meglépett a rá váró újságírók elől. Most, már lapzártánk után elmondja az ő verzióját a történtekről.
Alapvető állításainkat nem cáfolja: a Lockheed Martin cég egyik vezetőjét nagykövetnek ajánló levél megszületett, azt szenátoroknak küldték olyan fideszes politikai államtitkárok, akik személyesen is érdekeltek voltak az óriáscéggel való jó kapcsolatban. Ugyanakkor azt állítja, hogy a levelet, amelyet Steven M. Jones maga fogalmazott, bár aláírták, de később rájöttek, hogy nem jó amit tettek, ezért megsemmisítették. Mindehhez hozzáfűzi: ők két texasi szenátornak címezték a levelet, nem tudja, miként került rá az amerikai szenátus külügyi bizottsága két tekintélyes szenátorának a neve. A lapzárta miatt már csak annyi időnk marad, hogy a későbben záró budapesti kiadásunkban foglaljuk össze a lemondott államtitkár mondanivalóját s a mi véleményünket. Kisebbre veszem az F-16-os gépet ábrázoló illusztrációt, s a lap aljára, keretbe beteszem az írást. Abban maradunk a főszerkesztővel, hogy másnap majd visszatérünk az összes elhangzott ellentmondásra. Mert jócskán akad belőlük. S azt sem szabad hagynunk, hogy a vitát elvigyék egy egészen másik irányba. Nem engedhetjük meg, hogy arról szóljon a vita, hamis vagy eredeti-e a levél, amikor gyakorlatilag elismerték, hogy ami megjelent azt aláírták. A fő kérdésnek annak kell maradnia, hogy miért állt érdekében a fideszes képviselőknek lobbizinia a Lockheed Martin cég egyik vezetője mellett. Indul a kommunikációs csata Reggel egy vezető kormánypárti politikussal kellene találkoznunk a szerkesztőségben. Már régen megegyeztünk a találkozóról, most mégis azt tippeljük, le fogja mondani. Ebben a helyzetben nem jön el a Népszavához. Ám percre pontosan érkezik. Természetesen rögtön a számunkra legfontosabbról, a Fidessz-Lockheed botrányról kérdezzük. Először felveti, hogy talán hamis a mi levelünk. Ezt - ismerve már az érintettek nyilatkozatait - visszautasítjuk. Nem próbálkozik tovább. Bár hozzáteszi, más az általunk megjelentetett és más az aláírt levél. S fontos lenne tudni, ki változtatta meg a címzettek nevét. Ám szerintünk teljesen mindegy melyik két szenátornak íródott a levél. A botrány így is úgy s botrány. Erre azzal jön elő, hogy maradjon köztünk, de a halálosan beteg Gyuricza Béláról van szó. Az ő érdekében történt minden. Ám ezt mégsem lehet közhírré tenni, értsük meg mi is. Akár az is lehet, hogy Steven Jones vagy a Lockheed hozzájárult a gyógykezeléséhez és azért szervezte az egészet gyuricza, hogy így hálálja meg a segítséget.
Dehát ezt nem lehet megírni - teszi hozzá. Közben kapunk egy hívást: Csak nektek szólunk, a Balsay bemegy a kórházba meglátogatni a Gyuriczát. Ha ügyesek vagytok beszélhettek vele, le is fényképezhetitek. Mire munkatársaink már odaérnek kamerák, fotósok állnak lesben a kórháznál. Úgy látszik, a „csak nektek” szöveget mindenkinek elmondták. Ám morfondírozásra nincs sok idő, jön ki a kórházból Balsay lemondott államtitkár és egy könnycseppet dörzsöl szét a szeme sarkában. Rövid nyilatkozat. És a kép, ami mindenkiben megmarad. Eljött elbúcsúzni haldokló barátjától. Van olyan képszerkesztő aki képes kihagyni egy ilyen jelenetet?
Mire elolvasom a kormánypárti napilap vezércikkét, amely szerint Gyuricza miatt történt minden és a sajtónak nem kellene bántania, hiszen nagyon beteg és lehet, hogy az újságok csak rosszabbá teszik az állapotát, már biztosak vagyunk benne, hogy valakik ügyes kis kommunikációs csapdát ástak nekünk. Arra számítanak, hogy majd mi ráugrunk arra, mi is van Gyuricza Bélával - s aztán majd a képünkbe lehet vágni, hogy még egy haldoklón is átgázolnánk a sztoriért. Igyekszünk kikerülni ezt a csapdát. Írnivaló pedig marad rengeteg. A miniszterelnök elfogadja a két államtitkár lemondását, a Lockheed Martin felfüggeszti Steven M. Jones-t és Rónai Gábort állásából a vizsgálat idejére. Szinte biztossá válik, hogy két levél létezik legalább. Az egyik a texasi szenátoroknak, a másik a külügyi bizottságot vezető szenátoroknak címezve. Hogy az aláírásokat ki tette át egyik levélről a másikra azt majd eldönti egy erre hivatott vizsgálat. Kiderül, a Lockheed Martin cég egyik vezetője, amikor tudomást szerzett a levélről (az el nem küldött megsemmisítettről?) Budapesten járt és felkérte az érintetteket, hagyjanak fel a „gyerekes konspirációval.”. Este a főszerkesztő szobájába együtt nézzük valamennyien, akik részt vettünk az elmúlt napok hajnaltól éjszakáig tartó munkájában, a híradókat, s közben pezsgőt bontunk. Annak örülünk, hogy a sajtó végre teljesítethette a feladatát, úgy tudott működni, ahogy az elvárható egy polgári társadalomban. Feltárt, alaposan dokumentált egy olyan ügyet, amely a nyilvánosságra tartozik. S az egymást követő napokon megjelent írásoknak meg is lett a következménye. Az a politikus, aki hibázott, belátta ezt és lemondott.
És ugye a szenátor az egészen más, mint a képviselő, még ezt sem tudják. Nem akarjuk valami kis glosszában kigúnyolni őket? - kérdezte.
Szerintem glosszában műveletlen képviselőt kigúnyolni teljesen felesleges, ezért az igennek is nemnek is vehető, „jó, jó beszéljünk majd róla” - választ adtam. És beejtettem a kosárba a húsz deka juhsajtot. Talán örökre elfelejtem az egészet - és Selmeczi Gabriella még mindig államtitkár - ha másnap egy egész más ügyben megint nem beszélek ezzel a valakivel. Aki ismét szóbahozta azt a levelet. Szerinte azt azért a választópolgároknak is jó tudniuk, hogy képviselőik még azzal sincsenek tisztában, angolul mi is az ő tisztségük. Legalább nézzem meg azt írást. Naponta tucatnyian hívnak fel, hogy küldhetnek-e egy meghívót, egy kis írást és a többi. Bevallom, az évek alatt már rájöttem, akkor szabadulok meg tőlük a leggyorsabban, ha azt felelem: persze küld csak, aztán majd meglátjuk. A történet akkor vett igazi fordulatot, amikor nemsokára megérkezett a levél. S bár még nem tudtuk, hogy mindennek köze lehet a világ egyik legnagyobb hadiipari cégéhez, a Lockheed Martinhoz, s Magyarország egyik legnagyobb tervezett beruházásához, de valahogy megéreztük, hogy több ez, mint egyszerű nyelvi hiba, amit Szenátor Balsay, Szenátor Selmeczi követett el. (Gyuricza Béla, aki szintén országgyűlési képviselő - „szenátor” - csak a doktorátusát és „nemzetbiztonsági tanácsadó” címét használja a levélen. Amikor igazából elkezdtünk nyomozni, eleinte nagy jelentőséget tulajdonítottunk ennek, bár lehet, hogy csak azért írta így, hogy hatásosabb legyen a levél.)
Ellenőriztük-e, hogy valódi levelet kaptunk-e, nem féltünk-e attól, hogy valaki be akart minket ugratni? - kérdezték azóta jónéhányan. Természetesen az első dolgunk volt ellenőrizzük, igazi-e. A politikai rovat vezetője Oláh Zoltán azonnal megkeresett több, az aláírók között szereplő képviselőt. Kivétel nélkül, mind azt felelték: persze, hogy aláírtak egy ilyen dokumentumot. A kedd délután négy órás lapértekezletre így már meglehetősen jókedvűen mentünk be. Van egy jó kis történetünk arról, hogy néhány fideszes képviselő és államtitkár új amerikai nagykövetet akar Budapestre. Mert addigra már tudtuk, nem az a lényege a levélnek, hogy szenátorokként írták alá magukat, hanem az, hogy a nemzetközi diplomáciai életben felettébb otrombának számító levelet szignáltak. Kedd délután gyorsan túlestünk az értekezleten, több jó történet is összejött. Januártól ismét bevezetik a gyermekgondozási díjat - százezreket érint. Magyarországon keresztül adtak vissza két szerb hadifoglyot. Újabb tények kerültek elő a Postabank veszteségről. Csupa címlapsztori. „Tegyük a lobbilevelet is a címlapra, és a cikkben ott legyen fakszimilében a levél” - dönt gyorsan a főszerkesztő. Hogy magunk sem jöttünk rá még, mekkora szenzáció lesz ez a történet, talán az is bizonyítja, hogy nem az első oldal élére tettük az anyagot - ahová a legfontosabbakat szoktuk -, csak az aljára, három hasáb szélesen. Igaz, egy öreg róka szerkesztő kollégám egyszer aztmondta: a jó cikk, bárhol is van, vonzza a szemet. Hát ez vonzotta. Délután négykor tehát eldőlt, az első oldalon hozzuk a lobbilevelet. Az első oldalon viszont csak alaposan megírt anyag szerepelhet. Nem elég tehát csak leírni, mi olvasható a levélben, kicsit fel is kell dobni a történet. Először. Ki lehet az a Steven M. Jones, akit a levélben az USA következő magyarországi nagykövetének javasolnak? Vajon a jelenlegi nagykövet Peter F. Tufo helyére szánják? Hiszen Tufo nagykövetnek még éveket kellene Budapesten töltenie? Vajon mi a baj vele? Vagy a „következő nagykövet” („next United States Ambassador to the Republic of Hungary) kitétel arra vonatkozik, amikorra majd Tufo nagykövet mandátuma lejár? Egyáltalán szokás-e ilyen ajánlóleveleket képviselőknek küldözgetniük, És miért szenátoroknak írták alá magukat? Egy csomó kérdés, amelyre lapzártáig valamilyen választ kellene adni. Méghozzá úgy, hogy ne csapjunk túl nagy zajt, a konkurencia ne tudja meg, hogy szereztünk egy jó kis történetet. Mióta létezik Internet sok minden leegyszerűsödött. Nyusztay Máté kollégámat megkérem, hogy próbálja meg levadászni a hálóról, ki is lehet ez a Steven M. Jones. Spirk József veszettül telefonál, hogy megtudjon valamit, Balázsi György a neveket próbálja megfejteni a levélen.
Keressük Selmeczi Gabriellát - külföldre utazott. Balsay Istvánnak csak üzenetet tudunk hagyni, Gyuricza Béla kórházban fekszik - nem lehet vele beszélni. Közben egy „szenátor” az aláírók közül úgy emlékszik, hogy Bánki Erik képviselő gyűjtötte az aláírásokat - vele is beszélnünk kellene. Ám sok tucatnyi telefonhívás után sem sikerül spanyolországi nyaralása közben utolérnünk. S a tetejében kiderül Steven Jones meglehetősen gyakori név az Egyesült Államokban - Máténak fogalma sincs melyik lehet a mi emberünk a több százból, akit hirtelen összeszedett. Nyakunkon a lapzárta, mégsem maradhat a címlapon egy nagy fehér folt, mert nem találjuk meg. „Válaszd ki valahogy!” - dörrenek rá, mert ennél okosabb tanácsot úgysem tudnék adni. „Legfeljebb úgy jelenik meg, hogy nem írjuk oda ki is ez a pasas, aztán majd holnapután elolvassuk a Népszabadságban” - próbál tréfálkozni valaki a folyosón. Ennyiben maradunk. Kezdjük összerakni azt, amit tudunk. Fél óra múlva én lepődöm meg tehát a legjobban, amikor Máté elémtol egy csomó papírt. Az elégedett vigyorán látom, nemcsak azt találta meg ki is ez a ember. „Ja, és itt a fényképe is az emberednek” -mutatja. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara egy rendezvényén néznek a kamerába öltönyös urak. A kép szélén az egyikük ismerős. Gyors telefon: igen, a mi emberünk a Somogyi Ferenc volt külügyi államtitkár mögött álló jólfésült úr. Ha már megvan, tegyük be a képet is - felkiáltással bekarikáztatjuk Steven M. Jones-t. Akkor még egyikünk sem veszi észre a nem túl jó minőságű, apró fotón, hogy ott áll rajta Rónai Gábor is, akinek fontos a szerepe a történetben. Oláh Zoli címet ad az elkészült anyagnak, lead-et - rövid összefoglalót az elejére - ír. Én kíváncsiságból még egyszer átfutom. Közben az internetes vadászok kiderítették, hogy a Lockhhed Martin-nál dolgozik a mi Jones-ünk. Valami isteni sugallatra még odaírom egy zárójeles megjegyzésbe: „A Lockheed Martin indulni kívánt a magyar légierő fejlesztésére kiírt többmilliárd dolláros tenderen.”
Ki az a valaki, A legtöbben persze arra kíváncsiak, ki is az a valaki, aki a levelet adta. Tudta-e a Lockheed-es történetet, vagy tényleg csak az szúrta a szemét, hogy szenátorként írták alá fideszes képviselők a kommendáló sorokat? Miért nem féltünk attól, hogy beugratnak, kihasználnak minket? Régóta ismerem azt a valakit, akitől hozzájutottunk a botrányt elindító papírhoz - attól nem tartottam tehát, hogy szándékosan átejt. S a tisztázó telefonok után azt is tudtuk már, igazi a levél. Akivel az első cikk megjelenése előtt beszéltünk mind elismerte, hogy aláírta, csak azok kétkedtek a hitelességében, akiket később kérdeztünk. El lehet még gondolkozni, a cui prodest, a kinek állt érdekében ez az egész. Erről az elmúlt napokban számtalan találgatást hallottam. Mindenki válasszon belőle tetszése szerint. Csak néhány példa arra, kinek állt érdekében az egész, igazolandó, hogy polgártársaink fantáziáját megmozgatta a történet: Steven M. Jones egyik ellenségének, hogy így csinálja ki. Valakinek, aki össze akarta ugrasztani a jelenlegi nagykövet Peter Tufot a kormánypárttal. Netán éppen Peter Tufonak, akit most az Egyesült Államok elnökétől kezdve a külügyminiszterén át valamennyi magyar politikus bizalmáról biztosított. Orbán Viktornak, aki már úgyis meg akart szabadulni Selmeczitől és Balsaytól.
Az ellenzéki pártoknak, akik mindig csak a botrányt keresik. Torgyán Józsefnek, aki élesen szembenállt Balsayval. Mindazoknak, akik nem a Selmeczi Gabriella javasolta több biztosítos tb modellt akarták. És így tovább. Miért nem kérdeztem meg mindezt attól a valakitől, akitől kaptam az anyagot? Talán mert ő sem tudta, hogy milyen botrányt indítunk el. Lehet, nem is álltak a nyilvánosságrahozatal mögött olyan szándékok, amelyeket sokan szeretnének ott látni. Vagy ha mégis, úgyis megtudjuk majd. Kíváncsi reggeli telefonok Azt, hogy mekkora történetbe botlottunk, akkor értettem meg, amikor reggel az egyik követség sajtóattaséjának hívása ébresztett. Arra kíváncsi - mondta - igaz-e a történet, kik az aláírók és mi fog még itt kiderülni. Nem sokkal később egy másik követség munkatársa keresett, hasonló kérdésekkel. Aztán egy ismert politikus. Azt szeretné tudni, mi van még a kezükben. Ugyanis neki is megvan ez a levél, sőt egy második oldal is. Arra gondolt, jó lesz ez még neki valamire, de most már látja megelőztük. Úgyhogy gratulál, ügyesen megírtuk a történetet. Bekapcsolom a rádiót, a hírek a mi levéltörténetünkkel kezdődnek, a külügyi szóvivői tájékoztatón szinte csak a mi írásunkról beszélnek A dolgok jól haladnak. Balsay István a tv2-nek nyilatkozva annyit mond, nem volt szerencsés ami történt, ám ami a lényeg nekünk: nem cáfolja, hogy aláírta ezt a levelet. (Csak később állítja majd azt, hogy ő valamiféle kamarai ajánlást írt alá., de ennek nincs különösebb jelentősége már.) Nagy a botrány, minden tévé és rádióműsor velünk foglalkozik. Rohanok be a szerkesztőségbe. Utoljára tavaly volt ilyen hangulat itt, amikor megszereztük és közzétettük a Bős-nagymarosi keretszerződés tervezetét.
De most tudjuk-e folytatni a történetet, vagy át kell engednünk a kezdeményezést a konkurenciának? A főszerkesztő azzal fogad, hogy a Lockheed Martin-os szálra koncentráljunk, mert az lehet a nyitja mindennek. Az aláíró államtitkárok ugyanis ha más más módon, de mindannyian kötődnek a Lockheed Martin óriáscéghez. Gyuricza Béla többször járt Amerikában a cég költségén. Balsay István állítólag ígéretet kapott, hogy választókörzetében, Székesfehérvárott - ahol egykor polgármester is volt - lesz a cég központja, ha megkapja a Lockhhed az F-16-os szállításának a jogát. A legérdekesebb Selmeczi Gabriella szerepe az ügyben. Selmeczi barátja, Rónai Gábor a Lockheed Martin egyik magyarországi képviselője. Főnöke Steven M. Jones. Hogy ez tegnap nem jutott az eszünkbe! Hiszen Selmeczi gyakran vesz részt nyilvános eseményeken az élettársával. Képtelen történet képekkel Lassan kezd összeállni a történet. A Fidesz vezetői is meglehetősen izgatottan reagálnak, Szájer József frakcióvezető vizsgálatot rendel el. Lehet itt valami. Nem vitás, a csütörtöki lapszámban a címlap tetején, hat hasáb szélesen ezzel a történettel kell indulnunk. Ahhoz viszont - már csak a Népszava tördelési szokásai szerint is - kép kell. Valaki bedobja: de hiszen Rónai kora tavasszal a kormány-ellenzék sporttalálkozón a Fidesz színeiben játszott, szerezzünk onnan képet. Közben egy jól értesült olvasó felhívja H. Bíró László főszerkesztőt és elmondja, azon a bizonyos sportnapon Steven M. Jones is ott járt, Selmeczi Gabriella mellett ülve szurkolt Rónainak. Az MTI-ből hamarosan előkerül a kép a játékosokról, a jobb szélen a csoportképen ott guggol Rónai. Gál Zoltán szerkesztőkollégám végiglapozza a képarchivumot, biztos hogy valahol kell lennie egy fotónak Selmecziről és Rónairól. Fotósunk Beliczay László emlékszik rá, hogy mintha lefényképezte volna őket együtt tavaly, a Fidesz választások utáni győzelmi fogadásán. A kép elő is kerül, Martonyi János külügyminiszter társaságában látható a boldog pár. S amekkora a szerencsénk, Laci azt is észreveszi, hogy a Lockheednek lobbizó Rónai zakójának hajtókáján egy F-16-os repülőgépet ábrázoló jelvényt visel. Aztán arra is rájövünk, hogy az internetes képen, ahol Somogyi Ferenc bal válla mögött Steven M. Jones áll, a jobb válla mögötti nem más, mint Rónai Gábor.
Most már csak egy olyan kép kellene, amelyiken Selmeczi és az általa ajánlott Jones szerepel együtt és akkor kész a történet. Cáfolhatatlanul, képekben elbeszélve. Csakhogy a fotósok inkább a játékosokat szokták megörökíteni semmint a közönséget. Az MTI-nek nincs képe a közönségről, de másnál sem találunk ilyet. Megkérdezünk néhány tévés kollégát, hátha az ő archívumukban akad erről valami. De sehol semmi. Nincs mit tenni, megtervezzük hát a címlapot azzal a képpel amelyik előkerült. Azért még felhívom egy barátomat, aki szokott ilyen eseményeken fényképezni. Sajnos nem volt ott - feleli - de akad egy két ötlete, ki dolgozhatott ott a kollégái közül, majd visszahív. Éppen a tördelőgép monitorján nézzük a készülő oldalt, amikor megszólal a telefonom. Valószínűleg megtalálta az emberemet - hív vissza a barátom, s lediktál néhány nevet és telefonszámot. Az elsőnél semmi. Zádor Péter talán a gyerekét viszi valahová, amikor felhívom. Persze, fényképezett azon a kormány-ellenzék meccsen. És nincs véletlenül egy képe a nézőtéren ülő Selmecziről - kérdezem reményvesztetten. Már hogyne lenne - feleli - és éppen az a pasas ül mellette, akiről a mai Népszavában írunk - teszi hozzá, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A címlap tehát összeáll. És az írásunk is szépen alakul. A társadalombiztosítással foglalkozó munkatársunk Tinnyei Mária közben kideríti, Rónainak köze volt a Lockheed egyik leányvállalatának a társadalombiztosítási informatikai fejlesztésére tett ajánlatához is. Elhatározzuk, fakszimilében közöljük a képviselők aláírását. A katonai kérdések szakértőjének számító kollégánk, Szabó Iréné időközben előásta már Steven M. Jones névjegyét, amelyen ez áll: Steven M. Jones Resident Director - F-16 Industrial Cooperation Program for Hungary. Lockheed Martin Tactical Aircraft System. Illusztrációként jól mutat az oldalon. Na, ha ezek után sem mondanak le, akkor nincs igazság a földön - nézegeti az egyik szerkesztő a kész oldalakat, bár akkor talán még ő sem gondolja egészen komolyan a dolgot. Egy faxszám Amerikából A csütörtöki lapot szétkapkodják, nem lehet hozzájutni sehol a városban. Sorra hívnak kollégák gratulálni. De mi még érezzük, hogy nem értünk a végére a történetnek. Különösen, amikor 17 óra 10 perckor kiadja a Magyar Távirati Iroda közleményét, amely szerint Balsay és Selmeczi államtitkárok felajánlották lemondásukat. Gyuricza Béla csak azért nem, mert súlyos beteg. 17 óra 51-kor pedig már ott villódzik a monitoromon a következő hír, mely szerint a kormányfő másnap dönt majd arról elfogadja-e a lemondásokat. Sorra jönnek a tudósítások közben arról, hogy a legkülönfélébb vizsgálatok indulnak. Szalai Annamária, aki külügyi bizottság tagja, szintén lemond.
Őt már az első napi írásunkban név szerint megemlítettük. Egy külügyi bizottsági tag mégsem hivatkozhat arra, nem tudja, mi az illem a diplomáciában. Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője azzal próbálja az ügy jelentőségét csökkenteni, hogy azt állítja: „nem küldték el a budapesti amerikai nagykövet személyére vonatkozó levelet.” A mi álláspontunk, az ügy jelentőségre való tekintettel a főszerkesztő tollából, megjelent a hetedik oldalon: szinte mindegy, hogy elküldték-e vagy sem. Politikailag a szándék egyértelmű már akkor, amikor aláírták. Mégis, be kellene bizonyítanunk, hogy járt a levél Amerikában. Steven Jones-szal is szeretnénk beszélni. Telefonszámát megtaláltuk az Interneten. Ám az időkülönbség miatt még nem lehet hívni. Kollégám hát odateszi az asztalomra a számot, azzal nézek farkasszemet egész nap.817-777-2220. Még előző éjjel találkozom azzal a valakivel, akitől az anyagot kaptam. Rendes kis balhé lett belőle - mondja - ugye mégiscsak jó, hogy elküldtem? Közben elővesszük a levelet, nézegetjük. Mutat egy számot a tetején, vajon mi lehet. 817-777-2116. Nagyon ismerős. De hiszen ez majdnem ugyan az a szám, amelyiket egész nap néztem. Steven Jones száma. Reggel aztán Máté visszaül az Internet elé és telefonkönyveket keres. Az hamar kiderül, a szám valóban a Lockheed Martin texasi központjáé. A levelet tehát onnan küldte valaki, vélhetően maga Steven Jones valahová. A Lockheed Martin texasi központjában némi kapcsolgatás után találunk egy illetékest, aki azt közli velünk, ha visszafaxoljuk nekik a levelet, megmondják tényleg az ő kódjuk szerepel-e rajta. Némi tanakodás után úgy döntünk, várunk ezzel még egy kicsit. Nem szeretnénk, ha valamelyik konkurensünknél landolna a küldemény. Időközben kiderül a Lockheed Martin központjában már hetek óta tudtak az ajánlólevél tervezetéről. A cég közleménye szerint: amint tudomást szereztek a levélről, határozottan ellenezték annak szétküldését. Most már egészen biztos, hogy járt a levél Amerikában. Legfeljebb a „szétküldés” szót nem értjük egészen pontosan.
Több helyre is el akarták küldeni, vagy az elküldés helyett használtak rossz kifejezést. Mindegy. A levél volt Amerikában. Legfeljebb még az bizonytalan, vajon Washingtonban, a címzetteknél is? Az anyagokat szerkesztem egybe, közben nézem az esti tévé híradókat. A mi történetünk megelőzi még a háborút is. Feltűnik Tufo nagykövet, aki a következőket mondja: „Amerikában illegális hasonló levelet küldeni külföldi félnek. Washington egyszerűen nem vett erről tudomást.” Értsük ezt úgy, hogy megérkezett Washingtonba, csak nem vettek róla tudomást? Kollégám már rohan és hívja Tufo nagykövet munkatársait. Az elmúlt napokban elég sokszor beszéltünk. Legelőször kedd este, amikor a nagykövet úr reakciójára lettünk volna kíváncsiak, ám ő nagy hirtelenjében még nem tudott mint mondani. Most munkatársa megerősíti az elhangzottakat, sőt még azt is hozzáteszi, a nagykövet elismerte, hogy megérkezett Washingtonba a levél. (It has arrived to Washington.) Selmeczi végre megszólal A vidéki kiadásba még bevesszük ezt, aztán leülünk a tévé elé. Az Aktuális című műsorban végre a nyilvánosság elé lép Selmeczi Gabriella, akit már számtalanszor kerestünk. Előző nap, külföldi útjáról hazatérve, a repülőtéren meglépett a rá váró újságírók elől. Most, már lapzártánk után elmondja az ő verzióját a történtekről.
Alapvető állításainkat nem cáfolja: a Lockheed Martin cég egyik vezetőjét nagykövetnek ajánló levél megszületett, azt szenátoroknak küldték olyan fideszes politikai államtitkárok, akik személyesen is érdekeltek voltak az óriáscéggel való jó kapcsolatban. Ugyanakkor azt állítja, hogy a levelet, amelyet Steven M. Jones maga fogalmazott, bár aláírták, de később rájöttek, hogy nem jó amit tettek, ezért megsemmisítették. Mindehhez hozzáfűzi: ők két texasi szenátornak címezték a levelet, nem tudja, miként került rá az amerikai szenátus külügyi bizottsága két tekintélyes szenátorának a neve. A lapzárta miatt már csak annyi időnk marad, hogy a későbben záró budapesti kiadásunkban foglaljuk össze a lemondott államtitkár mondanivalóját s a mi véleményünket. Kisebbre veszem az F-16-os gépet ábrázoló illusztrációt, s a lap aljára, keretbe beteszem az írást. Abban maradunk a főszerkesztővel, hogy másnap majd visszatérünk az összes elhangzott ellentmondásra. Mert jócskán akad belőlük. S azt sem szabad hagynunk, hogy a vitát elvigyék egy egészen másik irányba. Nem engedhetjük meg, hogy arról szóljon a vita, hamis vagy eredeti-e a levél, amikor gyakorlatilag elismerték, hogy ami megjelent azt aláírták. A fő kérdésnek annak kell maradnia, hogy miért állt érdekében a fideszes képviselőknek lobbizinia a Lockheed Martin cég egyik vezetője mellett. Indul a kommunikációs csata Reggel egy vezető kormánypárti politikussal kellene találkoznunk a szerkesztőségben. Már régen megegyeztünk a találkozóról, most mégis azt tippeljük, le fogja mondani. Ebben a helyzetben nem jön el a Népszavához. Ám percre pontosan érkezik. Természetesen rögtön a számunkra legfontosabbról, a Fidessz-Lockheed botrányról kérdezzük. Először felveti, hogy talán hamis a mi levelünk. Ezt - ismerve már az érintettek nyilatkozatait - visszautasítjuk. Nem próbálkozik tovább. Bár hozzáteszi, más az általunk megjelentetett és más az aláírt levél. S fontos lenne tudni, ki változtatta meg a címzettek nevét. Ám szerintünk teljesen mindegy melyik két szenátornak íródott a levél. A botrány így is úgy s botrány. Erre azzal jön elő, hogy maradjon köztünk, de a halálosan beteg Gyuricza Béláról van szó. Az ő érdekében történt minden. Ám ezt mégsem lehet közhírré tenni, értsük meg mi is. Akár az is lehet, hogy Steven Jones vagy a Lockheed hozzájárult a gyógykezeléséhez és azért szervezte az egészet gyuricza, hogy így hálálja meg a segítséget.
Dehát ezt nem lehet megírni - teszi hozzá. Közben kapunk egy hívást: Csak nektek szólunk, a Balsay bemegy a kórházba meglátogatni a Gyuriczát. Ha ügyesek vagytok beszélhettek vele, le is fényképezhetitek. Mire munkatársaink már odaérnek kamerák, fotósok állnak lesben a kórháznál. Úgy látszik, a „csak nektek” szöveget mindenkinek elmondták. Ám morfondírozásra nincs sok idő, jön ki a kórházból Balsay lemondott államtitkár és egy könnycseppet dörzsöl szét a szeme sarkában. Rövid nyilatkozat. És a kép, ami mindenkiben megmarad. Eljött elbúcsúzni haldokló barátjától. Van olyan képszerkesztő aki képes kihagyni egy ilyen jelenetet?
Mire elolvasom a kormánypárti napilap vezércikkét, amely szerint Gyuricza miatt történt minden és a sajtónak nem kellene bántania, hiszen nagyon beteg és lehet, hogy az újságok csak rosszabbá teszik az állapotát, már biztosak vagyunk benne, hogy valakik ügyes kis kommunikációs csapdát ástak nekünk. Arra számítanak, hogy majd mi ráugrunk arra, mi is van Gyuricza Bélával - s aztán majd a képünkbe lehet vágni, hogy még egy haldoklón is átgázolnánk a sztoriért. Igyekszünk kikerülni ezt a csapdát. Írnivaló pedig marad rengeteg. A miniszterelnök elfogadja a két államtitkár lemondását, a Lockheed Martin felfüggeszti Steven M. Jones-t és Rónai Gábort állásából a vizsgálat idejére. Szinte biztossá válik, hogy két levél létezik legalább. Az egyik a texasi szenátoroknak, a másik a külügyi bizottságot vezető szenátoroknak címezve. Hogy az aláírásokat ki tette át egyik levélről a másikra azt majd eldönti egy erre hivatott vizsgálat. Kiderül, a Lockheed Martin cég egyik vezetője, amikor tudomást szerzett a levélről (az el nem küldött megsemmisítettről?) Budapesten járt és felkérte az érintetteket, hagyjanak fel a „gyerekes konspirációval.”. Este a főszerkesztő szobájába együtt nézzük valamennyien, akik részt vettünk az elmúlt napok hajnaltól éjszakáig tartó munkájában, a híradókat, s közben pezsgőt bontunk. Annak örülünk, hogy a sajtó végre teljesítethette a feladatát, úgy tudott működni, ahogy az elvárható egy polgári társadalomban. Feltárt, alaposan dokumentált egy olyan ügyet, amely a nyilvánosságra tartozik. S az egymást követő napokon megjelent írásoknak meg is lett a következménye. Az a politikus, aki hibázott, belátta ezt és lemondott.
2014. november 10., hétfő
2014. november 9., vasárnap
2014. november 8., szombat
2014. november 7., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)